Pécsi Közlöny, 1897. augusztus (5. évfolyam, 85-98. szám)
1897-08-01 / 85. szám
1897. augusztus 1. „Pécsi Közlöny“ melynek szövege — úgy vélem — a kérdés tisztázása végett előbb-utóbb kell, hogy nyilvánosságra hozassák. És az ott felsorolt érvek — fölebbezés esetén — felsőbb helyen kétségtelenül többet fognak nyomni a latban, mintsem a levelem elején citált közlemény írójának elhamarkodva papírra vetett »kirohanásai.« Mint annak a megkárpált központi bizottságnak egyik igénytelen tagja egyelőre csak ennyit kérek rektifikációképpen közzétenni. Honfiúi üdvözlettel, 1897. július 30. Pártos Zsigmond, mözsi plébános, szegzárd- kerületi esperes. »Leányomról beszéltem,» világosította föl Roseval úr, aki nagyon beteg volt.“ „De most már jobban van?“ „Oh igen, az orvos azt állítja, hogy túl van a veszélyen. Mindamellett a leggondosabb ápolást ajánlja, mert a visszaesés mindent veszélyeztetne.« Igen, igen,« erősité Florinc fontoskodó arccal, »elővigyázatosnak kell lennie.« Kis szünet után újra ismételte: »Igenis, elővigyázatosnak kell lennie.« Ezen szellemes mondás után, mintha megcsípte volna valami, fölugrott a levegőbe s lábával dobbantva kiáltott : »Ezer menydörgés, hol van a lovagló-ostorom?» A felügyelő reszketett. «Nem adta oda Lucien ?« »Hát nem látja, bömbölt dühében a színész.» Ekkor hozzám fordulva mondta: • Ebben a pillanatban föl kell lépnem s még egy fűzfa-vesszőm sincsen. Oh, ez a színház, ez a színház.« A kétségbeesett fiatal színésznek már nem volt annyi ideje, hogy megbotránkozásának tanújává tegyen, mert Roseval az, ki a színész első szavainál már az egyik kulisszába szaladt, visszajött egy csinos lovagló ostorral. Florinc kitépte a kezéből és fölnyitván a színpadra vezető ajtónak mind két szárnyát, csudálatos szelíd és szeretetreméltó hangon szólt: »Bizonyára nem várt reám, grófnő?« Különben ez volt minden, a mit hallottam. Roseval ur egy hosszú vasruddal az ajtó két szárnyát, melyet Floriac ur nyitva hagyott, betette; az ajtó bezárult s én a grófnő előszobájában egyedül maradtam az öreg inspirienssel. »Önnek mindenre kell felügyelnie?« ! kérdem. »Igen uram, mindenre«, felelt Roseval. »Az egyik nem készül el, a második fecseg a ruhatárban s elmulasztja föllépését, a harmadik megint nem hallja a jelszót s rendesen előbb megy a színpadra . . . Aztán ehhez járul még a kulisszák mögött való lárma és sok egyéb. . Biztosítom, van itt min boszankodnom. Kérdezze csak meg igazgatónkat . . . Múltkor is, mikor helyettesítésemről volt szó, egész zűrzavar volt a színházban:« »Szabadságoltatta tán magát ?« Az öreg inspiriens szomorúan mosolygott . . . »Szabadságoltatni? ... Én nem ismerek szabadságot . . . Nem, hanem azon a napon volt, amikor szegény lányom oly beteg lett . . . Egyedül voltam vele . . . Az öregebbik még üzletben volt . . . És igy mit lehetett tennem, otthon maradtam. Szentem egyszerűen, hogy kificamítottam a lábam ; az orvos, jó fiú, bizonyította s ily módon sikerült a dolog. Máskülönben . . .« »Ön azt hiszi, hogy távolmaradásának okát nem tartották volna jogosnak ?« »Az ilyen okok nem érvényesek az igazgató előtt. És ha veszi az ember, igaz is, a kötelesség az első. Szerencsémre, másnap javuló félben volt leányom, mert különben bizvást választhattam volna leányom vagy állásom közt. Pedig nekem szükségem van az állomásomra« tette hozzá tompa hangon. Rövid szünet állott be. Akkor kérdeztem őt: »Hány éves az idősebb lánya ?•Idősebb leányom? Tizennégyéves, a z Országos Nemzeti Szövetség. Ki tagadná, hogy közviszonyaink ziláltak? Társadalmunk beteg, megöli a közöny. Munkásaink hazafias józanságát megmételyezi a nemzetközi szocializmus, és nemzeti egységünk ellen tör a nemzetiségi agitátorok aknamunkája. Lehet-e közönyöseknek maradnunk, midőn látjuk, hogy az egykor oly lelkes magyar társadalom szétfoszlik és darabokra szakad, hogy nyomában ellenségeink rögtön reávessék magukat a haza testére? Lehet-e közönyöseknek maradni nekünk, midőn a magyarnál nagyobb nemzetek sem látják fölöslegesnek a társadalom folytonos ébrentartására egyesületeket, ligákat alakítani? Midőn látjuk azt, hogy a nálunk jóval kisebb Romániában mily eredményeket volt képes elérni a román liga, a hatalmas, nagy Németországban a Schulverein, Oroszországban a panszláv egyesület, Szerbiában a Matica, stb. stb . — amelyek mind-mind az illető nemzetek társadalmainak verhetetlen és le nem nyűgözhető polgári hadserege? És amidőn mindezeket szemléljük, lehet e közönyöseknek maradnunk a „magyar ligával,“ az„ Országos Nemzeti Szövetség”gel szemben, melynek hatalmas és nagy nemzeti feladatokat képező céljait örömmel és lelkesedéssel kell nemcsak üdvözölni, hanem felkarolni és támogatni is minden magyar embernek. Nagyon találóan mondotta Péchy Tamás, ez az ideális gondolkozású államférfiú, a Nemzeti Szövetség múlt évi közgyűlésén:,, A Nemzeti Szövetség nem szorosan vett kulturegyesület, nem is akar azoknak versenytársa lenni. De még ha az lenne is, ámbár inkább azoknak munkálkodását van hivatva teljesen eredményessé tenni, akkor is lelkesedéssel kellene e Szövetséget felkarolni és hatalmassá tenni minden magyar embernek, hisz bármilyen versengésből is nem az egyesületek valamelyike, hanem a haza kerül ki győz* * * tesen.“ A Nemzeti Szövetség nem foglalkozik politikával, s kitűzött céljait tisztán társadalmi úton akarja keresztül vinni, és hogy feladatai egyúttal nemzeti feladatok is, bizonyítja az, hogy vezetőségében még politikai életünk kitűnőségei és vezérei is pártkülönbség nélkül helyet foglalnak. Péchy, Teleki, Jókai, Bartha, Szapáry Gyula, Apponyi s érvényesítik tudásukat és tapasztalataikat a Szövetség társadalmi, munkásügyi és nemzetiségi osztályaiban. A társadalmi osztály a hazfias érzés ébrentartásáról és a fajszeretet növeléséről gondoskodik s nem téveszti szem elöl az aránytalan gyermekhalandóság fontos kérdését sem — A munkásügyi osztály vezetésénél az az uralkodó felfogás, hogy a munkásoknak sokban jogos kívánságai kielégítést nyerjenek, ám másrészről a munkaadók zaklatását és indokolatlan megterheltetését sem tévesztik szem elől. — A nemzetiségi osztály, míg egyrészről külföldre szakadt honfitársainkat igyekszik a hazának megtartani és segélyezni, addig másrészt a nemzetiségi izgatók munkáját ellensúlyozza, az egyenetlenség helyett a kölcsönös bizalmat igyekszik felébreszteni és megerősíteni. A sajtóosztály végül a külföld nagyobb lapjaival tart fenn összeköttetést, hogy hazai viszonyainkról azokat az igazsághoz híven tájékoztassa. És a Nemzeti Szövetség e hatalmas munkák végrehajtására kíván-e talán tagjaitól valami nagyobb pénzáldozatot ? Nem. Nem pedig azért, mert egész helyesen abból indul ki, hogy alig számbavehető anyagi áldozattal (rendes tagsági dij 50 kr.egy évre.) a társadalom legszélsőbb rétegeit is képes lesz megnyerni nagy nemzeti érdeket képező feladatainak. Ezt a nagyfontosságú célt az. O. N. Sz. különösebben a decentralizáció útján, t. i. a vidéki szövetségek szervezésével tartja elérhetőnek. Az alapszabályok szerint ugyanis mindenütt, ahol nagy községekben 50 és kis községekben 20 tagja van a szövetségnek, vidéki szövetség is alakulhat, mely szerves egészet képez a központtal, a vidéki szövetségek értesítése által a központ mindig tájékoztatva lehet az egész ország társadalmi, munkásügyi és nemzetiségi viszonyairól, úgy hogy valamely baj meggátlására mindig idejekorán léphet közbe, vagy útmutatást nyújthat az illetékes tényezőnek az orvoslás módjaira. A vidéki szövetségek megalakítása rendkívül megvan könnyítve, mert hisz minden városban van olyan önzetlen, lelkes hazafi, aki vesz magának annyi fáradságot, hogy felír a központhoz (VII. Akácfáit. 32) s bejelenti azokat a férfiakat, akik hajlandók a szervezőbizottságot megalakítani. A központ szívesen küld gyüjtőivet, mely a szervező bizottsági tagok között szétosztatván, a megalakuláshoz szükséges tagok rövidesen összegyüjthetők. Elnököt saját hatáskörükben választanak s az alakuláson a központ is képviselteti magát. — Ily vidéki szövetségek alakultak eddig Aradon, Szerencsen, Brassóban és külföldön Bécsben. A most folyó lázas szervezkedés következtében őszre már 9 —10 vidéki szövetség megalakulása van bejelentve.