Pécsi Közlöny, 1898. november (6. évfolyam, 122-133. szám)

1898-11-01 / 122. szám

VI. évfolyam. Pécs, 1898. szerda november 2. 122. szám PÉCSI KÖZLÖNY POLITIKAI ÉS VEGYESTARTALMÚ LAP. Megjelenik minden vasárnap, kedden és csütörtökön. Előfizetési ár: Egész évre . .. . 6 frt.­­I Negyedévre 1 frt. Félévre . . .1 Egyes szám ára 4 Hirdetések elfogatatnak. A szerkesztői és kiadóhivatalban — ifj. Rézbányay János kereskedésében. Előfizetések, reklamációk, a kiadóhivatalba ; kéziratok a szerkesz­tőséghez küldendők a lyc. nyomda épületébe. 1848—1898. Keményfy K. D. „6t év alkotmányos egyházpolitikája“ c. művéből, mutatóul. Az alkotmány, a politikai sza­badság, a törvénytisztelet, melyet el­lenségeink keze nem tudott megre­­peszteni, mintha rést szenvedne a magyarnak önkezétől. És ezen a ré­sen bevonul a magyar történeti fá­tuma, azt kiáltva a magyarnak, a­mit Mih­ál bán kiáltott Gertrudnak: Resz­kess szerencsédtől ! Ötven év­­ nagy idő, huszadré­sze az ezredéves múltnak ! És mégis egy félszázadig se bírta a magyar sértetlenül fentartani az 1848-as át­alakulás alkotmányos eszméit. Már­pedig — amint gróf Andrássy Gyula mondta 1861-ben — „a legnagyobb monarchiák is eszmékben hordják jövendőjüket és csak eszmék által nyertek súlyt az emberiség mérlegé­ben.“ Ma a félszázados évforduló évé­ben újra megjelenik a Géniusz Magyarország lelkiismeretében, de nem a diadalérzet örömével, hanem an­nak legmélyebb bánatával. Lát egy alkotmányában megcsalódott nemze­tet, melynek egy része a merengés­ben keres pihenést, másik része pe­dig a szenvedélyek mozgósításában talál kárörömet. Látja a nemzetet a külső fény mesgyéjén bánatos lélek­kel, a gondok sötét felhői közt keresve a jövőbe világító sugarat. A népképviseleti törvényhozás, a 48-as idők eme nagy vívmánya, nem törődött a széles néprétegek sorsával, pedig az alkotmányos népképviselet­­nek ez a legszebb kötelessége. A parlament zártkörű társasággá lett, amely csak az úri osztálynak csi­nált politikát, és a­mely csak jogi formá­jában különbözik a kiváltságos osz­tály érdekeit védő rendi országgyű­léstől, — lényegileg nem. Könnyű szer­rel szavazott meg minden törvényt, minden közterhet, hisz ennek orosz­lánrésze a nép vállaira súlyozódott. A néppel csak választások alkal­mával törődött, akkor is a man­dátum - vásár hínárjában,mint man­dátum csiszár. így jött létre a kiáltó ellentét az úr és pa­raszt, a törvényhozás és nép között, így lett úrrá az osztályérdek a tör­vényhozásban, s az elhagyatottság a népben. így született meg a parla­menti dölyf mellett egyfelől a pluto­­kratikus törvényhozás és a létjog és szabadság feltételeiben megtámadott népben másfelől az elkeseredés. A tömeg, melyet a törvényhozás alkot­mányos nevelésében nem akart ve­zetni, így vált zsákmányává a félre­vezetőknek. Miért vallott a 48-as al­kotmány ily szomorú kudarcot ? Egy­szerű oka van. Minden hatalom és erő a kereszténységben van, és ezt az isteni erőt és hatalmat dobta el a 48-as törvényhozás, mikor az alkot­mány vallás­ügyi cikkelyeit kodifikálta. A keresztény alapot, mely 1848 előtt többé-kevésbé dominálta a magyar állam törvényhozását s kormányzatát, a 48-as alkotmányt hozó törvény­­hozás eliminálta s kaput nyitott oly alakulásokra, melyek előbb-utóbb az állam dekrisztianizációjára vezettek. Az igazságnak ez a sugallata, folt, a­mely azonban nem tisztul. Ennek a félszázados korszaknak nagy tanúsága, hogy olyan nemze­tet mint a magyar, nem szabad semmiféle kormány­rendszernek kon­zerváló ideálok nélkül hagyni. Oly nemzetet mint a magyar, még reális politikára sem szabad sivár materi­alizmussal vagy pláne erkölcsileg sem kifogástalan hatalmi eszközök­kel kényszeríteni. Már­pedig a libe­ralizmus, melyet ural e félszázad óta Magyarország, ideálok helyett a nyers erőszak és jogtiprás törvé­nyes kultuszát ojtotta be kormány­­rendszerünkbe, és a sivár materializ­must oly hatalmi eszközökkel hono­sította meg, a­melyet barbárságnak nevez a művelt utókor. Pl „Pécsi Kozlmp“ tárcája. Memento mori! (K. A­d.) Justus Lipsius egyik művé­nek címlapján ezen szavakat találtam : op­­timi consultores mortus, legjobb tanácsadók a holtak. Ezt az elvet hangoztatja az egy­ház az élet minden nyilvánulásai között, de különösen a mai napon, midőn a világ vásári zajából kivezeti gyermekeit a teme­tőbe, hogy ott leróva a hála és szeretet ke­­gyeletes adóját, tanulják meg az életbölcse­­ség legfőbb principiumát: hiúságok hiúsága és minden hiúság ! Kimegyek én is a holtak birodalmába, a templomon kívül az egyedüli helyre, hol a bánatos, szorongatott szív megnyug­vást találhat. Megyek én is tanulni ... az Isten iskolájába, hol az első lecke: hagyd a mulandókat és keresd az örökkévalókat! Megyek a temetőbe, mint egy kertbe, ahol el vannak vetve Isten virágai, hogy az utolsó ítélet nagy napján kikelvén egy má­sik kertbe ültettessenek át, ahol nincs her­­vadás, ahol örök tavasz van, ahol szünte­len illatozhatnak a boldog örökkévalóság ölében ! Ott vannak azonban a gazok és gyomok is, azok is ki fognak kelni ... el­mélkedem ... ha most meghalnék, gyom lennék-e, vagy virág ? . . . hová jutnék ? Emlékezzél meg rólam Uram ! Elmélkedem . . . merengésemből a fe­jemre hulló falevelek ébresztenek fel, hogy a legkomolyabb igazságra figyelmeztesse­nek. A­kik ott lent alusszák siri álmukat, egykor levelek voltak az emberiség fáján . . . lehullottak, mert megcsípte őket a ha­lál hidege, nem nézvén azt, hogy az a le­vél sárga-e vagy zöld ? . . Hullanak a fa­levelek . . . sárga is . . . zöld is ! Én is éltem nyarán gondolkodom már a herva­­dásról . . . pedig még zöld levél vagyok a hervadás színe nélkül. Jó a hideg, a halál hidege, lehullok én is, mint megannyi más, hogy a föld göröngye eltakarjon minden földi reményt s meg nem valósuló ábrándokat! Szél támad a sirkantok fölött, s én úgy gondolom, mintha az elhunytak lelkei beszélgetnének egymással. Hangjuk oly megindító és lemondásra késztő. . . . Memento Domine, quia ventus est vita mea ! Emlékezzél meg Uram, hogy szél az én életem. Néha fönt a magas régiókban száguld, a végtelenben csapong, közel a csillagokhoz, és néha lent a földön, közel a föld sarához ! Ez a szél is le fog csendesedni egy­kor, elhallgat vng, vagy szomorú danájával Annak szavára, aki a szívek és indulatok fölött uralkodik. Eljön a boldog est, és ez a szél, ez a lehellet, visszatér oda, ahonnét jött. Elmegy pihenni, az örök haza édes virányaira, hiszen itt csak vadonban, szik­lák és sivatagok fölött volt útja! . . . virá­got, fényt nem látott . . . illatot nem érzett soha !! Szél az én életem, szárnyakat öltök . . . és megyek örökké tartó pihenésre. Megnyugszik a nyugtalan elme és a háborgó szív, melyek, mint a hideg és meleg szél

Next