Pécsi Közlöny, 1899. április (7. évfolyam, 38-49. szám)

1899-04-02 / 38. szám

2. vvi, VIII. Henrik nevei gyászlapokon vannak beírva az egyháztörténelem könyvébe. Megölni, megsemmisíteni akarták Krisztus egyházát, de mind a három borzasztó állapotban került Isten itélőszéke elé, a mű pedig, melynek tartósságát álprófétai kenetességgel hirdették szétmállott száz és száz darabra s az egyház a nürnbergi kínzókamrák, a genfi rémuralom, a svéd vérfürdő s a pogányságot fölülmúló üldözések után teljes egységében, az igazság fényében ül trónjában. Föltámadt! Megpróbálkozott az egyház leigázásával, tönkretevésével a janzenizmus és a két utolsó század bölcselete is. A bölcselet is, mint az ős csábító, csak egy talpalatnyi helyet kért, hol a tagadás lábát megveti, s ime belopódzott mindenüvé és a megtévesztett tömeg kéjjel szívta az enciklopédia édes mérgét ! Ez teremtette meg a nihilizmust és az anarkizmust, mely az oltárok és trónok alá rakja a robbantó szert, s csak az egyház erős karja tudja visszatartani, megakadályozni a katasztrófák kitörését. És kell-e félteni egy oly testületet, mint aminő a katolikus egyház? Amely testület millió és millió vértanút mutat föl, abban isteni erőnek kell rejleni, azt megölni, eltemetni az emberi erőnek nem sikerül soha ! Megfordult Heródesek, Pilátusok, Nérók előtt, megjárta a Golgotha útját, függött a kereszten, átdöfték szivét, eltemették, fegyveres erővel őrizték, feltámadt, mint isteni szerzője Jézus Krisztus ! Ez a mi vigasztalásunk a magyar katolicizmusnak jelen helyzetében is. Nagyon vakoknak kellene lennünk, ha korunk Heródeseit, Pilátusait, Néróit nem tudnók fölismerni. Az egyház élete Krisztus élete, tehát a szenvedés után el kell jönni a megdicsőíttetésnek is. Ez a mi reményünk, hogy elhozza az Isten azt a húsvéti hajnalt, amidőn a magyar katolicizmust régi fényében, megújult szellemi erővel látjuk a neki készített sírból kiszállni, s ujjongó szívvel kiáltjuk : Föltámadt! Alleluja! Egy „botrányos“ dogmáról. (Folytatás.) A kátelv tehát : az egyházon kívül nincs üdvösség, nem kárhoztat senkit sem személyében, csak általában azt mondja ki, hogy aki hanyagság vagy makacsság folytán sem az egyház testéhez sem lelkéhez nem tartozik, az nem jóhiszeműleg van a, egyházon kívül, annak halálos bűne van, mert vagy elhanyagolja lelke üdvének kérdését vagy ellenszegül Krisztus parancsának, és így természetesen nem üdvözölhet. Ez az elv mint ilyen nem tényeket, mások elkárhozását konstatálja , hanem felállítja az általános szabályt, amelyet zsidó, protestáns, pogány is megvalósíthatnak; egyúttal azonban kárhoztat minden vele ellentétes elvet, mintha minden vallás egyformán üdvözítene, vagy minden vallás egyformán jó lenne. Ha valaki más vallásban lévén, üdvözül, az csak annyiban lehetséges, amennyiben jóhiszemüleg van a kát. egyházon kívül s amennyiben hite, szeretete, vágykeresztsége már az egyház lelkéhez tartozóvá teszi. Azok a zsidók, a kik Krisztust és parancsait tudva és akarva tagadták meg és feszítették őt a keresztre lelkiismeretük szava ellenére, azok nagy vétket követtek el, aki Krisztus egyházát, noha egyedül igaznak ismerik, nem akarják hallgatni, bűneik bocsánatát nem tőle várják, parancsait megvetik, azok nem tarthatnak igényt az üdvösségre. Senki a féligazsággal be nem érheti, arra kell törekednie, hogy az egésznek eljusson birtokába , ámde tévedéstől menten a keresztény igazságok összességét csak ott találhatjuk ahol az emberi igyekvést és buzgóságot különös isteni gondviselés, a Szentlélek őrködése teszi csalhatatlanul gyümölcsözővé a hitigazságok előadásában és az életszentséget előmozdító parancsolatok szorgalmazásában. Amint a vallások nem egyformán igazak és jók, úgy nem is lehetnek egyképen biztos eszközei az üdvösség megszerzésének. Akik hisznek a lélek halhatatlansága és a túlvilági életben, akik az örökkévalóságot eléhelyezik a földi életnek, azokra nézve nem lehet közönyös az igaz vallás kérdése. Márpedig a zsidó, unitárius, protestáns, schizmatikus, katolikus egyaránt hisz a túlvilági örök életben, mindegyiknek kell kutatnia az igazságot, és senki meg nem maradhat olyan vallás kebelében, amelyről esze és lelkiismerete azt sugalja, hogy nem Istennek tetsző, hogy nem a Krisztus által rendelt s alapított egyház. A lelkiismeret ez a sürgető nógató szava teljesen egybeesik a káttanítással : az egyházon kívül nincs üdvösség. Krisztusnak emberszerető érzelmeit senki sem vonhatja kétségbe: imádkozik halálos ellenségeiért idegbontó fájdalmai közepett a keresztfán és szívesen hal meg üdvükért. Krisztus, az erény örökké utánzandó és utolérhetetlen eszményképe, aki különösen szelidségét állítja elénk követés végett, ez az emberszerető, türelmes, szelid Megváltó ! kérdésünk érdemében igy nyilatkozik : Aki az egyházat nem hallgatja, az legyen neked mint a pogány és a publikánus (Máté 18). Tanítványaihoz s bennök az apostolok törvényes utódaihoz a Sz. Péter örökébe lépett római pápa alatt egyesült püspöki karhoz az egyház tanító hivatalához ezeket mondja: Aki titeket vet meg, engem vet meg, a ki engem vet meg, azt veti meg aki engem küldött (Lukács 10.). Midőn apostolait s bennök ezek utódait elküldi a világ megtérítésére, azt mondja nekik: Hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek; a ki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, a 12 „Pécsi Közlöny“ tárcája. Akkor és most. — Adatok a múltból. — Szálljunk vissza képzeletünkben egy rég múlt időre, hagyjuk itt egy pár pillanatra a jelents nézzünk ne a jövőbe, hanem a múltba . . . Tegyünk kivételt. A legtöbb ember csak a jövőt keresi, azután érdeklődik, a bizonytalan jövő után, légvárat épít, küzd erején fölül elérhetetlen célok után, nem mérlegelve a múltat, nem gondolva a jelenre. Cselekedjük az ellenkezőt! Menjünk vissza annyira, amennyire tudunk. S a múlt eseményeiről, a múltban történtekről vonjunk következtetést a jelenre. Ez fog útirányt szabni a jövőnek is. Mert a múlt eseményeit már tisztán láthatjuk, azt igazságosan bírálhatjuk, abból részrehajthatatlanul következtethetünk a jelenre, no meg a jövőre is. Az élet könyvéből fordítsunk vissza 120 lapot, akarom mondani 120 esztendőt. De ne keressük ott ez alkalommal a nagy világ eseményeit. Ezeket hagyjuk máskorra. Maradjunk most a mi kis világunknál, keressük föl azt a bekezdést, mely városunkkal, Pécs városával foglalkozik. S onnan is csak egy kis thémát vegyünk ki. Elég lesz ez is az elmélkedésre. Hogy miként volt „akkor“ és miként van „most.“ Én már majd csak az akkori állapotokat fogom bemutatni. Ezeknek elolvasása után mondjon mindenki véleményt önmagának róla, melyik a jobb, az „akkor“-e vagy a „most“. Mikor Pécs városa Mária Terézia által 1780-ik évben a szabad királyi városok közé emeltetett, akkor a „kiküldött királyi Politico Camerális elegyített Comissio“ 27 pontból álló statútumot készített, mely röviden mindenről utasítást ad. Az általános jóra, rendre és erkölcsösségre való gondoskodás mellett, még olyanra is figyelemmel van, mi most már nem foglal helyet ilyen szabályrendeletekben. És ez a vallásosság. Városi szabályrendelet és vallásosság ! Ugye furcsa két név ez így egymás mellett. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a jelenlegi szabályrendeletekből hiányzik a szelleme, hisz minden jóravaló törekvés és minden erkölcsöset célzó intézkedés a vallás urait egyengeti; a vallásnak is ez az egyik fő célja. De az isteni tiszteletekről egyenesen most nem intézkedik statútum olykép, mint az a 120 év előtti, Pécsnek, mint szabad királyi városnak első szabályrendelete intézkedik. Intézkedik pedig mindjárt az I. pontban. Természetes, hogy ez kizárólag a róm. kat. vallást érinti, mert akkortájt nem is volt más vallású lakója e városnak, csak róm. katolikus. Hisz még 1837 évben is, tehát még 57 év után is vagy 30 egyén volt csak más valláson e városban; mégpedig 24 zsidó, 5 luteránus, 1 görögkeleti és 1 kálvinista. Meghagyja e pont, hogy az Isten dicsőségére és tiszteletére szolgáló ájtatosságok megtartására gond fordítandó , úgy a mesteremberek, valamint különösen a városi tanácsbeliek — a jó példát mutatva azokon megjelenjenek. A fejedelemért, a hit terjedéséért és a város növekedéséért pedig PÉCSI KÖZLÖNY, 1899. április 2.