Pécsi Figyelő, 1892. január-március (20. évfolyam, 1-26. szám)

1892-01-02 / 1. szám

2 Gzirer Ákos dr. levele a sásdi választókerület választó­polgáraihoz! Tisztelt Polgártársaim! Az 1887. nyarán választott országgyűlés immár végnapjait éli. A kormány elnökének nemrég hallott kijelentése szerint „ezzel az or­szággyűléssel eredményes működést folytatni többé már nem lehet“, s így annak föloszlatása a legközelebbi napokban tényleg be is követ­kezik. Hogy miért történik ez most és így he­venyében, arra komoly okot találni nem lehet, mert a tanácskozások éppen az utolsó időkben példás rendben és példátlan gyorsasággal tör­téntek meg. Egyedüli ok, szerintünk az, hogy a hatalom kezelőinek igy tetszik s mivelhogy a tervezett rendszabály törvényességéhez kétség nem férhet, mellőzöm vele szemben az agy is meddő birálgatást, s számolok vele, mint nem­sokára bekövetkező ténynyel. Ezen föloszlatással érvényét veszíti azon képviselői megbízatás is, a­melylyel a sásdi választókerület 1887-ben engem megtisztelt; csak egy kötelesség marad még fönn számomra, s ez az, hogy az imént említett, általam soha meg nem érdemelt kitüntetésért ezúttal is hála­telt szívvel mondjak köszönetet, biztosítván egy­úttal arról tisztelt Polgártársaimat, hogy e né­hány évet rövid földi vándorlásom legszebb emlékei közé fogom sorozni. Óhajtottam volna tisztelt Polgártársaimtól ezúttal is azon mód szerint búcsút venni, a­hogy magamat, annak idején, mint jelölt, az egyes községeknek bemutattam, azonban a kor­mánynak föntebb érintett, bár magában véve törvényes, de eredményeiben a polgárok test­épsége ellen való merényletet jelentő nyilatko­zata, megfosztott engem annak lehetőségétől, hogy ezen reám nézve mindenkor kellemes kö­telességet azon kiterjedésben teljesítsem, mint a­hogy azt tenni szándékoztam. Az idő sokkal rövidebb, hogysem módom­ban állhatna 78 községet beutazni, s mindenütt forma szerint búcsút venni, az időjárás rideg­­sége, s az ország népét mindenfelé tizedelő ra­gályos betegségek pedig óva intenek arra, hogy minden nélkülözhető összecsoportosulástól tar­tózkodjunk. Az új választás mozgalmai pár nap múlva megindulnak, s ezekre, meg az ezzel járó összejövetelekre való tekintettel — fájó szívvel bár, — de lemondok azon örömről, hogy mindnyájukat még egyszer szintől­ szinte látva,­­ köszönetem jeléül valamennyiök kezét megszoríthassam. Ez okoknál fogva választottam az elbú­­csúzásnak írásos formáját, ezért veszik ezúttal élő szó helyett jelen soraimat. Megkönnyítette ezen elhatározásom kivitelét azon körülmény, hogy tisztelt választóimmal foly­tonos összeköttetésben állottam, nekik a törvény­­hozás tevékenységéről évről-évre jelentést tet­tem, és így némi joggal fölmentve érezhetem magamat ezúttal azon, különben reám háruló kötelesség teljesítése alól, hogy a képviselői megbízás megszűntével az országgyűlés egész működéséről tisztelt Választóim előtt beszámol­jak, és pedig annyival is inkább, mert a leg­utolsó év munkálkodása nem tartalmaz elegendő anyagot arra, hogy vele mint törvényhozási ülésszakkal behatóbban foglalkoznom kellene. Nincs tehát számomra egyéb hátra, mint hogy az Önöktől nyert megbízásnak ma még teljes birtokában, az azzal járó jogok kétségte­len élvezetében s a vele kapcsolatos kötelessé­gek hatása alatt, őszinte szívvel mondjak ismé­telten köszönetet azon megtisztelő bizalomért, a­melyben engem négy évvel ezelőtt részesíteni kegyesek voltak. A gyorsan szárnyaló idő, melyet futásában föltartóztatni nem lehet, sokakat fölemel, máso­kat meg eltemet. Az idők sok sebet ütnek, de orvosolnak is. Nem tudjuk, mit rejt méhében a jövendő, de bármit mérjen is rám a gondviselés­nek kifürkészhetlen rendelése, arról az egyről meg lehetnek győződve, hogy velem szemben, a megválasztatáskor tanúsított, s — ez ünnepé­lyes pillanatban is legyen szabad kimondanom — igaz, mert önzetlen bánásmódjuk lelkemben olyan nyomokat hagyott, a­melyeket onnan az idők viharja kiirtani nem lesz képes, állított magának olyan emléket, a­melyre örömmel fo­gok egész életemben föltekinteni. Visszahoztam hát a lobogót, a­melyet négy évvel ezelőtt kezembe adtak. Nem állí­tom, hogy diadal kísérte útjában; ezt nem is várták tőlem, mert hiszen nem vezérnek szántak, hanem közkatonának, a­ki megtett mindent, ha megtette kötelességét, ha megállott azon a he­lyen, hová őt polgártársai bizalma küldötte. Ne habozzanak átvenni tőlem a visszaho­zott lobogót. Szégyen nem érte és mocsok sem esett rajta soha! Bízzák azt erősebb karokra, mint — talán — az enyimek valának, s ha több eredményt fognak elérni, én leszek az első, ki a sikernek őszintén fogok örvendeni. Fogadják tisztelt Polgártársaim egyenként és összesen egy meleg kézszorításban legszivé­­lyesebb üdvözletemet, s tartsanak meg ezentúl is jó emlékezetükben. Isten áldása legyen mindnyájukon! Budapesten, 1891. évi decz. hó 28-án. Dr. Czirer Ákos a sásdi választókerület orsz. gy. képviselője. dent úgy venni, a hogy a pletykázó kisvárosiak hirdetik. Meg hát azért fiatalok, hogy egy kicsit mulassanak. Annál szelidebbek lesznek később. Egy jó feleség — a családi tűzhely — a gye­rekek. — Nem hiszed te ezt Tamás. Mondod, de nem hiszed. Ha még mulatnának, — de lumpol­­nak, ha még kártyáznának, — de Józsefet, a fiatalabbat egyszer hamis játékért kidobták a kávéházból. Három hétig megfeküdte. Aladárt meg majdnem minden nap az utczán szedik föl a sárból. Azt akarod, hogy a mi szép kis Pau­lánkat is oda rántsa magával a pocsolyába — az erkölcstelenségbe, meg a nyomorba ? Mert nem jó vége lesz ennek. Az apjuk kegyelméből még tűrik őket — de ha az kitalál bukni a kormány kegyéből — vagy ha meghal? Azt hi­szed, hogy a mi szelíd galambjainkat majd meg­becsülik, szeretik azok, a­kik korhely társaikkal az őrjáratot verik el éjjel? A két lány ott hallgatta remegve a sarok­ban, miket beszél az anyjuk. So­se látták azt a szelíd, öreg asszonyt ilyen ingerültnek. — Gyertek ide lelkeim! Dehogy engedlek oda áldozatnak. Az öreg tanár zavartan totyogott a szo­­bában le-föl. Rá-rá nézett a két szép leányra, a­mint oda borultak az anyjuk ölébe és csókol­ták a jóságos kezeit, a­mikkel úgy védi őket — aztán megtapintotta az üres zsebeit. — Szegény gyerekek ti! Nem is úgy gon­doltam én, hanem — látjátok én már öreg va­gyok, nem igen bírom már a munkát. A kedvem is már oda az erőmmel. A fizetés is kevés, a nyugdíj még kevesebb. Nem telik már a pati­kára sem édes anyátoknak, nem hogy szórako­zásra, hogy ti is élveznétek az életet. Te Lizi úgy-e már túl vagy a húsz éven ? Paula már huszonnégy lesz innen-onnan. Mi lesz belőletek, ha elmaradtok? Nincs a szegénynek pártfogója. A tél még kitart, tüzelőnk meg nincs. Adót is kellett fizetni elsején, kamatokat is az adósság­ról — nem volt honnét. Váltóra adott a taka­réktár. Lefogják a fizetésemből. Mi lesz velünk — mi lesz velünk! Paula fölemelte szép szemeit — tele vol­tak könynyel. — Elmegyünk édes­apa — Lizi is, én is ahhoz a két... ahhoz a két emberhez. Mi még fiatalok vagyunk, jobban kibírjuk a bajt — talán nem is lesz olyan nehéz. Oda mentek hozzá, körülczirógatták boros­N.­I. PÉCSI FIGYELŐ. Az országgyűlés berekesztése és az új választások. A „Pester Lloyd“ keddi számában a következőket írja : Az országgyűlés föloszlatásáról immár hitelesen jelenthetjük, hogy mindkét ház a jövő január 4-én tartja utolsó ülését. Másnap, január 5 én ő felsége trónbe­széddel ünnepélyesen berekeszti az országgyűlést. Két nappal később megy végbe az új választá­­­­sok elrendelése, melyek január 28-án­­ kezdődnek s az egész országban itt 1842. január 2-án nap alatt befej­ezendők, úgy, hogy az utolsó választások legkésőbben feb­ruár 6-án mennek végbe. Az új ország­gyűlést február 18-án ő felsége személyesen trónbeszéddel nyitja meg. HÍREK. — (Beteg a királyné.) A „Wiener Abendblatt“ írja, hogy Erzsébet királyné hirte­len megbetegedett. A királyné ugyanis, mikor Mária Valéria főherczegnő beteg volt, buzgón ápolta leányát, s a betegápolással járó izgal­mak nagyon hatottak idegeire s heves ischiati­­kus fájdalmak lepték meg, úgy, hogy ágyba kellett feküdnie. Állapota azonban —■ az udvari orvosok jelentése szerint — nem aggasztó. — Szilveszteri áldások.) Városunk összes templomaiban csütörtökön este megkon­­dultak a harangok, hogy ezen év utolsó áldá­sára hívják össze a hivősereget, mely majdnem minden templomot zsúfolásig megtöltött, s még a vártemplom hatalmas csarnoka is tömve volt. Ez utóbbi helyen Troll Ferencz pápai praela­­tus czelebrált, melyet szentbeszéd követett.­­ (Sylvester-estélyek.) A két dal- egylet, mint minden évben, az idén is Sylvester­­kor elbucsúztatta az ó-évet a „Pécsi Da­lárda“ a Hattyu­ban, a „Pécsi Dalko­sz ”­r ” a Scholtzban. Mind a kettőnek megvan a maga törzspublikuma, hanem azért ez egyszer mind a kettőnél maradt még elég hely betöltet­lenül. A kellemetlen, lucskos idő, a sok bete­­geskedés nagyon megritkította a hajdan tömött sorokat, valamint az a körülmény is, hogy vé­letlenül nagyon sok helyen magánmulatságon tánczoltak át az újévbe. A dalárda közön­sége sokat mulatott az előadók bohóskodásain, nem fukarkodva a tapssal, a­mikor meg az elő­adók nem fukarkodtak az ismétlésekkel. Éjfélkor a jelige eléneklésével üdvözölte a dalárda az újévet, a fiatalság pedig tánczczal mulatta át az újév első hajnalát.­­ A dalkoszorú nem különben jól megkaczagtatta a közönséget sike­rült tréfáival, a miket itt is tánczczal fejezett be a fiatalság. — (Adomány.) Dulánszky Nándor dr. püspök a pécsi nőegyletnek a szegények közt leendő kiosztás czéljából ismételten 50 frtot adományozott. — (Személyi hirek.) Jozipovich Imre horvát miniszter f. hó 29-dikén Pécsen keresztül a fővárosba utazott. Strachvitz Mór gróf és neje K­ä­s­s­e­­­s­t­a­d­t Lucia grófnő jelenleg Abbáziában tartózkodnak, s csak a jövő hó végén térnek vissza városunkba.­­ (Rendkívüli közgyűlés a vá­rosnál.) Az év végére mindig marad valami­t elintézni való, a­mit nem illik átvinni a másik 1 évre, de nem is szabad, mert a törvény úgy­­ rendeli. Szerdára rendkívüli közgyűlést kellett­­ összehívni, hogy kisöpörjék a közgyűlési termet, tás állát, úgy biztatták, hogy ne féltse őket, erősek lesznek, túrni fognak mindent apáért, anyáért. — Édes szép báránykáim, elmennétek ah­hoz a két gézengúzhoz? — Az apjuk azt akarja, hogy titeket vegyenek el. Pedig tudja, hogyan állunk. Hanem más úgy se adná oda gyermekét eltörni való játékszernek, csak a koldus — úgy-e nagyméltóságu uram? Szegény kis­lányaim, sze­retitek-e még a ti bolond, vén apátokat ? Böske rontott be a szobába. — Jesszusom! de szép hintó áll a ház előtt! Ezüstös a lovak szerszáma ; a kocsisnak szebb bundája van, mint a ténsornak. Nagy urak jönnek, már hallom a lépésüket! A két lány reszket a félelemtől, a beteg asszony sír, a tanár úr szegény pedig ott áll láztól piruló arczc­al előttük és nézi őket — a szelíd galambot, a­kikért jön már a rabló lánya. Aztán oda fordul a cselédhez és elcsukló hangon parancsolja: — Mondd meg nekik, hogy nem vagyunk itthon — elutaztunk — mondj­a mit tetszik, csak ide be ne lépjenek!

Next