Pásztortűz, 1927 (13. évfolyam, 1-26. szám)
1927-01-16 / 1. szám
- 2 - Dózsa Endre 70 éves. # Írta: Dr. Várady Aurél. Aki személyesen ismeri Dózsa Endrét, ha tudja is róla, hogy immár nem fiatal, mégse könnyen hiszi el, hogy a folyó esztendő januárius hava 13-án születésnapja 70. évfordulójához ért. Szellemének frissesége, előadásának színes elevensége, nyelvezetének gazdag ereje és szókészsége : mind fiatalabb emberre vallanak s a rábizottakban tanúsított lelkes ügybuzgalommal együtt azt bizonyítják, hogy Dózsa Endre megőszült ugyan, de nem vénült meg. Pedig, ha megerőltetem emlékezőtehetségemet, kisütöm, hogy a nyáron 44 éve múlt annak, hogy a báznai fürdőn nyomtatásban találkoztam már a nevével, egy a szovátai fürdőről írt levél alatt, mely az „Ellenzékiben jelent meg. Kérdésemre, hogy „ki lehet ez a Dózsa Endre?“ szegény jó édesanyám, ki az erdélyi nevezetes családok összeköttetéseit szinte bámulatosan jól ismerte, azt válaszolta, hogy „a Dózsa Dani és Egyed Eszter fia lesz.“ Ezt az utóbb egészen helyesnek bizonyult kombinációt arra alapította, hogy a makfalvi és azapaniti Dózsa család ez ágánál otthonosak az írói hajlamok. Később megtudtam aztán, hogy az ifjú Dózsa Endre polgári foglalkozására nézve megyei tisztviselő (akkor tb. szolgabiró volt) Marostordában, mely vármegye a jóindulatú, de emberei megválasztásában nem szerencsés dr. Bánffy Zoltán főispánsága idején sokat emlegetett volt azoknak a zajos közgyűléseknek révén, melyek az Eötvös Károlytól később „vad geni“-nek nevezett Berzenczey Istvánnak és az ügyes, de kiszámíthatatlan Szent-Iványi Kálmánnak a főispán s a megyei tisztikar egyes tagjai ellen intézett harcos támadásaitól voltak hangosak. A vármegyei életnek ezekből a küzdelmeiből Dózsa Endre, mint szolgabiró, majd mint főszolgabíró tiszti állásánál, de családi hagyományainál fogva se vonhatta ki magát. Hiszen ama nevezetes György óta mindig harcos emberek voltak a Dózsák s harcos elhatározásuk nagy erejéről tanuskodóan maradt fenn a székely szólásforma : „Dózsahitre mondom,“—amint ezt Kőváry Lászlónak Erdély Nevezetesebb Családjairól írott munkájában olvashatjuk. Dózsa Endrénél azonban az elhatározásnak ez a hagyományos nagy ereje nem annyira harci babérokat szerzett, mint inkább megalapozta a közvetlenül széplelkű és nagytudású édesapjától, az „Oláh Judith“ és „Korniss Ilona“ érdemes szerzőjétől, a hétszemélyes tábla nagytekintetű Lírájától örökölt írói hajlamokat és ifjúságában arra ösztökélte őt, hogy egy-egy kiváló szellem alkotásaiban teljesen elmerülve, azok műveivel a legalaposabban, az utolsó betűig, úgy ismerkedjék meg, hogy mint, — pl. Puskin Anyeginjével tette — az egész munkát szóról-szóra magáévá tudja tenni. Az ilyesmivel aztán úgy megizmosodtak Dózsa Endrében az öröklött literátus hajlamok, hogy ha a közéleti tevékenység sokáig nem is engedte meg valami nagyobb lélegzetű munkában megnyilatkozásukat, alkalmi rögtönzésekben, humoros apperszükben, vidám travestiákban minduntalan és oly erővel lobbantak ki, hogy ezek által Dózsa Endre neve széleskörben ismert volt egész Erdélyben, még mielőtt szerzőjük önálló munkával tett volna bizonyságot írói munkásságáról. Ennek ideje azután érkezett el, hogy Dózsa Endre kibontakozva szülővármegyéje közéletének kötelékéből, mint a tekei járásnak az 1889-i általános tisztújításakor megválasztott főszolgabirája Kolozs vármegyébe telepedett át. Új világ, az értékes megfigyelések új lehetősége nyílt meg ezzel a változással előtte, s ez nem maradhatott hatás nélkül írói énje fejlődésére. Ezt a fejlődést szolgálták később a magyar parlamentben nyert örökre kitörölhetetlen benyomásai is, amelyekhez azalatt az öt esztendő alatt jutott, melyet, mint a tekei választókerületnek — dr. Kemény János halála után — két ízben megválasztott képviselője, túlnyomóan Budapesten töltött. (1896—1901). Változatos, hullámzatos, eseményekben gazdag idő volt ez az öt esztendő. Beleesik a Bánffy Dezső érája- Makfalvi és azapaniti Dózsa Endre.