Pásztortűz, 1923 (9. évfolyam, 1-38. szám)
1923-01-07 / 1. szám
I T* / • I •• *» i Ujevi koszonto. Reményik Sándor. Herczeg Ferenc centennáris sylvesteri darabjában mesteri kézzel, sok finom árnyalattal festi meg a halálba induló Petőfi valószínű lelki képét. Egész valónk igent és áment mond erre a képre. Mi olyannak ismerjük Petőfit életéből és költeményeiből, hogy elhisszük: az ő utolsó éjszakája ilyen lehetett. Ilyen vívódások téphették a lelkét. Ilyen alakok mozoghattak körülötte, nem élő alakok, hanem önnön lelki harcának symbolumokká személyesült motívumai, amíg döntött közöttük ő maga, lényének felszökkenő diadaljele: a rettenetes akarat, amely elvitte őt Segesvár irányába. Két motívum adta meg a döntő lökést ennek a rettenetes akaratnak, Herczeg látása szerint. Egyik: Petőfi lázas, elepedő szomjúsága a tett után, mint szavainak, verseinek, művészetének igazolása, bizonysága, véres pecsétje után. A másik, ennél is mélyebb, öntudatlanabb, homályosabb, de nem kevésbbé elhatározó, és nagyon keserű motívum . Petőfi sejtelme arról, hogy a csúcson áll, hogy az ő egyéniségével nem lehet egy hosszú életet végigélni, mert az élet többnyire megalkuvás —■ és ő nem tudott megalkudni. Mi várhatta őt ? Szabadságvágyára rabélet, szerelmére csalódás, lázas álmaira lehűlés, lelki világának lassú megkopása, higgadás, beletörődés, „életfilozófia.“ Minden, ami egyéniségének olyan ellentéte, mint egyik földsarknak a másik. Szét kellett zúznia fejét a valóságon , hogy megtarthassa álmait. És ő akarta megtartani. A nagyszerű alkalom ott várt, s ő kitárt karokkal rohant ez alkalom felé. Tudta, hogy miért teszi... A mai nemzedék poétái, látói, vezetői, lelkük mélyében megrendülve, de valami tragikus irigységgel nézhetik ezt a minden izében stylszerű költősorsot. Ez a nemzedék átélt egy az akkorinál sokkal szörnyűbb katasztrófát s a magyarságra való teljes jelentőségét csak akkor pillantotta meg, mikor már mindennek vége volt. A „hősi halál“ milliók kényszerű sorsa lett, de a magyar lélek csak akkor láthatta meg e halál igazi értelmét, mikor becsülettel már meghalni sem lehetett. Mi itt maradtunk. Részt vettünk élve a saját temetésünkön. És láttuk, hogy a népek millióinak szemében nem gyászkönny, csak ellenséges indulat, hideg részvétlenség, vagy unott közöny ül. Láttuk szinte kísérteties elhagyatottságunkat, olyan testvértelenségünket, melyről a testvériség nagy álmodója nem is álmodhatott.