Pécsi Közlöny, 1898. november (6. évfolyam, 122-133. szám)

1898-11-01 / 122. szám

VI. évfolyam. Pécs, 1898. szerda november 2. 122. szám PÉCSI KÖZLÖNY POLITIKAI ÉS VEGYESTARTALMU LAP. Megjelenik minden vasárnap, kedden és csütörtökön. Előfizetési ár: Egész évre . . . . 6 frt. | I Negyedévre 1 frt. Félévre . . . 1 Egyes szám ára 4 Hirdetések elfogatatnak: A szerkesztői és kiadóhivatalban — ifj. Rézbányay János kereskedésében. Előfizetések, reklamációk, a kiadóhivatalba ; kéziratok a szerkesz tőséghez küldendők a lyc. nyomda épületébe. 1S48—1898. Keményfy K. D. „öo év alkotmányos egyházpolitikája“ c. müvéből, mutatóul. Az alkotmány, a politikai sza­badság, a törvénytisztelet, melyet el­lenségeink keze nem tudott megre- peszteni, mintha rést szenvedne a magyarnak önkezétől. És ezen a ré­sen bevonul a magyar történeti fá­tuma, azt kiáltva a magyarnak, a mit Michál bán kiáltott Gertrudnak: Resz­kess szerencsédtől ! Ötven év ! nagy idő, huszadré­sze az ezredéves múltnak ! És mégis egy félszázadig se bírta a magyar sértetlenül fentartani az 1848-as át­alakulás alkotmányos eszméit. Már pedig — amint gróf Andrássy Gyula mondta 1861-ben — „a legnagyobb monarchiák is eszmékben hordják jövendőjüket és csak eszmék által nyertek súlyt az emberiség mérlegé­ben.“ Ma a félszázados évforduló évé­ben újra megjelenik a Géniusz Magyarországlelkiismeretében, de nem a diadalérzet örömével, hanem an­nak legmélyebb bánatával. Lát egy alkotmányában megcsalódott nemze­tet, melynek egy része a merengés­ben keres pihenést, másik része pe­dig a szenvedélyek mozgósításában talál kárörömet. Látja a nemzetet a külső fény mesgyéjén bánatos lélek­kel, a gondok sötét felhői közt keresve a jövőbe világitó sugarat. A népképviseleti törvényhozás, a 48-as idők eme nagy vívmánya, nem törődött a széles néprétegek sorsával, pedig az alkotmányos népképviselet' nek ez a legszebb kötelessége. A parlament zártkörű társasággá lett, amely csak az úri osztálynak csi­nált politikát, és a mely csak jogi formá­jában különbözik a kiváltságos osz­tály érdekeit védő rendi országgyű­léstől, — lényegileg nem. Könnyű szer­rel szavazott meg minden törvényt, minden közterhet, hisz ennek orosz­lánrésze a nép vállaira súlyozódott. A néppel csak választások alkal­mával törődött, akkor is a man­dátum - vásár hínárjában,mint man­dátum csiszár. így jött létre a kiáltó ellentét az ur és pa­raszt, a törvényhozás és nép között, így lett úrrá az osztályérdek a tör­vényhozásban, s az elhagyatottság a népben. így született meg a parla­menti dölyf melyett egyfelől a pluto- kratikus törvényhozás és a létjog és szabadság feltételeiben megtámadott népben másfelől az elkeseredés. A tömeg, melyet a törvényhozás alkot­mányos nevelésében nem akart ve­zetni, igy vált zsákmányává a félre­vezetőknek. Miért vallott a 48-as al­kotmány ily szomorú kudarcot ? Egy­szerű oka van. Minden hatalom és erő a kereszténységben van, és ezt az isteni erőt és hatalmat dobta el a 48-as törvényhozás, mikor az alkot­mány vallás-ügyi cikkelyeit kodifikálta. A keresztény alapot, mely 1848 előtt többé-kevésbé dominálta a magyar állam törvényhozását s kormányzatát, a 48-as alkotmányt hozó törvény- hozás eliminálta s kaput nyitott oly alakulásokra, melyek előbb-utóbb az állam dekrisztianizációjára vezettek. Az igazságnak ez a sugallata, folt, a mely azonban nem tisztul. Ennek a félszázados korszaknak nagy tanúsága, hogy olyan nemze­tet mint a magyar, nem szabad semmiféle kormány-rendszernek kon­zerváló ideálok nélkül hagyni. Oly nemzetet mint a magyar, még reális politikára sem szabad sivár materi­alizmussal vagy pláne erkölcsileg sem kifogástalan hatalmi eszközök­kel kényszeríteni. Már pedig a libe­ralizmus, melyet ural e félszázad óta Magyarország, ideálok helyett a nyers erőszak és jogtiprás törvé­nyes kultuszát ojtotta be kormány- rendszerünkbe, és a sivár materializ­must oly hatalmi eszközökkel hono­sította meg, a melyet barbárságnak nevez a művelt utókor. Pí „Pécsi Kozlmp“ tárcája. Memento móri! (K. A-d.) Justus Lipsius egyik müvé­nek címlapján ezen szavakat találtam : op- timi consultores mortui, legjobb tanácsadók a holtak. Ezt az elvet hangoztatja az egy­ház az élet minden nyilvánulásai között, de különösen a mai napon, midőn a világ vásári zajából kivezeti gyermekeit a teme­tőbe, hogy o.t leróva a hála és szeretet ke- gyeletes adóját, tanulják meg az életbölcse- ség legfőbb principiumát: hiúságok hiúsága és minden hiúság ! Kimegyek én is a holtak birodalmába, a templomon kívül az egyedüli helyre, hol a bánatos, szorongatott szív megnyug­vást találhat. Megyek én is tanulni ... az Isten iskolájába, hol az első lecke: hagyd a mulandókat és keresd az örökkévalókat! Megyek a temetőbe, mint egy kertbe, ahol el vannak vetve Isten virágai, hogy az utolsó Ítélet nagy napján kikelvén egy má­sik kertbe ültettessenek át, ahol nincs her- vadás, ahol örök tavasz van, ahol szünte­len illatozhatnak a boldog örökkévalóság ölében 1 Ott vannak azonban a gazok és gyomok is, azok is kifognak kelni ... el­mélkedem ... ha most meghalnék, gyom lennék-e, vagy virág ? . . . hová jutnék ? Emlékezzél meg rólam Uram ! Elmélkedem . . . merengésemből a fe­jemre hulló falevelek ébresztenek fel, hogy a legkomolyabb igazságra figyelmeztesse­nek. A kik ott lent alusszák siri álmukat, egykor levelek voltak az emberiség fáján . . . lehullottak, mert megcsípte őket a ha­lál hidege, nem nézvén azt, hogy az a le­vél sárga-e vagy zöld ? . . Hullanak a fa­levelek . . . sárga is . . . zöld is ! Én is éltem nyarán gondolkodom már a herva- dásról . . . pedig még zöld levél vagyok a hervadás szine nélkül. Jő a hideg, a halál hidege, lehullok én is, mint megannyi más, hogy a föld göröngye eltakarjon minden földi reményt s meg nem valósuló ábrándokat! Szél támad a sirhantok fölött, s én úgy gondolom, mintha az elhunytak lelkei beszélgetnének egymással. Hangjuk oly megindító és lemondásra késztő. . . . Memento Domine, quia ventus est vita mea ! Emlékezzél meg Uram, hogy szél az én életem. Néha fönt a magas régiókban száguld, a végtelenben csapong, közel a csillagokhoz, és néha lent a földön, közel a föld sarához ! Ez a szél is le fog csendesedni egy­kor, elhallgat vig, vagy szomorú danájával Annak szavára, aki a szivek és indulatok fölött uralkodik. Eljön a boldog est, és ez a szél, ez a lehellet, visszatér oda, ahonnét jött. Elmegy pihenni, az örök haza édes virányaira, hiszen itt csak vadonban, szik­lák és sivatagok fölött volt útja! . . . virá­got, fényt nem látott . . . illatot nem érzett soha !! Szél az én életem, szárnyakat öltök . . . és megyek örökké tartó pihenésre. Megnyugszik a nyugtalan elme és a háborgó szív, melyek, mint a hideg és meleg szél

Next

/
Thumbnails
Contents