A Pécsi Magyar Királyi Középiskolai Tanárképzőintézeti Gróf Széchenyi István Gyakorló Reáliskola 1933-34. Tanévi Értesítője

Széchenyi

. Azok számára, akik Széchenyit ma nem találják elég korszerű olvasmánynak, idézzük egy-két igéjét. Emlékezzünk a szeretettől vezetett, de egész nemzeti erkölcsünket meztelenre vetkőztető kriti­kájára, s látni fogjuk, hogy korholó szavai, melyekkel a hiúságot, a fellobbanó szalmatüzet, önáltatást, irigységet, közvestséget és uralom­vágyat illeti, olyan vétkeinkre mutatnak rá, melyek még ma is nyug­talanítják társadalmunk biztonságát. Minden szava szíven üt: „Inkább kívánom, sülyedjen el vérünk rövid vonaglás után sem­miségbe, hogysem utóbb is, mint eddig s mint ma, egy magamagát emésztő, hiúságtól szétboncolt, féregrágta, magán segíteni és se halni, se élni nem tudó nyomorék vázként undorítsa el a közemberiség nagy családját.“ A délibáb kergető ábrándra, „ámításra, szemfényvesztésre“ adót kellene kivetni. „Mert nincs tagadás, hogy valahol több képzeleti tehet­ség, de egyszersmind több nyavalygó képzelet is létezzék, mint magát szünet nélküli álmokban hintázni szerető Hunniában.“ Másik vétkünkről, a közismert szalmatűzről, ezt írja: „A magyar­nak általján azt vetik szemére, hogy egyedül szalmatűzként lobban fel, cserfaként azonban sohasem ég. S nyúljunk kebleinkbe, nem így van-e? Bizony nem tagadhatjuk.“ További vétkeink a közrestség, irigység és viszály. „A közrestség nem engedi, hogy a nagyobb rész oly tárgyak körül felvilágosítaná magát, amihez egy-két hónap, egy-két értekezés nem elég, hanem esztendei szorgalmas előmunkálás kell. " „Mi magyarok tengünk hosszú századok óta, egy magában irigy­kedő, agyarkodó, már-már pusztulásra fajult méhraj.“ „A magyar magát senkinek alávetni nem engedi; mindenki vezér, úr akar lenni.“ És miután Széchenyi így sorra vette erkölcsi fogyatkozásainkat, felébredt benne a „tragikus életérzés“. Zaklatott idegpályáján végig­futott a nemzeti halál víziója. Nem a nemzet „nagyszerű halálának" közeledtét látta, hol az „ember millióinak szemében gyászkönny ül“, hanem minden dísz, szánakozás és hálaérzet nélküli kitöröltetésünket a nagy természet virányiból“. Széchenyi, mint minden történelmi ember, tragikus ember, aki, Spengler világszemléletével élve, tudja, hogy az egyén sorsát és a történelmet is, a „Veszélyek istene“ csinálja. Vétkeink felsorolásával önmaga ellen felidézte a történelem titokzatos erőit. Vállalta és szembe­nézett a sorssal, melyet maga hívott ki párviadalra. Gyűlölte az utó­piákat, a valóságot kereste, kérdezte, mely naponként a testünkig ég, harca ,.a magyar pokollal“ volt, szomorú tényekkel, melyek elől nem lehet utópiák mögé bújni. Tudta, hogy a harc rettenetes, de még ennél is iszonyúbb a sorvasztó béke; a fogyatkzások és vétkek, tehát nega­tívumok felsorolása után aktív programoiként követeli, hogy tegyük és gyakoroljuk e bűnöknek épen az ellenkezőjét: a nemzeti erényt. Mert mi tartja fenn az erős népeket a történelem színén? Történelmi erényeik. Hogy mennyire az egyes ember belső, szubjektív megfordulásától, megtisztulásától várta e sorsunk jobbrafordulását, jellegzetesen mu­tatja Széchenyinek egy 1828-ban kelt Andrássy György grófhoz írt levele. A hét évvel idősebb Széchenyi finom pszichológiával rajzolja meg a huszonnyolc éves Andrássy lelki portréját, majd az egyén éle­

Next