Pécsi Figyelő, 1892. január-március (20. évfolyam, 1-26. szám)
1892-01-02 / 1. szám
2 Gzirer Ákos dr. levele a sásdi választókerület választópolgáraihoz! Tisztelt Polgártársaim! Az 1887. nyarán választott országgyűlés immár végnapjait éli. A kormány elnökének nemrég hallott kijelentése szerint „ezzel az országgyűléssel eredményes működést folytatni többé már nem lehet“, s így annak föloszlatása a legközelebbi napokban tényleg be is következik. Hogy miért történik ez most és így hevenyében, arra komoly okot találni nem lehet, mert a tanácskozások éppen az utolsó időkben példás rendben és példátlan gyorsasággal történtek meg. Egyedüli ok, szerintünk az, hogy a hatalom kezelőinek igy tetszik s mivelhogy a tervezett rendszabály törvényességéhez kétség nem férhet, mellőzöm vele szemben az agy is meddő birálgatást, s számolok vele, mint nemsokára bekövetkező ténynyel. Ezen föloszlatással érvényét veszíti azon képviselői megbízatás is, amelylyel a sásdi választókerület 1887-ben engem megtisztelt; csak egy kötelesség marad még fönn számomra, s ez az, hogy az imént említett, általam soha meg nem érdemelt kitüntetésért ezúttal is hálatelt szívvel mondjak köszönetet, biztosítván egyúttal arról tisztelt Polgártársaimat, hogy e néhány évet rövid földi vándorlásom legszebb emlékei közé fogom sorozni. Óhajtottam volna tisztelt Polgártársaimtól ezúttal is azon mód szerint búcsút venni, ahogy magamat, annak idején, mint jelölt, az egyes községeknek bemutattam, azonban a kormánynak föntebb érintett, bár magában véve törvényes, de eredményeiben a polgárok testépsége ellen való merényletet jelentő nyilatkozata, megfosztott engem annak lehetőségétől, hogy ezen reám nézve mindenkor kellemes kötelességet azon kiterjedésben teljesítsem, mint ahogy azt tenni szándékoztam. Az idő sokkal rövidebb, hogysem módomban állhatna 78 községet beutazni, s mindenütt forma szerint búcsút venni, az időjárás ridegsége, s az ország népét mindenfelé tizedelő ragályos betegségek pedig óva intenek arra, hogy minden nélkülözhető összecsoportosulástól tartózkodjunk. Az új választás mozgalmai pár nap múlva megindulnak, s ezekre, meg az ezzel járó összejövetelekre való tekintettel — fájó szívvel bár, — de lemondok azon örömről, hogy mindnyájukat még egyszer szintől szinte látva, köszönetem jeléül valamennyiök kezét megszoríthassam. Ez okoknál fogva választottam az elbúcsúzásnak írásos formáját, ezért veszik ezúttal élő szó helyett jelen soraimat. Megkönnyítette ezen elhatározásom kivitelét azon körülmény, hogy tisztelt választóimmal folytonos összeköttetésben állottam, nekik a törvényhozás tevékenységéről évről-évre jelentést tettem, és így némi joggal fölmentve érezhetem magamat ezúttal azon, különben reám háruló kötelesség teljesítése alól, hogy a képviselői megbízás megszűntével az országgyűlés egész működéséről tisztelt Választóim előtt beszámoljak, és pedig annyival is inkább, mert a legutolsó év munkálkodása nem tartalmaz elegendő anyagot arra, hogy vele mint törvényhozási ülésszakkal behatóbban foglalkoznom kellene. Nincs tehát számomra egyéb hátra, mint hogy az Önöktől nyert megbízásnak ma még teljes birtokában, az azzal járó jogok kétségtelen élvezetében s a vele kapcsolatos kötelességek hatása alatt, őszinte szívvel mondjak ismételten köszönetet azon megtisztelő bizalomért, amelyben engem négy évvel ezelőtt részesíteni kegyesek voltak. A gyorsan szárnyaló idő, melyet futásában föltartóztatni nem lehet, sokakat fölemel, másokat meg eltemet. Az idők sok sebet ütnek, de orvosolnak is. Nem tudjuk, mit rejt méhében a jövendő, de bármit mérjen is rám a gondviselésnek kifürkészhetlen rendelése, arról az egyről meg lehetnek győződve, hogy velem szemben, a megválasztatáskor tanúsított, s — ez ünnepélyes pillanatban is legyen szabad kimondanom — igaz, mert önzetlen bánásmódjuk lelkemben olyan nyomokat hagyott, amelyeket onnan az idők viharja kiirtani nem lesz képes, állított magának olyan emléket, amelyre örömmel fogok egész életemben föltekinteni. Visszahoztam hát a lobogót, amelyet négy évvel ezelőtt kezembe adtak. Nem állítom, hogy diadal kísérte útjában; ezt nem is várták tőlem, mert hiszen nem vezérnek szántak, hanem közkatonának, aki megtett mindent, ha megtette kötelességét, ha megállott azon a helyen, hová őt polgártársai bizalma küldötte. Ne habozzanak átvenni tőlem a visszahozott lobogót. Szégyen nem érte és mocsok sem esett rajta soha! Bízzák azt erősebb karokra, mint — talán — az enyimek valának, s ha több eredményt fognak elérni, én leszek az első, ki a sikernek őszintén fogok örvendeni. Fogadják tisztelt Polgártársaim egyenként és összesen egy meleg kézszorításban legszivélyesebb üdvözletemet, s tartsanak meg ezentúl is jó emlékezetükben. Isten áldása legyen mindnyájukon! Budapesten, 1891. évi decz. hó 28-án. Dr. Czirer Ákos a sásdi választókerület orsz. gy. képviselője. dent úgy venni, a hogy a pletykázó kisvárosiak hirdetik. Meg hát azért fiatalok, hogy egy kicsit mulassanak. Annál szelidebbek lesznek később. Egy jó feleség — a családi tűzhely — a gyerekek. — Nem hiszed te ezt Tamás. Mondod, de nem hiszed. Ha még mulatnának, — de lumpolnak, ha még kártyáznának, — de Józsefet, a fiatalabbat egyszer hamis játékért kidobták a kávéházból. Három hétig megfeküdte. Aladárt meg majdnem minden nap az utczán szedik föl a sárból. Azt akarod, hogy a mi szép kis Paulánkat is oda rántsa magával a pocsolyába — az erkölcstelenségbe, meg a nyomorba ? Mert nem jó vége lesz ennek. Az apjuk kegyelméből még tűrik őket — de ha az kitalál bukni a kormány kegyéből — vagy ha meghal? Azt hiszed, hogy a mi szelíd galambjainkat majd megbecsülik, szeretik azok, akik korhely társaikkal az őrjáratot verik el éjjel? A két lány ott hallgatta remegve a sarokban, miket beszél az anyjuk. Sose látták azt a szelíd, öreg asszonyt ilyen ingerültnek. — Gyertek ide lelkeim! Dehogy engedlek oda áldozatnak. Az öreg tanár zavartan totyogott a szobában le-föl. Rá-rá nézett a két szép leányra, amint oda borultak az anyjuk ölébe és csókolták a jóságos kezeit, amikkel úgy védi őket — aztán megtapintotta az üres zsebeit. — Szegény gyerekek ti! Nem is úgy gondoltam én, hanem — látjátok én már öreg vagyok, nem igen bírom már a munkát. A kedvem is már oda az erőmmel. A fizetés is kevés, a nyugdíj még kevesebb. Nem telik már a patikára sem édes anyátoknak, nem hogy szórakozásra, hogy ti is élveznétek az életet. Te Lizi úgy-e már túl vagy a húsz éven ? Paula már huszonnégy lesz innen-onnan. Mi lesz belőletek, ha elmaradtok? Nincs a szegénynek pártfogója. A tél még kitart, tüzelőnk meg nincs. Adót is kellett fizetni elsején, kamatokat is az adósságról — nem volt honnét. Váltóra adott a takaréktár. Lefogják a fizetésemből. Mi lesz velünk — mi lesz velünk! Paula fölemelte szép szemeit — tele voltak könynyel. — Elmegyünk édesapa — Lizi is, én is ahhoz a két... ahhoz a két emberhez. Mi még fiatalok vagyunk, jobban kibírjuk a bajt — talán nem is lesz olyan nehéz. Oda mentek hozzá, körülczirógatták borosN.I. PÉCSI FIGYELŐ. Az országgyűlés berekesztése és az új választások. A „Pester Lloyd“ keddi számában a következőket írja : Az országgyűlés föloszlatásáról immár hitelesen jelenthetjük, hogy mindkét ház a jövő január 4-én tartja utolsó ülését. Másnap, január 5 én ő felsége trónbeszéddel ünnepélyesen berekeszti az országgyűlést. Két nappal később megy végbe az új választások elrendelése, melyek január 28-án kezdődnek s az egész országban itt 1842. január 2-án nap alatt befejezendők, úgy, hogy az utolsó választások legkésőbben február 6-án mennek végbe. Az új országgyűlést február 18-án ő felsége személyesen trónbeszéddel nyitja meg. HÍREK. — (Beteg a királyné.) A „Wiener Abendblatt“ írja, hogy Erzsébet királyné hirtelen megbetegedett. A királyné ugyanis, mikor Mária Valéria főherczegnő beteg volt, buzgón ápolta leányát, s a betegápolással járó izgalmak nagyon hatottak idegeire s heves ischiatikus fájdalmak lepték meg, úgy, hogy ágyba kellett feküdnie. Állapota azonban —■ az udvari orvosok jelentése szerint — nem aggasztó. — Szilveszteri áldások.) Városunk összes templomaiban csütörtökön este megkondultak a harangok, hogy ezen év utolsó áldására hívják össze a hivősereget, mely majdnem minden templomot zsúfolásig megtöltött, s még a vártemplom hatalmas csarnoka is tömve volt. Ez utóbbi helyen Troll Ferencz pápai praelatus czelebrált, melyet szentbeszéd követett. (Sylvester-estélyek.) A két dal- egylet, mint minden évben, az idén is Sylvesterkor elbucsúztatta az ó-évet a „Pécsi Dalárda“ a Hattyuban, a „Pécsi Dalkosz ”r ” a Scholtzban. Mind a kettőnek megvan a maga törzspublikuma, hanem azért ez egyszer mind a kettőnél maradt még elég hely betöltetlenül. A kellemetlen, lucskos idő, a sok betegeskedés nagyon megritkította a hajdan tömött sorokat, valamint az a körülmény is, hogy véletlenül nagyon sok helyen magánmulatságon tánczoltak át az újévbe. A dalárda közönsége sokat mulatott az előadók bohóskodásain, nem fukarkodva a tapssal, amikor meg az előadók nem fukarkodtak az ismétlésekkel. Éjfélkor a jelige eléneklésével üdvözölte a dalárda az újévet, a fiatalság pedig tánczczal mulatta át az újév első hajnalát. A dalkoszorú nem különben jól megkaczagtatta a közönséget sikerült tréfáival, a miket itt is tánczczal fejezett be a fiatalság. — (Adomány.) Dulánszky Nándor dr. püspök a pécsi nőegyletnek a szegények közt leendő kiosztás czéljából ismételten 50 frtot adományozott. — (Személyi hirek.) Jozipovich Imre horvát miniszter f. hó 29-dikén Pécsen keresztül a fővárosba utazott. Strachvitz Mór gróf és neje Kässestadt Lucia grófnő jelenleg Abbáziában tartózkodnak, s csak a jövő hó végén térnek vissza városunkba. (Rendkívüli közgyűlés a városnál.) Az év végére mindig marad valamit elintézni való, amit nem illik átvinni a másik 1 évre, de nem is szabad, mert a törvény úgy rendeli. Szerdára rendkívüli közgyűlést kellett összehívni, hogy kisöpörjék a közgyűlési termet, tás állát, úgy biztatták, hogy ne féltse őket, erősek lesznek, túrni fognak mindent apáért, anyáért. — Édes szép báránykáim, elmennétek ahhoz a két gézengúzhoz? — Az apjuk azt akarja, hogy titeket vegyenek el. Pedig tudja, hogyan állunk. Hanem más úgy se adná oda gyermekét eltörni való játékszernek, csak a koldus — úgy-e nagyméltóságu uram? Szegény kislányaim, szeretitek-e még a ti bolond, vén apátokat ? Böske rontott be a szobába. — Jesszusom! de szép hintó áll a ház előtt! Ezüstös a lovak szerszáma ; a kocsisnak szebb bundája van, mint a ténsornak. Nagy urak jönnek, már hallom a lépésüket! A két lány reszket a félelemtől, a beteg asszony sír, a tanár úr szegény pedig ott áll láztól piruló arczcal előttük és nézi őket — a szelíd galambot, akikért jön már a rabló lánya. Aztán oda fordul a cselédhez és elcsukló hangon parancsolja: — Mondd meg nekik, hogy nem vagyunk itthon — elutaztunk — mondja mit tetszik, csak ide be ne lépjenek!