Pásztortűz, 1927 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1927-01-16 / 1. szám

Cluj —Kolozsvár 1927. január 16. XIII. évf. 1. szám. PÁSZTOR SZÉPIRODALMI ÉS MŰVÉSZETI KÉPES FOLYÓIRAT STEMMELSffllel'ORGW 1AJ®§ „ DOMOKOS •KEl^ElWIBi Ősi ének. Haranghy ! mintha nagyapámat látnám Medesér felett a hegytetőn, amint mohából készült „földi kanapéján“ ült s kis cimbalmán játszva, szive mélyéből dicsőítette a magasságos Istent! . . . Olyan a Te ősi dalnokod a sziklán, amint kitárt kebellel, kinyújtott karral, egy pár húr mellett ül s szive érzésén át ajkairól dallamok szállnak el, ritmusok és melódiák. Nem kérdem Tőled, hogy ki e dalnok, de látom, hogy a szived mélyen átérezi s tudja, mit jelent az ősi ének, ősi dal. Van egy nagy szív a föld közepében izzó érzéssel, heves dobogással s látatlan utakon, érthetetlen módon ez táplálja a földi sziveket, amióta van a föld maga. Ebből tör elő hatalmas érzelem, ebből támad minden, mi itt nagy s dicső; ez az ősi, közös, szent forrása igazi népek gyönyörű dalának. Minden népnek más a szive, más az érzése s más az indulatja és mennyire más az éneke! Minél régibb, annál magasztosabb; mert évezredek izzó kohójában megtisztulnak az érzések, nemessé válnak az indulatok s megszentelődik a cselekvő akarat. A mi népünk óh, mióta járja sajátos egyéni, tövises útait. . . s milyen szép a dala, minő lélek abban ! Vadászkürtöt fújnak nagy Meotisz mellett s harci riadó szól a Kárpátok ormán. Halálhörgésbe fúl Mohipuszta rája s leroskadva, gyászt ölt a nemzet Mohácsnál. Régi kuruc­ nóták füleinkbe csengnek s szabadság, szerelem zeng Petőfi lantján. Küzdő, munkás, dolgos népnek küzdelmes a dala s benne van mindenkor a föld szeretete, a szív szenete s lélek szárnyalása. Testvérem, látom dalnokod átszellemült arcát, szívével a földhöz kötve s lelkével a jóratörekvőket kitartásra buzdítgatva. Szól az ének, száll a szózat s ősi ének régi népnek a szivében visszhangra kel . . . Haranghy, a Te dalnokod nem csüggeteg, gyenge öreg ember, hanem a földből kijegecesedett■ meleg szívvel érző, jövőjében bízó, erős akaratú, reménnyel megáldott, szép művészi alkat! Boldog vagy a pillanatban, midőn áldott kezed megszólaltatja az ősi ének ősi dalnokát s én könny­belábadt szemekkel nézem a főt, az arcot, a szemet, a szájat s amaz izmos kart kitárva : daloljatok, daloljatok ! Testvéreim, küzdő népek, én véreim, ne féljetek, daloljatok! Miről szól az ének, régi ének, ősi ének ? Miről szólna másról, régi dicsőségről, ezer küzdelemről, megpróbáltatásról, szorgos munkakedvről, el nem csüggedésről, földédesanyánkról, égi Istenünkről. Dúló viharokról, megtépett fészkünkről, edzett küzdő karról, érzelmes mély szívről... s aztán soha el nem múló ama reményünkről, hogy ősi énekünk a miénk maradhat, a földédesanyánk kebelén nevelhet s megértik mások is lelkét a magyarnak, melyet Isten adott neki egy szent céllal. A dalnok szól a szikla tetőről midőn végig tekint milliók táborán s romlatlan szivével mélyen átérezi évezredekre szánt nemes hivatását; én megpróbált népem, édes estvéreim, dolgozzatok, ne sírjatok, ősi éneket fújjatok! (Kolozsvár.) Dr. Kis Elek. rj?2Qr-^1 msh

Next