Pécsi Figyelő, 1896. július-szeptember (24. évfolyam, 148-223. szám)

1896-07-01 / 148. szám

m­ lékezet terhelése — a vizsgálatokig. Az az értelem­ nélkül betanult ismeret­anyag azonban természetesen az értelmet teljesen érintetlenül hagyja, következőleg a szívet nem nemesítheti, az akaratot nem fe­gyelmezheti. Ezzel a teljesen elhibázott, ered­ménytelen tanítással aztán kiesett a leány­iskolái tanítónők kezéből az erkölcsi ne­velés leghatásosabb eszköze. A­hol az értelmet föl nem világosítják erkölcsisé­­günk alapjairól, az emberi és természeti dolgokról és viszonyokról, az érzelmek nemességéről, vagy nemtelenségéről, a vágyak és akaratok jogosultságáról, az erkölcsi elvekről, a cselekvések beszámít­­hatóságáról, ott erkölcsi nevelésről beszélni sem lehet. Itt van az a pont, a­hol legelőbb meg kell fogni a dolog végét. Mert akár­hogyan hányjuk-vessük, az általános er­kölcsi sülyedés és társadalmi romlás a nők erkölcsi állapotával függ össze. Ne­veljünk jó magyar anyákat, csak akkor segíthetünk gyökeresen általánosan felpa­naszolt állapotainkon. Íme, a többi szakosztályt nem is említve, ezekből is világosan kitűnik, hogy közoktatásügyünk jövő fejlődési irányához mily bőséges anyagot hord össze a ma­gyar tanítóvilág a második egyetemes kongresszuson. Az egymást gyorsan követő ifjú nem­zedékek nevelését végző tanítók eddig is kiváló igyekezettel szolgálták a közügye­ket, de oly hatalmas munkát, milyenre mostan vállalkoztak, még eddig elő nem végeztek. A között a sokféle kongresszus között, a­mit eddig az ezredéves ünne­pekkel kapcsolatban tartottak, nemzeti fejlődésünk szempontjából első helyre kell tennünk a tanügyi kongresszust. Mert a második ezer évnek legerősebb, legbizto­sabb alapkövét azok a szolgálatok teszik, a­melyeket az ország minden rendű is­kolái tenni képesek a magyar nemzeti érdekeknek. Mi is elküldjük tanférfiaink javát erre a kongresszusra, azzal az óhajtással, vajha nagyot és dicsőt alkotnának és munkálko­dásaikat a kívánt siker koronázná, és­pedig minél előbb. Igaz, hogy a 48 év előtti állapotokhoz viszonyítva tanügyünk magas színvonalra jutott, az általános is­meretek terjedtek, a tanítói, nevelői állás manapság már nem olyan lenézett, mint 48 év előtt volt, de mégis nagyon sok a teendő a­mit végezniük kell derék ta­nítóinknak: ezer év mulasztásait kell ki­pótolnak , hogy nemzetünk fenmaradása biztosítva legyen a második ezer évben. Adja az Ég, hogy úgy legyen! Vidéki hátralékosainkat tisztelettel kér­jük, szíveskedjenek hátralékaikat mielőbb beküldeni. pártkör tagja lenni mai naptól fogva meg­szűntem lenni ; megmaradva tántoritlan hive a függetlenségi és 48-as pártnak, mely mel­lett mint közharcos annyi éven át hiven har­colni meg nem szűntem és nem fogok. Hazafius üdvözlettel tisztelő barátod Jeszenszky Ferenc, a szent-lőrinci választókerület orsz. gyűl. képviselője. * Jeszenszky Ferenc, a szent­­lőrinci választó­kerület országgyűlési képvi­selője a következő levelet intézte Bartha Miklóshoz, mint a függetlenségi és 48-as párt Ugrón-csoportjának elnökéhez: Kedves barátom ! Kötelességemnek tar­tom veled tudatni, miszerint az elnökleted alatti PÉCSI FIGYELŐ A szinügyi bizottság. Lapunk egyik tekintélyes olvasójától, mint közéletünknek és a régi gárdának még most is szereplő tagjától veszszük a következő levelet, melyet érdekes tartalmánál fogva sietünk közreadni. Maga a levél igy hangzik: Pécs, 1896. junius 29. A „Pécsi Figyelő“ egyik nem régi szá­mában, a pécsi nemzeti szinház dolgai fölött keseregve, megemlékezik egy érdemekben megőszült s így tisztességes vénséget elért testületről, melyet közönségesen szinügyi bi­zottságnak szoktunk nevezni. Ennek létezését ugyan bizonyosnak mondják, de ha kérdezi az ember, hogy ki az, mi az, mit csinál, mire való és minő hatáskörrel bír, — ezekre a kérdésekre senki sem tudna kimentő választ adni, még maguk azok a titokzatos bizottsági tagok sem , mert úgy látszik soha sem jövén össze teljes számban, a megjelenők nem is részesülhetnek abban a szerencsében, hogy társaikat színről-szinte lát­­ssák és becses személyeikkel megismerkedhessenek. Sőt a­mennyire értesülve vagyok, még az elnök személye iránt sincsenek tisztában. Némelyek a főispánt, mások a polgár­mestert, mások ismét egy harmadikat említik, mint elnököt; de hogy csakugyan ezek es­­ke az elnök, s ha igen, melyik, — erre r­ó a büntető tör­vénykönyvnek a hamis e­lvtről intézkedő szakaszára való tekintettel, megesküdni senki sem mer, a­ki magát bármi oknál fogva el­nöknek képzeli. Ha vannak-e jelek, melyekről, mint a szabadkőművesek egymást, ha véletlenül ta­lálkoznak, megismerik, vagy hogy anyaköny­vet vezetnek-e? — ezt n­e tudom, nem lévén részese annak a szerencsének, hogy egyik ilyen tagját is, mint ilyent, szinről-szinte ismerhessem és tőle a kellő felvilágosításokat megszerezhessem, ha egyáltalán léteznék kö­zöttük valaki, a­ki ezeket megadni képes volna. Hogyan szülemlett meg ez a bizottság és hogyan nőtt nagyra, ezt a jelen nemzedék már éppen nem tudja. Titokzatos homály fedi a mozzanatokat, mely még a múlt nem­zedék ifjú korába nyúlik vissza. Ezt a titok­zatosságát a mai korig megőrizte s — úgy látszik — őrzi továbbra is, és közölhet a „Pécsi Figyelő“ a múltkorinál még hosszabb és élesebb cikkeket, ezt a bizottságot a maga létező valójában a bokorból ugyan ki nem ugratja , hallgat az és hallgatni fog, legfel­jebb azt gondolja magában egyik-másik ma­gát befolyásosnak képzelő tagja: mit ügyet­lenkedik ez a lap a mi cirkulusaink körül, mely a művészet értékének a közönség zse­béhez való viszonyáról halvány fogalommal sem bír. Hát azt beszélik — igaz e, nem tudom — de hát beszélik, hogy eredetileg valaki a várostól négy embert megbízott volna, hogy a színművészet minden ágára kiterjeszkedve, ellenőrzést gyakoroljon s minthogy a város közönsége a színművészet fejlesztésére min­dig áldozott, az igazgatónak a személyzet, a műsor stb. tekintetében néha mérvadó ta­nácsokat adjon, és ha esetleg ez ezekre nem hederítene, a hatóságnál is orvoslást keres­hessen, esetleg az áldozások beszüntetését is indítványozhassa. Hogy ki az a valaki, aki őket kiküldötte , vagy talán maguk küldötték ki önmagukat, ez mellékes dolog; — elég, hogy ki voltak küldve , hogy hiába ne voltak légyen kiküldve, működésüket azonnal meg is kezdették. Első dolguk, persze, a személyzet kö­zül merült föl s főleg annak női tagjai közül. Sok bajuk volt velük, és minél inkább meg­szaporodtak, annál több, s mikor már a tár­sulat hallett- és karszemélyzettel is erősbö­­dött, arra meggyőződésre jutottak, hogy ők négyen feladatuknak megfelelni már nem képesek s magukon könnyítendők, végre sok habozás után elhatározták, hogy ifjabb erőket szerezzenek magukhoz, kik nekik ne­héz munkájukban kisegítőkül szolgálnának. Körükbe vonták tehát a főispánt, de mikor látták, hogy ennek egyéb elfoglaltságai miatt, nem sok hasznát veszik, mint munkabíró embert, bevették a polgármestert. Azonban „Non omnia possumus omnes“ . . . ennek is sok más dolga akadt, hogy a bizottságéival csak elvétve foglalkozhatott. Ez az eljárás aztán a szükséghez képest ismétlődött, míg az a bizonyos szinügyi bi­zottság a mai terjedelmére fölszaporodott. De hogy hányan vannak s kikből áll, minő bel szervezettel bir ? ezt sűrü köd fedi. Egy-két beavatott talán tud ezekről valamit, de a nagyközönség csak a sötétben tapogat, és legfeljebb akkor érzi, mikor színházi felsége­­lés címén a zsebeit megcsapolják. És ha aztán ez a bizottság a közönség rovására valami bolondot csinál, mint például azzal a bizonyos szerződéssel, s egyik-másik ennek a bolond dolognak okát, kutforrását keresi, akkor az a bizottság úgy elpárolog, hogy a legérzékenyebb pára­mérővel sem le­het létezését megállapítani, és így annak gazdája nem akad, úgy, hogy utoljára is a városi tanácsnak kell érte a felelősséget el­vállalni, s nehogy rajta verjék el a port, úgy a­hogy, a lőtt bakkot valami módon az útból eltakarítani. Mi pedig, jámbor városi nép, birkatü­­relemmel hordjuk ennek az ismeretlen, úgy látszik, a szabadkőművesség mintájára szer­vezett társulatnak már nagyon is érezhető igáját, mely belemarkol a zsebünkbe és oly terheket ró reánk, melyek a mérleget már nagyon is érezhetően billentik meg. És mi mégis hallgattunk, és mert hallgattunk, az annál vakmerőbb lett, míg aztán végre any­­nyira kényszerített, hogy vele mégis csak foglalkoznunk kell. Hát van e annál nagyobb rendellenes­ség, mint az, hogy a színügyet, ezt a város roppant áldozatába kerülő közművelődési ágát, egy ismeretlen, felelősséggel senkinek se tar­tozó, sőt talán még a város kötelékén kívül eső elemekből álló társulat igazgassa, reánk terheket rójjon és általunk teljesítendő köte­lezettségeket vállaljon ? Ha van a városi kép­viselőtestületnek gazdasági, pénzügyi, jogügyi, egészségügyi stb. bizottsága, miért ne lehes­sen színügyi bizottsága is, mely a tanácsnak, illetve a közgyűlésnek minden irányban fele­lősséggel tartozzék. Ha már a közgyűlésen nem akad senki, a­ki ezt a szabálytalanságot szóba hozza, felvetjük mi és sürgős intézkedést kérünk most, mikor még ideje van, nehogy ismét azoknak a sajnos esélyeknek legyünk kitéve, melyek miatt a múltban oly sűrü és mondjuk ki, alapos panaszok hangzottak föl. Hírek, Pécs, 1896. janu­­s 30. A gimnazista keserve. A mai postával az alábbi levelet és egy mellékelt gimnáziumi értesítőt kaptunk. Elolvasván a VII. főgimn. oszt. tan. aláírás­sal ellátott levelet, arra a meggyőződésre ju­tottunk, hogy a gimnazista átöltönyébe alig­hanem egy olyan úri­ember öltözött, aki 1896 julius 1.

Next