Pécsi Figyelő, 1891. január-március (19. évfolyam, 1-25. szám)
1891-01-14 / 4. szám
XIX. évfolyam. Pécs, 1891. január 14-én. 4-ik szám. Előfizetési árak: Spész évre . . . 6 frt — kr. Félévre . . ■ 3 „ — „ Negyedévre • . 1 , 50 , egy hóra . . • — ,, 50 ,, Heves szám ára 8 kr. Kiadóhivatal: ?IC$ETT, Széchenyi-tér 12-a szám (Kodosy-féle ház) hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszólalások intézendők. (Pécsi Hírlap.) Megjelenik hetenként kétszer: szerdán és szombaton. Szerkesztői iroda : PÉCSETT, Széchenyi-tér 12-ik Siam, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. kéziratok vissza nem adatnak Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek föl Előfizetések elfogadtatnak még valamennyi könyvkereskedésben. Egyes számok kaphatók : Weidinger N. utóda Demján I., Valentin K. fia (Széchenyi-tér), Engel Lajos (fő-utcza), Hochrein József és fiai (Széchenyi-tér) Jiolim Manó (fö-utcza), papír- és könyvkereskedéseiben Mindezen helyeken előfizetések is elfogadhatnak. Előfizetési fölhívás PÉCSI FIGYELŐ („PÉCSI HÍRLAP“) XIX-ik évfolyamára. Kérjük a t. előfizetőinket, miszerint az előfizetési pénzeket (legczélszerűbb utalványon) minél előbb beküldeni szíveskedjenek, nehogy a lap küldésében fennakadás történjék. Lapunk, mely az ország összes vidéki lapja között a legolcsóbb, ezentúl is hétszer jelenik meg hetenkint az eddigi előfizetési ár mellett. Előfizetés egy évre .... 6 frt — kr. félévre .... 3 frt — kr. negyed évre . . 1 frt 50 kr. Hazafias tisztelettel A „Pécsi Figyelőm‘ („Pécsi Hírlap*) kiadóhivatala. „Harcz az apáczák ellen.“ Ki akar ilyet ? — Mi legkevésbé, s mégis ennek az ódiumát kente ránk valaki, aki múlt számaink egyikében a megyei árvaházról szóló czikkünk tendencziáját ferdén értelmezte s e ferde fölfogását jónak látta a forrt idézett czim alatt (z) jegygyel a »Magyar Állam* egyik nem régi számában világgá is bocsátani. Nem is reflektálnánk a »Magyar Állam* czikkére, aminthogy az abban foglalt kihívó és sértő pökhendiségekre nem is reflektálunk, mert épen a háborúskodást, a reánk tukmált harczot messze akarjuk kerülni; még ha a »Magyar Állam*, mint lap, maga foglalkozott volna lapunk czikkével, akkor sem tartanók szükségesnek a reflexiót , hanem foglalkozunk a ,M. Á.* czikkével csupán azért, mert azt tapasztaltuk, hogy az ott föltálalt tévedés a mi egyházmegyénk körében is viszhangra talált. A tévedést pedig vissza kell vezetnünk ahhoz a forráshoz, ahonnét a csermely rész irányba vetődött: az igazsághoz. A .M. Á. *irója — Isten tudja, miféle nagyító szemüvegen át olvasva czikkünket — szörnyű túlzással szól czikkünkről, melynek minden „féktelen düh” nélkül az az egyszerű alapigazsága, hogy egy felekezet nélkül való megyei árvaház felügyeletével apáczák nem bízhatók meg, mert abban az árvaházban, melyet különféle valláshoz tartozó emberek pénzéből tartanak fönn különböző valláshoz tartozó árvák számára — ha tisztán katholikus irányú a vezetés — az esetleg más vallású árvák valláserkölcsi nevelése egyoldalúvá válik, ami a más valláson levőkre nézve világos sérelem. Epúgy világos sérelem lenne az ránk katholikusokra nézve, ha a katholikus árvákat valami protestáns lelkészre vagy zsidó rabinusra bíznák. Ezen elv ellen — és nem személyek vagy rend ellen — szintén csak föl kellene emelnünk szavunkat, mert igazságos ember előtt, ki minden ember vallási meggyőződését tiszteletben tartja, ez az elv meg nem állhat. Pusztán ez a körülmény, mely az ügynek csakis a paedagogiai oldalával van szoros kapcsolatban, késztette a lapunkban megjelent czikk íróját, hogy az apáczák alkalmazását a felekezet nélkül való árvaházban ellenezze. A személyi ok, illetőleg az a bátorul föltolt harcz az apácza-rend ellen teljesen távol állott tőle. És mégis épen ez a körülmény az, a mi a vastag tévedést okozta s a mint ,M. Á.* czikkezője is nyargal, hogy az a czikkező is, meg a mi papi köreink is — kissé bántó túlzással — egyenesen az apáczák rendje ellen intézett támadást olvastak ki a mi czikkirónk soraiból. A .M. Á.s pláne a körül forgolódik, hogy ,ime, itt áll egy a világtól és minden okos embertől elmaradt vidéki zseni , aki megtámadja az apáczák rendjét, holott nem tudja milyen áldásos az ő működésük a kórházakban.* Itt a bökkenő! Mert hát a mi czikkirónk nem tudta, hogy árvaház és kórház — az egy dolog, s e tudatlanságáért valóban meg is érdemli a »világtól és okos emberektől elmaradt* jelzőt. Hiszen ki az, aki nagyobb tisztelettel viseltetnék a »szürke nénikék* (mert ez esetben erről az apácza-rendről van szó) humánus, nemes hivatása iránt — mint épen mi pécsiek , hiszen ki az, a ki nagyobb és igazabb elismeréssel adóznék az ő valóban ritka önföláldozással teljes.- A „Pécsi Figyelő“ tárczája. A bárókisasszony bolondja, így hívtuk diákkoromban egyik pajtásunkat, akinek becsületes neve egyébként Csillagsugarassi Mór volt. Látnivaló hogy csinált és viselője azon fajhoz tartozott, amely hivatalosan nem eszi meg a disznóhúst — mikor nincs. A Móricz jó fiú volt, csakhogy ijesztő módon idealista. Nem hitt a való életben, mindig a felhők között evezett az ábrándok lyukas fenekű ladikjában. Az a rögeszméje volt, hogy belé a város összes szépei szerelmesek. Minden héten legalább egy hódítással dicsekedhetett. —• Képzeld, — mondogatta ilyenkor, boldog önmegelégedéssel simogatva vöröses, göndör haját, — a Miczike szeret ! Oah ! milyen boldog vagyok. Persze, mert Miczike megmosolyogta a furcsa, kis Csillagsugarassit, aki olyan ábrándosan tudta köszönéskor a kalapját leejteni elmerengésében. Egy csendes őszi estén, mikor kinn javában verte a szél az esőt, leront hozzám a Mór. — Láttad? — Persze, persze, hogyne láttam volna Csak azt nem tudom, hogy kit ? — Kit ? Barátom, vedd le a kalapodat, hogy megmondhassam ! Megjegyzendő, hogy nem is tolt kalap a fejemen. Lehajoltam az asztalra és írtam tovább; tudtam, hogy újra hódított, vagy, hogy most hódít. A Móricz elszomorodott, hát én nem is méltányolom az ő szent érzelmeit ? hát nekem nincs szivem ? Na neki van. És mert van, hát odaadja azt Földessy Fannykának. De már erre fölemeltem a fejemet. — Csak nem a báró Földessy Károly leánya. — No és ha az, és ha ő szeret ?! Oah ! a szerelmes szív akadályt nem ismer, a rang, a fény .... — Bolond vagy Mór ? — Az, az vagyok, az „én bolondja! Meghódítom őt. Milyen boldogok leszünk ! — Aztán hogyan akarod meghódítani ? — kérdem kicsinylő mosolylyal. Olyan nevetséges volt ez a szegény diák, aki egy bárókisasszonyba szerelmes és megakarja azt hódítani. És a Mór egész komolyan hozzálátott a hódító hadjárathoz. Híven kisérte az imádott lépteit az utczán, leste a kapu előtt, bement utána a boltokba és egyszer fölemelte leejtett legyezőjét. Jött is aznap mindjárt hírül adni, hogy Fannyka őt szereti, mert megengedte neki, hogy legyezőjét fölvehesse a földről, hová biztosan készakarva dobta. Mondtam neki, hogy rajta meg kell kéretni a bárókisasszonyt, ha szereti. Ez lesz a leghelyesebb megoldás. — Nem kell elhamarkodni a dolgot. — Monda a bárókisasszony bolondja. — Először levelet fogok neki írni. Igenis ! Poste restante! Ki fogom tálalni előtte kebelem tartalmát, véres szivemet, mely az utána való epedéstől egészen picike lett. Megkérem, jöjjön a szivembe, hogy megnagyobbodjék tőle. Én meg hadd menjek az „Ő“ szivébe, aztán cseréljünk szivet, adjuk oda egymásnak őket. Még sok bolondot összebeszélt a Mór, aztán meg irt egy levelet, tele véres szivekkel, az aláírásnál meg piros tinta hiányában zölddel odarajzolt egy nagy szivet, abba írta bele, hogy