Párttörténeti Közlemények, 1959. augusztus-november (5. évfolyam, 3-4. szám)

1959 / 3-4. szám - A hetedik pártkongresszus előtt

meg az a határozat, amely már utat mutatott a reakciós erőkkel mind nyíltabban szövetkező revizionizmus, s a párt és az ország vezetésében elhatalmasodott szektás hibák leküzdésére, s amely kezdete, előhírnöke volt az MSZMP által az ellenforradalom leve­rése után folytatott, történelmi jelentőségű eredményeket hozó politikának. Bízvást mondhatjuk, hogy ezzel fordulat kezdődött a párt életében, olyan fordulat, amellyel súlyos akadályok hárultak el a szocializmus építésének útjából, s amely a párt tömegalapját ismét megszilárdította. A két kongresszus közötti időszakban kísérelte meg a nemzetközi imperializmus régi tervének megvalósítását. 1956 októberében ellen­­forradalmi lázadást robbantottak ki. Ma, amikor lényegében eltüntettük az ellenforradalom nyomait is, s amikor a párt jóval erősebb, s a szocialista építőmunka jóval sikeresebben folyik, mint az ellenforradalmat megelőző években, érdemes visszagon­dolnunk arra, hogyan látták az ellenséges elemek a pártot 1956 októberében, a nagy próbatétel napjaiban. Akkor azt hangoztatták, hogy a párt megszűnt, szétbomlott, soha többé szerepet nem játsz­hat. Ezek valóban rendkívül nehéz idők voltak a párt életében, nemcsak az ellenség orvtámadása és a pártban levő revizionista árulók tevékenysége, hanem ama hibák következtében is, amelye­ket a régi pártvezetés elkövetett. De éppen ez a súlyos helyzet, a próbatételeknek ez a próbatétele mutatta meg, hogy a pártot nem lehet megsemmisíteni, annak kimeríthetetlen az erőforrása s kiáll minden megpróbáltatást, minden vihart. Íme, a párt ma, három évvel az ellenforradalom után erőben jelentékenyen meg­növekedett, s ebben az erőnövekedésben bizonyos, sajátos tényezőt jelentenek a régi pártvezetés hibái is, s maga az ellenforradalmi támadás is. Azért jelentenek ezek bizonyos és sajátos tényezőt a párt erejének növekedésében, mert a párt sokoldalúan elemezte az 1956-os ellenforradalmat, annak előzményeivel együtt, s ugyan­csak sokoldalúan vonta le a következtetéseket azokból. A rossz ebben az esetben is jóra fordult: a korábbi hibákból és balsikerek­ből a párt nem kevésbé tanult, mint az ellenforradalmat megelőző évtized nagy erényeiből és eredményeiből. Súlyosan tévedtek az ellenséges elemek. Az ellenforradalmi támadás nem a marxizmus— leninizmus tanainak, s az e tanok által vezérelt pártnak ingatag voltát bizonyította. Sőt, a párt válsága sem ezt bizonyította. 1956 októbere azt bizonyította, hogy a párt, amely a munkás­­osztályból nőtt ki, amelyet annak szocialista eszméi vezérelnek, s amely a törvényszerűen bekövetkező szocialista társadalomnak építését irányítja — ez a párt sosem „eshet szét” és semmiféle ellenséges erő aknamunkájának vagy támadásának hatására nem szűnhet meg létezni. A párt tehát megerősödött, s megnövekedett ereje mindenek­előtt abban van, hogy összehasonlíthatatlanul egységesebb, mint

Next