Ciszterci rend Nagy Lajos katolikus gimnáziuma, Pécs, 1859
retek, tudományos, bölcsészeti és vallásos tanok, melyek az értelmi kifejlődésnek még csak bölcsőjében szendergő emberiség elméjére világot derítettek, vagy azt elhomályositák. A megszaporodott emberi nem egy része Asiából Afrikába költözvén, magával vitte a műveltséget és tudományokat is. S bár mind a két földrész őslakói egy ugyanazon forrásból meriték is ismereteiket, mégis e két különböző földrész ős népeinél két különböző, és egymástól igen eltérő nézetet találunk a műveltség és tudományok eredetéről. Asia népei a tudományokat tehetséges lelki nagyság által embertársaikon felülemelkedett nevezetes férfiaktól származtatók; az afrikaiak ellenben azokat az isteni kinyilatkoztatás közvetlen művének tekinték. E két különböző nézet és felfogásból két különböző irány támadott a művelődés és tudományosság terén. Asiában, hol a tudományokat emberi eredetűeknek tárták, minden ember felhiva érezé magát azokat ápolni, s további kifejlesztésekben közreműködni; s ha daczára e körülménynek a haladás lassú volt, vagy az igények, s várakozásnak nem felelt meg, oka az, hogy nem tudták a szétszórt erőket egy czélra egyesíteni, vagy az egyeseknek sikerült fölfedezéseket másokkal közleni nehéz volt. Ott ellenben, hol az emberek a tudományokat — isteni eredetűeknek tekintvén, — nem tarthatók közös tulajdonuknak, azok ápolása s kifejlesztése egy az emberiségnek e czélra kiválasztott testületére bízatott. Így jön a papi osztály egyedüli kezelője Afrikában a tudományoknak. Azonban semmi tudomány közhasznú nem lehet, sem akadálytalanul előre nem haladhat, míg az valamely testület kiváltsága és titka marad; úgy történt ez a tudományokkal a papi kaszt kezében is. Szerintük a tudományok mind az istenektől származván, senki, bármennyire folyt volna is be kitartó szorgalma, s fáradhatlan kutatásai s észlelései által azok felvirágzására, nem tartható magát az általa fölfedezett egyes tételek, igazságok vagy ismeretek szerzőjének; idejárult hogy mindaz, mit az istenek kinyilatkoztattak nem tűrt kétséget, hanem azt, mint csalhatatlan igazságot kellett mindenkinek elfogadni, annélkül, hogy a felett kételkedni, azt tovább kutatni, vagy annak okát keresni szabad lett volna. E káros körülmény okozá, hogy a papi testület egyes tagjainál hiányozván a nemes ösztön, mely őket a tudományok további művelésére, s az igazságok kikutatására serkentette volna, a hagyományként rajok szállott ősi ismeretek, s tudományok hanyatlani kezdettek. Az őskor minden tudománya egyes rövid tételekből, állítási mondatokból állott, melylyek versekbe öntve, eredeti jelentésöket elvesztvén, nem ritkán érthetlenekké váltak. Ez volt — tehát egy neme a költészetnek — mit a görög műveltség előtt az afrikaiak tudománynak neveztek, s a mely tőlök a föld többi részeire szétterjedett, így állottak kezdetben a tudományok általában, s ily nézetek voltak azok eredetéről az őskor népeinél. A mi különösen a mennyiségtant, mint az értelmi kifejlődés, s művelődés hatalmas tényezőjét, s a tudományosság egyik legfontosságát illeti, megjegyzendő, hogy bár a mértant az őskor népei különös szorgalommal művelték, azért náluk a számtanra mint a mértan ikertestvérére is elég gond és figyelem volt fordítva. A mennyiségtan első nyomait China és Egyptomban találjuk. Kezdetét — mint minden tudományét a titokszerű homály borítja; annyi azonban biztos kútfők hiányában is a valószínűségnél bizonyosabbnak látszik, hogy az egyptomiaknál mint az őskor egyik legműveltebb nemzeténél virágzóbb volt, mint Asia bármely népeinél. Az egyptomiak által megállapított mennyiségtani eszmék bővebb kifejlődést ott nyertek, hol az őskor két népfaja közelebbi érintkezésbe jővén, eszméiket s ismereteiket egymással kölcsönösen közölheték. Azon kies és áldott tartományok, mellyeket a persa tengeröbölbe siető Eufrát hullámai szegnek keresztül, valának színhelyei a népek évezredekig tartó egyesüléséből származott