Pécsi Figyelő, 1899. január-március (27. évfolyam, 1-74. szám)
1899-01-01 / 1. szám
2 Vidéki hátralékosainkat tisztelettel kérjük, szíveskedjenek hátralékaikat mielőbb beküldeni. * A városi pince-vendéglő. Ez alatt a cím alatt bölcs oktatást és atyai tanácsokat kaptunk a »Pécsi Napló «-tól a városi munkaprogrammról, helyesebben az új nagy adósságcsinálásról írt cikkünk alkalmából. Zokon veszi először is a tisztelt laptárs, hogy »leibzsurnál«-nak neveztük, de megbocsát, mert nekünk az ő véleménye szerint nincs is tiszta fogalmunk arról, hogy mi is az a »leibzsurnál«, sőt kegyességében annyira megy, hogy minket nevez ki a maga »leibzsurnáljának.« Fogadja érte hálás köszönetünket, mert az ő magas protekciója révén most már remélhetjük, hogy a nagy közönség kegyének egy kis sugara minket is érhet, hisz a »Pécsi Napló« ismert szerénységgel konstatálja magáról, hogy ő az egész közönségnek a leibzsurnálja, amikor, tehát ő viszont a mi lapunkat nevezte ki leibzsurnáljának, nem alaptalan a reménység, hogy az ő utána induló egész közönség ebben az egy dologban sem fogja cserben hagyni s befogad minket is leibzsurnálnak — per mopsz. Azért azonban igazán haragszunk, hogy a tisztelt kolléga adós maradt az általunk használt »bidzsurnál« szó jelentőségének magyarázatával, hadd tanultunk volna, mert azt csakugyan a legnagyobb hibának tartjuk egy lap részéről, ha olyasmiről ír, amiről fogalma sincsen. Jóindulatában azonban egy kissé a túlságba megy tisztelt laptársunk, amikor a fölötti őszinte szánakozásában, hogy mi »téves politika járma alatt nyögve« sokszor jobb meggyőződésünk ellenére vagyunk kénytelenek az országos politikában állást foglalni. Bármennyire irigyeljük is a »Pécsi Napló«-nak minden irányban való függetlenségét, annyira mégsem terjedhetnek vágyaink, hogy a »jobb meggyőződés ellenére való állásfoglalásban«, amelyet tisztelt laptársunk csak nemrég nyíltan bevallott a színház-kérdés izgalmai közepette, vele versenyezni óhajtanánk, vagy elfogadnák azt a megtisztelő véleményt, amelyet magának rólunk, önmagáról ítélve, alkotott. Országos ügyekben úgy, mint helyi kérdésekben mi bizony amolyan ósdi szokás szerint mindig meggyőződésünket szoktuk követni s ez vezérelt akkor is, mikor az ellen a tervezett horribilis városi adósságcsinálás ellen emeltük fel szavunkat, mert ismerjük mi már azokat a szirén hangokat, amelyekkel a város képviselőtestületét eddig is oly szépen sikerült az adósságcsinálás lejtőjére vinni. Hasznos beruházás volt minden, amire pénz kellett; ki lett mutatva mindig csalhatatlan számokkal, hogy milyen nyereséges vállalkozás az, amire adósságot adósságra kellett halmozni, megtérül abból a kamat és törlesztés az utolsó krajcárig s a város ingyen jut az értékes objektumok birtokába. Mikor aztán az adósság megvolt, még a törzstőke visszatérítése iránt vállalt kötelezettségünknek is csak adóemelés útján tudtunk annyira mennyire megfelelni. Ezen okulva bizony nem kérünk a »Pécsi Napló« tanácsából s épen nem vagyunk hajlandók alapos aggályaink elfojtásával rózsás színben mutatni be a sötétnek látott jövendőt, csak azért, hogy a közigazgatásunk élére állított urak lelkét üdítsük, vigasztaljuk és lelkesítsük az adósságok tengerének ránk zúdítására. Az ilyen hazug formaságok pusztulásán nincs tehát okunk siránkozni ; vészterhesebbek voltak ezek a nemzetre nézve a nyílt és őszinte abszolutizmusnál is, mert megtévesztették a felületesen ítélő két, halálhoz hasonló álomba ringatták a nemzetet, amely biztonságban hitte legféltettebb kincseit, szabadságát, állami önállóságát, pedig alkotmánya csak festett fal volt, amelyet kincseinek elrablói tetszés szerint tologattak félre útjukból, mikor kincsein lakmározni betörtek otthonába. Az alkotmányos formák nyílt félrevetése csak üdvös fordulatnak hajnalhasadását jelentheti, mert ha még végkép ki nem halt ebből a nemzetből az ősi szabadságszeretet és törvénytisztelet, ez a nyilt alkotmányszegés fel fogja nyitni mesterségesen elkápráztatott szemeit s lesz még ereje hozzá, hogy az alkotmányosság formáinak helyreállításával visszaszerezze annak elkobzott egész, való tartalmát is. Ebben a reményben üdvözöljük mi az új évet, a hazug formák lerombolóját, amely — talán nagy fájdalmak árán — de meg fogja szülni rég áhított igaz alkotmányosságunkat. A „Pécsi Figyelő“ tárcája. Hálaadás. Mikor a napnak elhaló sugára A hegyormoktól búcsút venni kész, Megszólalnak a templomok tornyába’ A harangok s imára megy a nép; Imára megy, hálát rebeg érte, Az ó-esztendő végét hogy megérte, S mig jaj de hányán néma sirba tértek, ő reménykedve indul az újévnek. Hálát rebeg, hogy az ó-esztendőben Ha nem is hullt rá áldás nagyon bőven, Ha csalódott is, megmaradt sok vágya, S hogy teljesüljön, reménykedve várta; Csapás ha érte, elszenvedte csendben, Tűrt gyűlöletben, tűrt a szerelemben; S a ma alighogy megjelent felette, A tegnapot már ő el is feledte! A holnaptól várt újabb reménységet S csak újra kezdé, a hogy rája ébredt; A nap futott s igy napról-napra lassan Az év is elmúlt, vénült szakadatlan. És minden napja ahogy újra támadt, Múlt az öröm s meg is enyhült a bánat És millió perceknek sokasága Repült át rajtuk s maradt mégis hátra. S mikor a napnak elhaló sugára A hegyormoktól búcsút venni kész, Megszólalnak a templomok tornyában A harangok s imára megy a nép ; Imára megy és hálát rebeg érte, Az ó esztendő végét hogy megérte S határkövén a mult s a jövő évnek, Hálával erre, s hittel arra nézhet. És ezt a hálát megtagadni tőled Ó esztendő, — egyetlenegy élőnek Sincs ereje, mert bár csapással telve S könyek között szálltál is el felette, S bár elragadta minden hitét, álmát És napjaid csak kétség között látták: Még az is áld, mert benned mindent vesztett És a jövőben már semmit se veszthet! Honthy István: PÉCSI FIGYELŐ Heti krónika. — A »Pécsi Figyelő« eredeti tárcája. íme, elmúlt fejünk felett az esztendő utolsó hete is. Fordult egyet a földgolyó és megint más lett a numeró. Az 1899-ik már, mióta a földre leszállt a világ Megváltója, Jézus Krisz- 1899. január 1. A tífusz. Pécs, 1898. december 31. Ha valamely rész elkezdi pusztítását, az első rémület elmúltával felébred az emberekben a védekezés ösztöne, de ezzel egyúttal megtorlás utáni vágy, a bűnös, vagy ha ez fel nem található, hát bűnbak keresése, akire a pusztulás ódiuma reáhárítható, vagy az az istenek haragjának kiengesztelése céljából feláldozható legyen. Ezelőtt pl. a tűzvész okozóját a tűztengerbe dobták (megtörténik néha manapság is), a boszorkányokat pedig, mint akik a betegségeket és járványos nyavalyákat okozták, máglyán égették meg. Azóta nagyot haladt a kultúra, az emberek okosabbak lettek, a boszorkányok eltűntek, de a járványok megmaradtak. Kitűnt, hogy tulajdonképeni okozójuk sokkal csekélyebb, hitványabb lény, semhogy ünnepélyesen elégethető volna és sokkal számosabb is, semhogy ez eljárással cél volna elérhető, mert bizony a milliónyi baculussal bajos volna így elbánni. Úgy látszik tehát, mintha tehetetlenül állanánk a vészszel szemben, úgy amint a phylloxera pusztításait is összetett kézzel kellett szemlélnünk, s a bajt Isten csapásának minősítve, kénytelenek volnánk megadássá tűrni sorsunkat. Nincs, kit okozzunk, nincs kire felelősséget reáhántani lehetne. A boszorkányokról pedig, melyek nincsenek, szó se legyen. Ha ezt hiszszük, akkor valószínüleg est lódunk. Mert a boszorkányok nem tűntek , csak alakot cseréltek : ott fúrnak-fúrnak Bálicsban, Patacson, Üszöghön és a jóst tudja hol, csak ott nem, hol víz van, de szakértők véleménye és maga a termés, utálnák őket. Attól tartunk, hogy ha felnyílnak í meink, ha a por, mit a boszorkányok dobtak, kitisztul, ha az álomból, amibe ringattak, felébredünk, akkor majd elemivel fogunk megtorlást kérni azokra, k vízkérdésnek és ezzel szorosan összes tífusz járványnak okozói, akik tétovázó, vel sem indokolható eljárásukkal a rá rengeteg kidobott pénzáldozattal terhelték s járvány veszélyének tették ki. Attól tartunk, hogy a bűnös megkentán meg is fog lakolni, de későn , akkor midőn a temető egy pár száz sirdombba gazdagabb s a város pénztára egy pár ezres ismét szegényebb lesz. Jus, az Isten-ember, kinek születését az esztendő utolsó hetének bevezető napjain ünnepeltük meg. Nem volt fehér az idén a karácsony, de fekete sem volt. Napsugaras és hideg, annyira, hogy még a korcsolyázók is kimerészkedtek a jégre, amely csábítóan hajladozott alattuk s a nagy tűztől, — mely az első találkozást jellemző — meg is olvadt. Úgy, hogy az egész héten át nem volt szabad a jégre menni, amit a jégre vonatkozólag be is tartott minden korcsolyázó, de hogy más úton-módon nem ment-e a jégre, az a titkok titka marad. Az marad különben az is, hogy kinek mit hozott a krisztkindli? Nem a családi és jótékonysági karácsonyfák krisztkindlijét értem, hanem a hivatalos krisztkindlit, amely az idén igen fukar volt. Csak a honvédekre árasztott egy kis csillaghullást, egyébként mindenki mást elkerült az ajándékaival. Hát bizony a legkisebb gondja is nagyobb, volt most a kormánynak, semhogy a tisztviselői előléptetéséről gondoskodjék. Bánffy bárónak krisztkindliben párbajra való kihívást hozott a kis Jézuska a Horánszky Nándor utján s hogy az aprószentek napi virgács is mindjárt mellette legyen, a kihívás nem elégtételre, csak megtorlásra szólt. No ja, mert annyiszor szemébe vágták már Magyarország miniszterelnökének az ország színe előtt a