Pécsi Figyelő, 1899. október-december (27. évfolyam, 224-298. szám)
1899-10-01 / 224. szám
2 állami érdek a nagyhatalmi állás megóvása, a nagyhatalmi állást pedig csak úgy tudják elképzelni, ha a közös uralkodó alatt álló valamennyi ország egységes birodalom gyanánt jelentkezik az európai államok koncertjében. Nos hát ha a magyar politikának is annyira szent érdeke az a nagyhatalmi állás, amely nem tűr meg egy uralkodó alatt kölcsönös védelemre szövetkezett két önálló államot, hanem egységes birodalmat igényel: akkor mit bolondítják a nemzetet azzal a törvénybe iktatott állami különállással ? Tegyék akkor egységes birodalommá befelé is úgy, mint kifelé, mert az egyszerűen államjogi nonsens, hogy magunk közt külön államosdit játszunk, kifelé azonban csak egységes állam gyanánt szabad jelentkeznünk. Nem egyéb az a szavakkal való játszásnál, hogy idehaza magyar államról és osztrák államról beszélünk, ha pedig idegennel állunk szóba, akkor már csak osztrák-magyar birodalom lehetünk. Amilyen természetrajzi monstrum a kétfejű sas, olyan államjogi monstrum a két államból összecsirizelt birodalmi egység, amelynek mesterséges életben tartása képezi azt a ránk parancsolt „legnagyobb állami érdeket“, ami irányadóul fog szolgálni Széll Kálmánnak is, minden más kormánynak is mindaddig, míg maga a nemzet nem jön rá arra az egyszerű igazságra, hogy minden államnak legnagyobb államérdeke mégis csak az állam függetlensége, el őket az október elsejétől, melyről tudvalevőleg írva vagyon, hogy eme szent napon kell a legényeknek odahagyni a kis fehér házat, a muskátlis ablakot, meg azt a piros pozsgás arcú kis leányt, kinek ablaka alatt esténként oly szépen szólt a furulya. S most vége a gyönyörnek. Be kell bújni az angyalbőrbe, az eke szarvhoz szokott kézbe »Manlicher« kerül, a legény hátán, melyen eddig csak a tarisznya lógott, ott díszeleg majd a »borjú«, a vidám népdalok helyett majd a »rechts« meg »links«-ám járja! De azért nem kell búsulni legények. Nem is ember az, aki nem volt katona. De meg aztán majd csak eltelik az a rövid három esztendő , s újra gyöngy lesz az élet. No de nem is mondhatni, hogy a mi legényeink valami nagyon búslakodnának a katonasoron. Ma is egész nap vidám arcú legények barangoltak az utcákon, olyik-olyik arcán meglátszott a beszedett búfelejtő nyoma, estefelé aztán danolásba kezdett a legénység utcahoszszat, amelyik éneklésre még a rendőr sem mondta rá, hogy csöndháboritás ! Hadd mulassanak, danoljanak, holnapra úgy is megcsappan a kedvük. Hírek. Pécs, 1899. szeptember 30. Szárnyakon a városon át. (Október elseje.) Borús ma a derült ég, savanyú ízű még a legédesebb must is a legényeknek. Csak huszonnégy óra, rövid huszonnégy óra választja a„Pécsi Figyelő“ tárcája. Heti krónika. — A »Pécsi Figyelő« eredeti tárcája.Benne vagyunk a szezonban. Már Thália kapui is megnyíltak , hazajöttek a szolaci bakák és hosszú karddal csörtettek az utcákon az egyéves önkéntesekből lett őrmesterek. Megnyílt az országgyűlés is, az osztrákok Thunkormánya pedig megbukván, most új minisztériumot fogdosnak össze. A Duna alább hagyott az áradásával, Belgrádon agyonlőtték Knezevichet, aki rosszul találta el Milán királyt. Nagy-Károlyban Petőfi-ünnepet tartottak , nálunk Pécsett a szent Cecilia nevét viselő ének és zenészeti egyesület tagjai kongresszusoztak és Alagon véget értek az őszi lóversenyek. Szóval itt a szezon, amit jelent az is, hogy már este hét órakor harangoznak és a lumpoknak reggel öt óráig kell vigadniok, ha meg akarják hallani a hajnali harangszót. Ezelőtt, az uborkaszezon idején, nyertek egy órát, mert már négy órakor rájuk harangozták a hajnalt. Az őszszel itt van a vadászati szezon is. Jobban mondva, már jó előre haladt, s Nimród barátai kedvvel és eredményesen űzhetik a'»'«es sportot, feltéve, hogy megadatott nekik a képesség a vadat nemcsak megcélozni, hanem el is ejteni. Sajátságos és vadászati szempontból mindenesetre igen érdekes, hogy az emberiségnek ezen ősrégi kenyérkereseti foglalkozási ágát, különösen a legújabb korban, mily feltűnő nagy számban kedvelte meg az új kor gyermeke, bár természetesen nem azon indoktól vezérelve, mint az ősember. Ezzel szemben aztán tagadhatatlanul észleljük is a hasznos vad állományának nagymérvű fogyását, — bár nagyon sok törvényhozási, társadalmi s magánintézkedések kétségtelenül sokat tesznek a szaporítás érdekében, — mégsem képesek a gyorstüzelő fegyverek hatását eléggé ellensúlyozni. No de azért nem kell kétségbeesnünk, mert sok idő eltelik még addig, míg Madách jövő embere a múzeumokban fogja mutogatni a nyúlnak vagy az őznek ásatag csontvázát és szörnyüködve fogja magyarázni, hogy egy ily kis állat képes volt egy éjjel egy egész kert káposztatejeit tönkre rágni. Az idei tél és tavasz hazánkban igen jó volt a hasznos vad szaporodása tekintetében. Legjobban bizonyítják ezt az ország különböző helyeiről jött jelentések és fogják bizonyítani a vadászatok, mert máris feltehető, hogy bár a múlt év is elég eredményes volt, az idei lelövés határozottan túl fogja szárnyalni a tavalyit. Az idén jutottak azon érdekes tapasztalatra, hogy a fogoly, mely közismert tény szerint a legtöbbet szenved az időjárás viszontagságaitól és a ragadozóktól, még szeptemberben — amikor tehát még több fészekalj összecsapása úgyszólván teljesen ki van zárva — kivétel nélkül 20—25 drbból álló csapatokban található, ami ha tekintetbe veszszük, hogy egy tojó 18—20 tojásnál csak elvétve rak többet, mindenesetre a kitűnő időjárás következtében, a rendkívül jól sikerült költés és szaporulat mellett bizonyít. Félreértés kikerülése végett meg kell jegyeznem, hogy később, októbertől január végéig találhatók 40— 50, sőt több darabokból álló csapatokban is, de azok mindenesetre több fészekalj összeállásából valók s igy abból a szaporaság menynyiségére nézve következtetni nem lehet. Ott, ahol az egyes uradalmak vagy vadásztársaságok a hasznos vad megóvása tekintetében minden lehetőt elkövetnek, könnyű a jó időjárás közbejöttével a szaporulatot megtartani, de hol a hasznos vad megóvására semmi preventív intézkedés nem történik, bizony a szaporulat az időjárás szerencséjére van bízva. Azért merjük állítani, mert tapasztalatainkat oly vidéken szereztük, hol az utóbbi alternatíva áll fenn, hogy ez év kiváló lesz hazánkban a hasznos vad lelövése tekintetében, miért is hát Nimródok, jó lesz a puskaport szárazon tartani. Aminthogy szárazon tartották a reménységet a városi tisztviselők is, kikről beteljesedett, hogy a türelem rózsát tévén PÉCS!FIGYELŐ (Hol eloltja, hol meggyújtja.) Bizony, bizony úgy tesz már velünk a ragyogó napsugár, mint valami pislákoló fagygyű gyertya. Először, mintha mindenkiről le akarná olvasztani a gúnyát, süt melegen, égetőn, aztán elébe kerül valami szürke felhő, vége a ragyogásnak, oda van a nap heve, olyan furcsa, hűvös, porkergető szellő támad, mely eszébe juttatja az embernek a levegőben úszó békanyálat, a nap hideg sugarait, a hulló falevelek közeledő ősz melancholiáját, melynek egyetlen gyönyöre, mi a haldokló természet elmúlt szépségeire emlékeztet — a közeledő szüret! Bizony, bizony a nap is úgy van már, mint valami elalvó félben levő fagygyú gyertya, melynek csak halvány pislákoló fénye van, nem terjeszt meleget, csak fel-fel lobog, álmosan, fáradtan. Ráillik már bátran az a bús nóta, hogy: »Hol meggyujtja, hol eloltja, Csak a szivem szomorítja.« (Paraszt kisasszony.) Szerelmes volt a legény! Fiatal, gyenge szivü, bohém fiú, aki azt hitte, hogy a fiatal leányok arra valók, hogy szeressék őket, hogy viszontszeressenek. Nem tudta, hogy vannak még számító eszű leánykák, akiknél nem az egyén, hanem a »parti« számít. Fáradságos, tagadhatlanul önfeláldozó »anekits kártya« levelezése, a szerelmes szív ezer apró figyelme, nem voltak képesek hatni arra a barna hajú »büszke« (?) kisasszonyra. Zord hangon levelet írt a legénynek, megtiltva a további figyelmet, sőt a köszönést is. De lehet-e egy szerető szívnek parancsolni ? Nem. S ez okozta, hogy a büszke kis bakfisból »parasztkisasszony« lett. Az a hóbortos fiú este ott sétált a korzón egyik barátjával. Olyan szomorú volt, de nem mondta miért. Egyszerre csak szemben találta a kis bakfist, köszönt neki nagyot és a kis bakfis nem fogadta el. A barátja is vele egyszerre illemtudóan köszönt és azt sem fogadta el. Hja, a mai leányok ferde nevelése nem mindig hozza magával az illemtudást és igy nem csoda, ha utána kiáltotta a megsértett fiatalember: — Jaj, — micsoda paraszt. A kis bakfis pedig most még haragosabb, de nem baj, olyan jól áll az neki. Bűnös-e az a gyenge fiú, illetlen volt-e a másik? Nem keressük. Annyit tudunk, hogy az a naiv gyerek eszeveszettül szerelmes és ez mindent megmagyaráz, a másik meg csak bohém fiú, aki nem tudta elszenvedni, a másik gyötrelmeit. Ez megmagyarázza a többit. (Ős Pécs.) Hiába a Csürés-csavarás, csak ősi város ez a Pécs! Ha ugyan eltekintünk is attól a néhány várromtól, mely még a várost hisziti, ha nem is ősiek, de mindenesetre k ósdiak vagyunk. Magyarosodni igyekeznek mindenfelé s mi még abban is leljük gyönyörűségünket, ha a germanizálásnak hódolunk. Abban az igazán »ősi« »Nádor« szállodában egy tábla lóg a kapualjban, mely a csengetések jelzését magyarázza ékes német nyelven ekként: »Zimmerkellner 1~mal.« »Stuben Mädchen 2~mal.« »Hausknecht 3 ~mal.« Igazán jó lenne azt a táblát levenni onnan, vagy ha annyira oda van nőve a falhoz, hát bontassák le azt az ősi falat, úgy sem lát már olyan jó időt, mint régen. Dr. Faust, 1899. október 1