Pásztortűz, 1927 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1927-01-16 / 1. szám

- 2 - Dózsa Endre 70 éves. # Írta: Dr. Várady Aurél. Aki személyesen ismeri Dózsa Endrét, ha tudja is róla, hogy immár nem fiatal, mégse könnyen hiszi el, hogy a folyó esztendő januárius hava 13-án születésnapja 70. évfordulójához ért. Szellemének frissesége, előadásának színes elevensége, nyelvezetének gazdag ereje és szókész­sége : mind fiatalabb emberre vallanak s a rábizottakban tanúsított lelkes ügybuzga­lommal együtt azt bizo­nyítják, hogy Dózsa Endre megőszült ugyan, de nem vénült meg. Pedig, ha megerőltetem emlékezőtehetségemet, ki­sütöm, hogy a nyáron 44 éve múlt annak, hogy a báznai fürdőn nyomtatás­ban találkoztam már a ne­vével, egy a szovátai für­dőről írt levél alatt, mely az „Ellenzékiben jelent meg. Kérdésemre, hogy „ki lehet ez a Dózsa Endre?“ szegény jó édesanyám, ki az erdélyi nevezetes csalá­dok összeköttetéseit szinte bámulatosan jól ismerte, azt válaszolta, hogy „a Dózsa Dani és Egyed Esz­ter fia lesz.“ Ezt az utóbb egészen helyesnek bizo­nyult kombinációt arra ala­pította, hogy a makfalvi és azapaniti Dózsa család ez ágánál otthonosak az írói hajlamok. Később megtudtam az­tán, hogy az ifjú Dózsa Endre polgári foglalkozá­sára nézve megyei tisztvi­selő (akkor tb. szolgabiró volt) Marostordában, mely vármegye a jóindulatú, de emberei megválasztásában nem szerencsés dr. Bánffy Zoltán főispánsága idején sokat emlegetett volt azok­nak a zajos közgyűléseknek révén, melyek az Eötvös Károlytól később „vad geni“-nek nevezett Berzenczey Ist­vánnak és az ügyes, de kiszámíthatatlan Szent-Iványi Kál­mánnak a főispán s a megyei tisztikar egyes tagjai ellen intézett harcos támadásaitól voltak hangosak. A várme­gyei életnek ezekből a küzdelmeiből Dózsa Endre, mint szolgabiró, majd mint főszolgabíró tiszti állásánál, de családi hagyományainál fogva se vonhatta ki magát. Hiszen ama nevezetes György óta mindig harcos emberek voltak a Dózsák s harcos elhatározásuk nagy erejéről tanuskodóan maradt fenn a székely szólásforma : „Dózsa­hitre mondom,“—amint ezt Kőváry Lászlónak Erdély Ne­vezetesebb Családjairól írott munkájában olvashatjuk. Dózsa Endrénél azonban az elhatározásnak ez a hagyományos nagy ereje nem annyira harci babérokat szerzett, mint inkább megalapozta a közvetlenül széplelkű és nagytudású édesapjától, az „Oláh Judith“ és „Korniss Ilona“ érdemes szerzőjétől, a hétszemélyes tábla nagy­­tekintetű Lírájától örökölt írói hajlamokat és ifjúsá­gában arra ösztökélte őt, hogy egy-egy kiváló szel­lem alkotásaiban teljesen elmerülve, azok műveivel a legalaposabban, az utolsó betűig, úgy ismerkedjék meg, hogy mint, — pl. Puskin Anyeginjével tette — az egész munkát szó­­ról-szóra magáévá tudja tenni. Az ilyesmivel aztán úgy megizmosodtak Dózsa End­rében az öröklött literátus hajlamok, hogy ha a köz­életi tevékenység sokáig nem is engedte meg vala­mi nagyobb lélegzetű mun­kában megnyilatkozásukat, alkalmi rögtönzésekben, humoros apperszükben, vi­dám travestiákban mind­untalan és oly erővel lob­bantak ki, hogy ezek által Dózsa Endre neve széles­körben ismert volt egész Erdélyben, még mielőtt szerzőjük önálló munkával tett volna bizonyságot írói munkásságáról. Ennek ideje azután érke­zett el, hogy Dózsa Endre kibontakozva szülővármegyéje közéletének kötelékéből, mint a tekei járásnak az 1889-i általános tisztújításakor megválasztott főszolgabirája Kolozs vármegyébe telepedett át. Új v­ilág, az értékes megfigyelések új lehetősége nyílt meg ezzel a változással előtte, s ez nem maradhatott hatás nélkül írói énje fejlődésére. Ezt a fejlődést szolgál­ták később a magyar parlamentben nyert örökre kitöröl­hetetlen benyomásai is, amelyekhez azalatt az öt esztendő alatt jutott, melyet, mint a tekei választókerületnek — dr. Kemény János halála után — két ízben megválasztott képviselője, túlnyomóan Budapesten töltött. (1896—1901). Változatos, hullámzatos, eseményekben gazdag idő volt ez az öt esztendő. Beleesik a Bánffy Dezső érája- Makfalvi és azapaniti Dózsa Endre.

Next