Pécsi Figyelő, 1891. január-március (19. évfolyam, 1-25. szám)

1891-01-14 / 4. szám

XIX. évfolyam. Pécs, 1891. január 14-én. 4-ik szám. Előfizetési árak: Spész évre . . . 6 frt — kr. Félévre . . ■ 3 „ — „ Negyedévre • . 1 , 50 , egy hóra . . • — ,, 50 ,, Heves szám ára 8 kr. Kiadóhivatal: ?IC$ETT, Széchenyi-tér 12-a szám (Kodosy-féle ház) hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszó­lalások intézendők. (Pécsi Hírlap.) Megjelenik hetenként kétszer: szerdán és szombaton. Szerkesztői iroda : PÉCSETT, Széchenyi-tér 12-ik Siam, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. kéziratok vissza nem adatnak Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek föl Előfizetések elfogadtatnak még valamennyi könyvkereske­désben. Egyes számok kaphatók : Weidinger N. utóda Demján I., Valentin K. fia (Széchenyi-tér), Engel Lajos (fő-utcza), Hochrein József és fiai (Széchenyi-tér) Jiolim Manó (fö-utcza), papír- és könyvkereskedéseiben Mindezen helyeken előfizetések is elfogadhatnak. Előfizetési fölhívás PÉCSI FIGYELŐ („PÉCSI HÍRLAP“) XIX-ik évfolyamára. Kérjük a t. előfizetőinket, miszerint az előfizetési pénzeket (legczélszerűbb utalvá­nyon) minél előbb beküldeni szíveskedjenek, nehogy a lap küldésében fennakadás tör­ténjék. Lapunk, mely az ország összes vidéki lapja között a legolcsóbb, ezentúl is hétszer jelenik meg hetenkint az ed­digi előfizetési ár mellett. Előfizetés egy évre .... 6 frt — kr. félévre .... 3 frt — kr. negyed évre . . 1 frt 50 kr. Hazafias tisztelettel A „Pécsi F­i­g­y­e­lőm‘ („Pécsi Hírlap*) kiadóhivatala. „Harcz az apáczák ellen.“ Ki akar ilyet ? — Mi legkevésbé, s mégis ennek az ódiumát kente ránk valaki, aki múlt számaink egyikében a megyei árvaházról szóló czikkünk tendencziáját ferdén értelmezte s e ferde fölfogását jó­nak látta a forrt idézett czim alatt (z) jegy­­­gyel a »Magyar Állam* egyik nem régi számában világgá is bocsátani. Nem is reflektálnánk a »Magyar Ál­lam* czikkére, aminthogy az abban foglalt kihívó és sértő pökhendiségekre nem is reflektálunk, mert épen a háborúskodást, a reánk tukmált harczot messze akarjuk kerülni; még ha a »Magyar Állam*, mint lap, maga foglalkozott volna lapunk czik­­kével, akkor sem tartanók szükségesnek a reflexiót , hanem foglalkozunk a ,M. Á.* czikkével csupán azért, mert azt tapasztal­tuk, hogy az ott föltálalt tévedés a mi egyházmegyénk körében is viszhangra ta­lált. A tévedést pedig vissza kell vezet­nünk ahhoz a forráshoz, ahonnét a cser­mely rész irányba vetődött: az igazsághoz. A .M. Á. *­irója — Isten tudja, mi­féle nagyító szemüvegen át olvasva czik­­künket — szörnyű túlzással szól czikkünk­­ről, melynek minden „féktelen düh” nélkül az az egyszerű alapigazsága, hogy egy felekezet nélkül való megyei árvaház fel­­ügyeletével apáczák nem bízhatók meg, mert abban az árvaházban, melyet külön­féle valláshoz tartozó emberek pénzéből tartanak fönn különböző valláshoz tartozó árvák számára — ha tisztán katholikus irányú a vezetés — az esetleg más val­­lású árvák valláserkölcsi nevelése egyol­dalúvá válik, ami a más valláson levőkre nézve világos sérelem. Epúgy világos sé­relem lenne az ránk katholikusokra nézve, ha a katholikus árvákat valami protestáns lelkészre vagy zsidó rabinusra bíznák. Ezen e­l­v ellen — és nem személyek vagy rend ellen — szintén csak föl kel­lene emelnünk szavunkat, mert igazságos ember előtt, ki minden ember vallási meg­győződését tiszteletben tartja, ez az elv meg nem állhat. Pusztán ez a körülmény, mely az ügy­nek csakis a paedagogiai oldalával van szoros kapcsolatban, késztette a lapunk­ban megjelent czikk íróját, hogy az apá­czák alkalmazását a felekezet nélkül való árvaházban ellenezze. A személyi ok, illetőleg az a bátorul föltolt harcz az apácza-rend ellen teljesen távol állott tőle. És mégis épen ez a kö­rülmény az, a mi a vastag tévedést okozta s a min­t ,M. Á.* czikkezője is nyargal, hogy az a czikkező is, meg a mi papi kö­reink is — kissé bántó túlzással — egye­nesen az apáczák rendje ellen intézett tá­madást olvastak ki a mi czikkirónk soraiból. A .M. Á.s pláne a körül forgolódik, hogy ,ime, itt áll egy a világtól és minden okos embertől elmaradt vidéki zseni , aki meg­támadja az apáczák rendjét, holott nem tudja milyen áldásos az ő működésük a­­ kórházakban.* Itt a bökkenő! Mert hát a mi czikkirónk nem tudta, hogy árva­ház és kórház — az egy dolog, s e tudatlanságáért valóban meg is érdemli a »világtól és okos emberektől elmaradt* jelzőt. Hiszen ki az, a­ki nagyobb tisztelet­tel viseltetnék a »szürke nénikék* (mert ez esetben erről az apácza-rendről van szó) humánus, nemes hivatása iránt — mint épen mi pécsiek , hiszen ki az, a ki nagyobb és igazabb elismeréssel adóznék az ő valóban ritka önföláldozással teljes.- A „Pécsi Figyelő“ tárczája. A bárókisasszony bolondja, így hívtuk diákkoromban egyik pajtásun­kat, a­kinek becsületes neve egyébként Csil­­lagsugarassi Mór volt. Látnivaló hogy csinált és viselője azon fajhoz tartozott, a­mely hivatalo­san nem eszi meg a disznóhúst — mikor nincs. A Móricz jó fiú volt, csakhogy ijesztő mó­don idealista. Nem hitt a való életben, mindig a felhők között evezett az ábrándok lyukas fenekű ladikjában. Az a rögeszméje volt, hogy belé a város összes szépei szerelmesek. Minden héten legalább egy hódítással dicsekedhetett. —• Képzeld, — mondogatta ilyenkor, bol­dog önmegelégedéssel simogatva vöröses, gön­dör haját, — a Miczike szeret ! Oah ! milyen boldog vagyok. Persze, mert Miczike megmosolyogta a fur­csa, kis Csillagsugarassit, a­ki olyan ábrándo­san tudta köszönéskor a kalapját leejteni elme­­rengésében. Egy csendes őszi estén, mikor kinn javá­ban verte a szél az esőt, leront hozzám a Mór. — Láttad? — Persze, persze, hogyne láttam volna Csak azt nem tudom, hogy kit ? — Kit ? Barátom, vedd le a kalapodat, hogy megmondhassam ! Megjegyzendő, hogy nem is tolt kalap a fejemen. Lehajoltam az asztalra és írtam tovább; tudtam, hogy újra hódított, vagy, hogy most hódít. A Móricz elszomorodott, hát én nem is méltányolom az ő szent érzelmeit ? hát nekem nincs szivem ? Na neki van. És mert van, hát odaadja azt Földessy Fannykának. De már erre fölemeltem a fejemet. — Csak nem a báró Földessy Károly leánya. — No és ha az, és ha ő szeret ?! Oah ! a szerelmes szív akadályt nem ismer, a rang, a fény .... — Bolond vagy Mór ? — Az, az vagyok, az „én bolondja! Meg­hódítom őt. Milyen boldogok leszünk ! — Aztán hogyan akarod meghódítani ? — kérdem kicsinylő mosolylyal. Olyan nevetséges volt ez a szegény diák, a­ki egy bárókisasszonyba szerelmes és meg­akarja azt hódítani. És a Mór egész komolyan hozzálátott a hódító hadjárathoz. Híven kisérte az imádott lépteit az utczán, leste a kapu előtt, bement utána a boltokba és egyszer­­ föl­emelte leejtett legyezőjét. Jött is az­nap mind­járt hírül adni, hogy Fannyka őt szereti, mert megengedte neki, hogy legyezőjét fölvehesse a földről, hová biztosan készakarva dobta. Mondtam neki, hogy rajta­ meg kell ké­retni a bárókisasszonyt, ha szereti. Ez lesz a leghelyesebb megoldás. — Nem kell elhamarkodni a dolgot. — Monda a bárókisasszony bolondja. — Először levelet fogok neki írni. Igenis ! Poste restante! Ki fogom tálalni előtte kebelem tartalmát, véres szivemet, mely az utána való epedéstől egészen pic­ike lett. Megkérem, jöjjön a szivembe, hogy megnagyobbodjék tőle. Én meg hadd menjek az „Ő“ szivébe, aztán cseréljünk szivet, adjuk oda egymásnak őket. Még sok bolondot összebeszélt a Mór, az­tán meg irt egy levelet, tele véres szivekkel, az aláírásnál meg piros tinta hiányában zölddel odarajzolt egy nagy szivet, abba írta bele, hogy

Next