Pécsi Közlöny, 1898. július (6. évfolyam, 72-84. szám)
1898-07-03 / 72. szám
1898 Julius 3. két, felekezeti tanítókat elleneink a szélrózsa minden irányában durván meghurcolnak, — azzal ők mitsem törődnek s nem firtatják — A mindent államosítani akaró kormány a hamis apostolok szavainak hitelt ad anélkül, hogy a felekezeti tanítók szorgalmáról, odaadó munkásságukról kellő tájékozást szerezne magának. Állami kartársaink kormányunkkal együtt, úgy látszik, a tömjénfüsttől irtóznak , a mi felekezeti az ő szerintök rész is s igy kárhozatra ítélendő. Tudják azt, hogy a püspöki kar házasságát még a gyanú sem veheti kétségbe. Főpapjaink tettel és áldozattal kimutatták hűségüket, melylyel a hazához és alkotmányhoz ragaszkodtak. — Általános tisztelet környezi tehát őket; mindenki elismeri hazafiságukat, tudományosságukat, jótékonyságukat. S ez fáj nem katolikus és nem felekezeti elleneinknek, irigyeinknek. Tudják a liberálisok azt is, hogy nemzetiségi és nyelvi viszonyok tekintetében nem a legkecsegtetőbben állunk; a magyar elem nincs abszolút többségben,de mindazonáltal bírja a relatív többséget, mely politikai vezérszerepre és állami hatalom gyakorlására följogosítja. Ezt azonban az oláhok és szerbek elismerni nem akarják s folytonos agitálással fizetik vissza jóságunkat. Itt, de csakis ezeknél múlhatatlanul kell, hogy az állam teljhatalmát gyakorolja. — Bennünket, magyar katolikus tanítókat, hagyjon azonban békében és ne gyűlöljön, mert köztudomású dolog: „A milyenek a vezérek, olyanok közharcosaik.“ — De hova is szaladnak gondolatfonalaim? hisz nincs más célom mint az, hogy kedves szerkesztő úr engedelmével e lap hasábjain a baranya- monostori plébános úr vezetése alatt álló róm. katolikus iskola június hó 25-én tartott évzáró vizsgájáról elfogulatlan bírálatot hozzak.— Főtisztelendő elnök úr! meg fog bocsájtani, ha vizsgájukról szerzett tapasztalataimat a nyilvánosság elé hozom. Igen gyakran hallottam már a monostori iskolát szakemberek által dicsérni, sőt a lapok is egyszer-másszor elismerőleg nyilatkoztak felőle. — Így magam is óhajtván a valóról meggyőződést szerezni, hívatlanul a vizsgálatra megjelentem. — Nem nagyzok, ha azt mondom, hogy a német ajkú tanulók tiszta és világos magyar feleleteikkel figyelmemet teljesen lebilincselték, sőt nem csak engem, hanem a többi jelen voltakat is feleleteikkel báimulatba ejtették. — Mondhatom, úgy Müller Antal, mint Krám János tanító urak csaknem ember fölötti munkát végeztek. — Szeretném ismerni azon állami, avagy községi elemi iskolát, mely a monostorit felülmúlja! — Uray Atala kér. esperes és tanfelügyelő úr, minden habozás nélkül bátran írhatta a jegyzőkönyvbe, hogy a záróvizsgálat,mindkét osztályban kitűnő eredménynyel tartatott meg — a közönség nagy érdeklődése mellett. Mindamellett a győzelemből a babér nemcsak a tanító uraké, hanem egyrészt Walter plébános úré is. Gratulálok úgy Walter plébános urnak, mint fáradhatatlan tantóinak! Egy szakértő. Keresztüllépve a küszöböt im az élet ösvénye nyílik meg előttök ! — így távoznak a boldogság ez édes helyéről azok, kik megtanultak igazán szeretni, s megtanulták a szív imáját, a hála legszentebb érzelmét! Ezeket bocsájtják útnak örömmé és nyugodtan az iskola falai mögől a tanítványaiknak élő, fáradhatatlan nemes lelkek, a tanárok ! Sajnos azonban nem csak e szép képben gyönyörködhetni a búcsú édes, meghatott pillanataiban ? Hogyan, hát még másik is van, mely szomorú sötét vonásokat mutat ? Igen van ! Ezekért aggódik a mesterek lelke. Mi lesz ezekkel ? Nem látni a szemekben kényet, a szívben szeretetetet. Könnyelműen lépik át az iskola küszöbét s lerázva az iskolaport felkiáltanak önfeledten : Szabadok vagyunk. Senki sem parancsol már ! Ott az élet ezernyi csábos keze, oda-oda ez aztán az igazi gyöngyélet! Minő különbség ?! . . Pedig egy szárny alól röppentek ki amazokkal, egy szív szerette a könnyezőkkel. Honnan tehát e külömbség ? csak gondolkodjunk fölötte s megtaláljuk a feleletet a jövő emberében ! Nem kell több csak rövid pár esztendő s mennyi mindent megmagyaráz ez! Hangzik a léha zajtól az utcák néma csöndje. Egy pár alak tántorogva keresi a hazafelé vezető utat. Remegő inaik nem bírják el, leroskadnak s még ekkor is felhallatszik ajkaikról: sohse halunk meg! Szegény alak! tán hamarább, mint borgőzös fejeddel gondolhatnád! Ez már sohse lesz igaz jellem, mely nyugodt lelkiismerettel halad tova az élet utáin! Nem ismeri meg az igazi függetlenséget, az igazi szabadságot, melyet megfeledkezve az iskoláról, egyeszerre akart föltalálni. Elvesznek ők! A társadalomnak, e nagy gépezetnek romlott fogatlan kerekei ezek, melyek gyakran annak fokozatosan haladó életében egy-egy nagy döccenést okoznak, mely bénítólag hat annak működésére. Gyönge ingatag szájhősök, kik meghunyászkodnak ott, hol az igazi jellem nyílt homlokkal, férfias erővel s akarattal száll szembe a romboló árral! Ezekért aggódtak, s méltán, kik annyit tanítottak ! Vajha megszívlelnék ezeket azok, kik elhagyják az iskola falait, kik oly gondtalanul indulnak a hosszú-hosszu útra. Álljanak meg egy szóra : Hallgassatok azokra mindig szeretettel, kik benneteket útnak bocsátottak ; ne feledjétek intő szavát e mesteri telkeknek: Istent szeretni, tetteinkben, akaratunkban mindig és minden körülmények között ! Zárjátok szivetekbe azok emlékét, kik annyit vesződtek. Ez vezet a helyes útra: így születnek a nagy jellemek, a szeretet és hála gyermekei, kik erősek, önállóak és lelkiismeretesek , igy születnek a nagy lelkek, kiknek vezéreszméjök az Istenért, királyért és hazáért dobogó szív ! Előre csak barátaim. Sic itur ad astra ! De ne feledjétek el soha azokat sem, kik éreztetek és utódaitokért élnek egyedül testi és szellemi életet, a jó nemeslelkű tanárokat. „PÉCSI KÖZLÖNY“ „Elhanyagolt iskolák.“ A Pécsi Napló június hó 23-iki számában egy oly kritikán aluli közlemény jelent meg, úgy hatóságunkat mint testületünket illetőleg, hogy arra válaszolni illetve a piszkot a piszkolódó szemei közé visszadobni elodázhatatlan kötelességünknek tartottuk. Valami „tanügyi munkatársról“ van szó és egy állítólagos „megyei tisztviselőről,“ akik a beremendi körjegyzőséghez tartozó iskolákra kimondják a halál-szentenciát, mintha csak ahhoz értenének annyit is, mint a “hajdú a harangöntéshez“, vagy egy „tanügyi munkatárs“ a tanításhoz, írja a közlemény, hogy a név itt egészen fölösleges. Igaza van, mert hiszen a madarat tolláról, az embert szaváról ismerik. De térjünk rá az emberiség-boldogító közlők bámulatos tárgyilagosságára és jóakaratára. A cikkíró úr lelkiismeretlen tunyaságról és vétkes gondatlanságról vádol minket tanítói kötelességünk teljesítésében. „Megbízható“ egyénekre is hivatkozik, akiktől azt vette tudomásul, hogy itt t. i. e jegyzőséghez tartozó községekben a tanítók „nem tanítanak.“ Belebocsátkozik a cikkíró úr még részletekbe is, holott egy iskola vizsgáján sem volt jelen, egyetlen egy község elfogulatlan embereivel sem beszélt, s egyetlen egy hatósági személylyel sem érintkezett sem a tanítást sem a tanítók lelkiismeretét, tunyaságát avagy hanyagságát illetőleg. De engedje meg a nagyrabecsült „tanügyi munkatárs,“ hogy még egy pár szavunk legyen feleletül alaptalan értesülésére, koholmányaira és esetleg megszokott rágalmazásaira. Rosszakaratú ferdítés és rágalom az, hogy a beremendi iskolában a tanügyi törvényeknek eleget nem tettek. Ha nem tettek volna is, még akkor sem ítélheti meg egy olyan ember, aki a jelenlegi esztendőben a búza és kenyér árát csak az újságokból tudja. S hogy esetleg az elhunyt tanító helyett nem támadt föl egy másik, ez a „tanügyi barát“ bűne lehet csak, mert nem jött el hozzánk ingyen tanítani. Hazugság továbbá az is, hogy Petárdán már 3 hónappal ezelőtt megszűnt a tanítás s hogy a tanító maga tartotta volna meg a vizsgát, ezt csak ismét a közlő úrhoz méltó referens mondhatta. Rágalom az is, hogy Uj-Bezdán községben a tanító nem tanít, mert egyike a legszorgalmasabb tanítóknak, s csak nagyon kevés falusi iskola dicsekedhetik hasonló eredménynyel. S hogy panaszra jöttek volna az uj-bezdániak a plébános úrhoz és hogy ő azt felelte volna nekik: -Hagyják abba panaszaikat, úgy sem lehet azon változtatni, ez a legszemérmetlenebb hazugság. Hogy Kassádon a tanító a tanításon kívül még egyébre teendőkkel is el van foglalva, ez annyira természetes, hogy csak egy „tanügyi munkatárs“ nem tudja fölfogni, aki nem ismeri a falusi tanító teendőit. Tarjáncot hagyta a dicső közlő úr leg- 3