Pécsi Figyelő, 1899. október-december (27. évfolyam, 224-298. szám)

1899-10-01 / 224. szám

2 állami érdek a nagyhatalmi állás megóvása, a nagyhatalmi állást pedig csak úgy tud­ják elképzelni, ha a közös uralkodó alatt álló valamennyi ország egységes birodalom gyanánt jelentkezik az európai államok koncertjében. Nos hát ha a magyar politikának is annyira szent érdeke az a nagyhatalmi állás, amely nem tűr meg egy uralkodó alatt kölcsönös védelemre szövetkezett két önálló államot, hanem egységes birodalmat igényel: akkor mit bolondítják a nemzetet azzal a törvénybe iktatott állami külön­állással ? Tegyék akkor egységes birodalommá befelé is úgy, mint kifelé, mert az egy­szerűen államjogi non­sens, hogy magunk közt külön államosdit játszunk, kifelé azon­ban csak egységes állam gyanánt szabad jelentkeznünk. Nem egyéb az a szavakkal való játszásnál, hogy idehaza magyar ál­lamról és osztrák államról beszélünk, ha pedig idegennel állunk szóba, akkor már csak osztrák-magyar birodalom lehetünk. A­milyen természetrajzi monstrum a kétfejű sas, olyan államjogi monstrum a két államból összecsirizelt birodalmi egy­ség, a­melynek mesterséges életben tartása képezi azt a ránk parancsolt „legnagyobb állami érdeket“, ami irányadóul fog szol­gálni Széll Kálmánnak is, minden más kormánynak is mindaddig, míg maga a nemzet nem jön rá arra az egyszerű igaz­ságra, hogy minden államnak legnagyobb államérdeke mégis csak az állam függet­lensége, el őket az október elsejétől, melyről tudvale­vőleg írva vagyon, hogy eme szent napon kell a legényeknek odahagyni a kis fehér házat, a muskátlis ablakot, meg azt a piros pozsgás arcú kis leányt, kinek ablaka alatt esténként oly szépen szólt a furulya. S most vége a gyönyörnek. Be kell bújni az angyalbőrbe, az eke szarvhoz szokott kézbe »Manlicher« kerül, a legény hátán, melyen eddig csak a tarisznya lógott, ott díszeleg majd a »borjú«, a vi­dám népdalok helyett majd a »rechts« meg »links«-ám járja! De azért nem kell búsulni legények. Nem is ember az, aki nem volt katona. De meg aztán majd csak eltelik az a rövid három esztendő , s újra gyöngy lesz az élet. No de nem is mondhatni, hogy a mi legényeink valami nagyon búslakodnának a katonasoron. Ma is egész nap vidám arcú legények baran­goltak az utcákon, olyik-olyik arcán meglát­szott a beszedett búfelejtő nyoma, estefelé aztán danolásba kezdett a legénység utcahosz­­szat, amelyik éneklésre még a rendőr sem mondta rá, hogy csöndháboritás ! Hadd mulas­sanak, danoljanak, holnapra úgy is megcsappan a kedvük. Hírek. Pécs, 1899. szeptember 30. Szárnyakon a városon át. (Október elseje.) Borús ma a derült ég, savanyú ízű még a legédesebb must is a legényeknek. Csak huszonnégy óra, rövid huszonnégy óra választja a„Pécsi Figyelő“ tárcája. Heti krónika. — A »Pécsi Figyelő« eredeti tárcája.­­Benne vagyunk a szezonban. Már Thália kapui is megnyíltak , hazajöttek a szolaci ba­kák és hosszú karddal csörtettek az utcákon az egyéves önkéntesekből lett őrmesterek. Meg­nyílt az országgyűlés is, az osztrákok Thun­­kormánya pedig megbukván, most új minisz­tériumot fogdosnak össze. A Duna alább ha­gyott az áradásával, Belgrádon agyonlőtték Knezevichet, a­ki rosszul találta el Milán ki­rályt. Nagy-Károlyban Petőfi-ünnepet tartot­tak , nálunk Pécsett a szent Cecilia nevét viselő ének és zenészeti egyesület tagjai kon­­gresszusoztak és Alagon véget értek az őszi lóversenyek. Szóval itt a szezon, a­mit jelent az is, hogy már este hét órakor harangoznak és a lumpoknak reggel öt óráig kell vigadniok, ha meg akarják hallani a hajnali harangszót. Ez­előtt, az uborkaszezon idején, nyertek egy órát, mert már négy órakor rájuk harangoz­ták a hajnalt. Az őszszel itt van a vadászati szezon is. Jobban mondva, már jó előre haladt, s Nim­ród barátai kedvvel és eredményesen űzhetik a'»'«es sportot, feltéve, hogy megadatott ne­kik a képesség a vadat nemcsak megcélozni, hanem el is ejteni. Sajátságos és vadászati szempontból mindenesetre igen érdekes, hogy az emberiségnek ezen ősrégi kenyérkereseti foglalkozási ágát, különösen a legújabb kor­ban, mily feltűnő nagy számban kedvelte meg az új kor gyermeke, bár természetesen nem azon indoktól vezérelve, mint az ősember. Ezzel szemben aztán tagadhatatlanul ész­leljük is a hasznos vad állományának nagy­mérvű fogyását, — bár nagyon sok törvény­hozási, társadalmi s magán­intézkedések két­ségtelenül sokat tesznek a szaporítás érdekében, — még­sem képesek a gyorstüzelő fegyverek hatását eléggé ellensúlyozni. No de azért nem kell kétségbeesnünk, mert sok idő eltelik még addig, míg Madách jövő embere a múzeumok­ban fogja mutogatni a nyúlnak vagy az őznek ásatag csontvázát és szörnyüködve fogja ma­gyarázni, hogy egy ily kis állat képes volt egy éjjel egy egész kert káposzta­tejeit tönkre rágni. Az idei tél és tavasz hazánkban igen jó volt a hasznos vad szaporodása tekintetében. Legjobban bizonyítják ezt az ország kü­­­lönböző helyeiről jött jelentések és fogják bi­zonyítani a vadászatok, mert máris feltehető, hogy bár a múlt év is elég eredményes volt, az idei lelövés határozottan túl fogja szárnyalni a tavalyit. Az idén jutottak azon érdekes tapaszta­latra, hogy a fogoly, mely közismert tény sze­­rint a legtöbbet szenved az időjárás viszon­tagságaitól és a ragadozóktól, még szeptem­berben — a­mikor tehát még több fészekalj összecsapása úgyszólván teljesen ki van zárva — kivétel nélkül 20—25 drbból álló csapa­tokban található, a­mi ha tekintetbe veszszük, hogy egy tojó 18—20 tojásnál csak elvétve rak többet, mindenesetre a kitűnő időjárás következtében, a rendkívül jól sikerült költés és szaporulat mellett bizonyít. Félreértés ki­kerülése végett meg kell jegyeznem, hogy ké­sőbb, októbertől január végéig találhatók 40— 50, sőt több darabokból álló csapatokban is, de azok mindenesetre több fészekalj össze­­állásából valók s igy abból a szaporaság meny­­nyiségére nézve következtetni nem lehet. Ott, a­hol az egyes uradalmak vagy va­dásztársaságok a hasznos vad megóvása tekin­tetében minden lehetőt elkövetnek, könnyű a jó időjárás közbejöttével a szaporulatot meg­tartani, de hol a hasznos vad megóvására semmi preventív intézkedés nem történik, bi­zony a szaporulat az időjárás szerencséjére van bízva. Azért merjük állítani, mert tapasz­talatainkat oly vidéken szereztük, hol az utóbbi alternatíva áll fenn, hogy ez év kiváló lesz hazánkban a hasznos vad lelövése tekinteté­ben, miért is hát Nimródok, jó lesz a puska­port szárazon tartani. A­minthogy szárazon tartották a re­ménységet a városi tisztviselők is, kikről beteljesedett, hogy a türelem rózsát tévén PÉCS!FIGYELŐ (Hol eloltja, hol meggyújtja.) Bizony, bizony úgy tesz már velünk a ragyogó napsugár, mint valami pislákoló fagy­­gyű gyertya. Először, mintha mindenkiről le akarná olvasztani a gúnyát, süt melegen, ége­tőn, aztán elébe kerül valami szürke felhő, vége a ragyogásnak, oda van a nap heve, olyan furcsa, hűvös, porkergető szellő támad, mely eszébe juttatja az embernek a levegőben úszó békanyálat, a nap hideg sugarait, a hulló falevelek közeledő ősz melancholiáját, melynek egyetlen gyönyöre, mi a haldokló természet elmúlt szépségeire emlékeztet — a közeledő szüret! Bizony, bizony a nap is úgy van már, mint valami elalvó félben levő fagygyú gyer­tya, melynek csak halvány pislákoló fénye van, nem terjeszt meleget, csak fel-fel lobog, álmosan, fáradtan. Ráillik már bátran az a bús nóta, hogy: »Hol meggyujtja, hol eloltja, Csak a szivem szomorítja.« (Paraszt kisasszony.) Szerelmes volt a legény! Fiatal, gyenge szivü, bohém fiú, a­ki azt hitte, hogy a fiatal leányok arra valók, hogy szeressék őket, hogy viszontszeressenek. Nem tudta, hogy vannak még számító eszű leánykák, akiknél nem az egyén, hanem a »parti« számít. Fáradságos, tagadhatlanul ön­feláldozó »an­­ek­its kártya« levelezése, a szerelmes szív ezer apró figyelme, nem voltak képesek hatni arra a barna hajú »büszke« (?) kisasszonyra. Zord hangon levelet írt a legénynek, megtiltva a további figyelmet, sőt a köszönést is. De lehet-e egy szerető szívnek paran­csolni ? Nem. S ez okozta, hogy a büszke kis bakfisból »parasztkisasszony« lett. Az a hóbortos fiú este ott sétált a kor­zón egyik barátjával. Olyan szomorú volt, de nem mondta miért. Egyszerre csak szemben találta a kis bakfist, köszönt neki nagyot és a kis bakfis nem fogadta el. A barátja is vele egyszerre illemtudóan köszönt és azt sem fogadta el. Hja, a mai leányok ferde nevelése nem mindig hozza ma­gával az illemtudást és igy nem csoda, ha utána kiáltotta a megsértett fiatal­ember: — Jaj, — micsoda paraszt. A kis bakfis pedig most még haragosabb, de nem baj, olyan jól áll az neki. Bűnös-e az a gyenge fiú, illetlen volt-e a másik? Nem keressük. Annyit tudunk, hogy az a naiv gyerek eszeveszettül szerelmes és ez mindent megmagyaráz, a másik meg csak bohém fiú, a­ki nem tudta elszenvedni, a má­sik gyötrelmeit. Ez megmagyarázza a többit. (Ős Pécs.) Hiába a Csürés-csavarás, csak ősi város ez a Pécs! Ha ugyan eltekintünk is attól a néhány várromtól, mely még a várost hisziti, ha nem is ősiek, de mindenesetre k ósdiak vagyunk. Magyarosodni igyekeznek mindenfelé s mi még abban is leljük gyönyörűségünket, ha a germanizá­lásnak hódolunk. Abban az iga­zán »ősi« »Nádor« szállodában egy tábla lóg a kapualjban, mely a csengetések jelzését magyarázza ékes német nyelven ekként: »Zimmerkellner 1~mal.« »Stuben Mädchen 2~mal.« »Hausknecht 3 ~mal.« Igazán jó lenne azt a táblát levenni on­nan, vagy ha annyira oda van nőve a falhoz, hát bontassák le azt az ősi falat, úgy sem lát már olyan jó időt, mint régen. Dr. Faust, 1899. október 1

Next