Pécsi Közlöny, 1899. június (7. évfolyam, 60-70. szám)
1899-06-04 / 60. szám
1899. június 4. „PÉCSI KÖZLÖNY“ biztonság őrzésére. Milliárdokat adunk ki, és milliókat produkálható munkaerőre rakjuk rá az elnyomó féket. Örömtüzek gyúlnának föl, ha a túlterjeszkedésnek gátat vetne a hágai konferencia. Hiszen napról napra olvashatjuk, hogy minden állam legfőbb törekvése ma is az, hogy erődeit szaporítsa, tenger alatt járó torpedó-találmányokat tökéletesítsen, új hajókolosszusokat építsen, gyors tüzelő ágyukat szerezzen és új ezredeket állítson. A milliárd kiadások folyton sokasodnak és maholnap nincs Európában épkéz-láb ember, aki ne volna katona. Mert mindennek van határa, csupán a katonai szükségleteknek nincsen. A „jogállam“ fogalmát az hazudtolja meg leginkább, hogy a „jogállamok“ nem tudnak egymás közt jogot statuálni és az erősebb jogának föláldozzák a gyöngét, valamint a belpolitikában is az erősebbek szabnak törvényt a gyöngéknek. A „humanitás“ evangéliumával való kísérletezés csütörtököt mondott, nem is fog beválni soha. Béke nem lesz mindaddig, mig az anyagiság vezeti az egyeseket és társadalmakat, mig az erkölcsi ideák száműzve maradnak s a modern ember csakis a földi javak fölhalmozásában keresi üdvét, mintha ez volna a végcélja. A korlátlan önzésből támadnak a veszekedések. HÍREK. Pécs, 1899. május 3. Űrnapja. A harangok ünnepélyes búgása vitte hírül csütörtökön a hívőknek, hogy ünnep van, az ünnepeknek — külső pompára — a legszebbike. Az oltári szentség ünnepe. Pécs város katolikus közönsége, mintha ünnepélyesen akart volna bizonyságot tenni hitéről, megszámlálhatatlan tömegben kereste föl csillogó fényben úszó székesegyházunkat. A szent funkciókat Hetyey Sámuel megyés püspök végezte. A szentmise alatt előadott énekek egyik gyöngye volt az offertoriumi Sacerdotes Domini, melynek remek akkordjai Haller édesen érző lelke mélyéből fakadtak. Kik imádkozni járnak a templomokba, azoknak lelkei sóvárogva keresik az égbe segítő szárnyakat s azokat a komoly fenséges egyházi zenében föl is találják. A „Pange lingua“ gyönyörű himnuszszal indult meg a körmenet, az Űrnap kimagasló pontja, az oltári szentségben rejlő Úr Jézusnak diadalútja. A menet elején a szent kereszt, győzelmünk drága jelvénye, utána a fehérruhás leánykák ! Máriazászlójukkal, kezökben szívük tisztaságának jelvénye a fehér liliom. A mennyei bárány legszebb kísérete! Az egyletek, énekesek után végre föltűnik a sátor, alatta főpásztorunk, kezében a szentség, melynek áldása az egybegyűltek ezreire száll. Igazi boldogság látni e képet, látni és érezni Isten szeretetét, látni Jézust népei közé szállni. A hívők pedig imádják őt, hisz oly boldogító egy ünnepélyes hitvallásban egyesülni szegénynek, úgymint gazdagnak, katonának, papnak, világinak. Oly édes egy lélekkel dicsőíteni azt, ki az egész emberiséget szivébe zárta. Milyen kár, hogy,, hamar eltűnt e megragadó látvány s mindyájunk lelkét szomorúság törté el, midőn a hatalmas zápor teljesen megbobtá a rendet. A második oltárnál a körmenet félbeszakadt s a püspök az apácák templomába vonulva, ott fejezte be az imákat. Az úrnapi körmenet ez idén is fényesnek és méltónak ígérkezett a nagyszerű eszméhez, mely az örök igének az emberiséget átölelő szeretetéből születve, a katolikusok millióinak diadalünnepe, hite nyilvános megvallásának legkínálkozóbb alkalma és Pécs városának a hivő kegyelet által megszentelt hagyománya volt, midőn a papság a hatóságokkal és a nép ezernyi sokaságával nyilvánosan tanúsítja, hogy „ez nagy szentség valóban.“ — A verőfényes reggel még szokatlanul biztatóan mosolygott ebben az áprilissal szerepet cserélt, szeszélyes, idei májusban a friss zöld gályákkal, virágokkal földíszített oltárokra és illatos füvekkel telehintett utakra. Már a körmenet kezdetével azonban egypár kövér esőcsepp jelezte, hogy aligha sikerül és később csakugyan oly erővel zúdult a zápor az ünneplőkre, hogy a körmenet folytatásáról szó sem lehetett. Az ünnepi sz. mise 8 órakor kezdődött. Ő méltósága a megyéspüspök úr, — kit a papság székházából kisért a dómba — pontifikálta nagy segédlettel. Sz. mise után megindult a körmenet a Littke-féle háznál fölállított első oltárhoz. A menet impozáns látványt nyújtott. Az gyertyával kezében haladó papság, a fekete díszben fölvonuló hatóságok, és a néma áhítattal sorfalat álló közönség között vitte a megyéspüspök úr díszes menyezet alatt a szentséget. A harangok zúgása, a fölszálló tömjénfüst, az ének zengése fölemelő harmóniába olvadtak össze.Sajnos, alig ért a körmenet az első oltárhoz, az eső első rohama már nem jót sejtetett. Ugyancsak föltűnő volt, hogy a Littke-ház ablakaiból égő gyertyák helyett közönyös arcok tekintenek az ájtatos közönségre úgy, hogy hangok emelkedtek, melyek szerint a püspök úrhoz kérelem intéztessék az oltárnak más alkalmasabb helyen való fölállítására. Itt mégis elvégződött a szokásos szertartás, de már az apácák oltáránál úgy megeredtek az egek csatornái, hogy a hátralevő szertartást csak az apácák templomában lehetett befejezni. Mire a körmenet visszaindult a székesegyházba, elállt az eső és ott a meggyérült hivő közönség jelenlétében ünnepélyes, szentséggel adott áldás után, bevégződött az ünnepély. Rendi káptalan A hazai irgalmasrend káptalanja, mely a magyar rendházak képviselőiből alakul meg, június hó 11-én, vasárnapon összeül Budapesten, hogy a most kezdődő újabb három évi ciklusra megválaszsza a házfőnököket és egyéb rendi tisztviselőket, kiknek alkalmazása nem a provinciális, hanem a rendi káptalan hatáskörébe tartozik. Esküvő. Ma délelőtt 12I0 órakor vezette oltárhoz lehotai Lehocky János Másnap reggel megérkezett végre az udvar küldöttsége, sok-sok előkelő személyből képezve, s miután végnélküli bókok között üdvözöltek királyuk nevében, értésemre adták, hogy a király nemcsak hogy beenged városába, hanem még mielőbb fogadni is óhajt. Rögtön fölszedődtünk hát az indulásra, s finom permet-esőben tartot-tunk előre, mely azonban egyre erősbödve oly szakadó záporrá változott, hogy az utak sárban és locsokban szinte szétmállot- ■ tak, s alig-alig járhattunk már rajtuk. Az ország említett első kapujától alig tudtunk három órai kinos útnak árán eljutni s a második kapuig, mely Bonga tartományba nyílt. A legelső királyi birtokok egyikén minden kitelhető tisztelettel fogadtak bennünk ■ ket, s három sövénnyel kerített gunyhót nyitottak számunkra, hol egész karavánunk elég szépen megfért. Más gunyhókban s kerítések között rabszolgák s szolganők laktak össze-vissza, mint a juhnyáj az ólban. Ismételt több napi várakozás után végül megjött a királyi követ ama meghagyással, hogy másnap induljunk Anderadába, a királynak egyik székhelyére, hol már minden készen áll számunkra. Október negyedikére virradtunk, szent Ferencnek, rendünk szeráfi alapítójának kedves ünnepére. Ama édes reménynyel szivemben készültem az útra, hogy égi atyámnak közbenjárására bizonynyal visszatér karjaim közé a tékozló fiú. A kora hajnal már útra készen talált, s bár az eső szüntelen patakzott, föl is kerekedtünk. De az utak elannyira járhatlanok voltak, hogy a sárvíz féltérdünkig ért már. Mikor végre, három óra múltán, feltűntek előttünk a királyi lakók, betértünk egy roskatag sátorba, hogy a sárt némikép leoldjuk magunkról, mely már szinte kéreg gyanánt borított bennünket, s hogy ruhánkat megszáritsuk és átöltözzünk, a mennyire lehet, főleg mivel egészen biztos volt, hogy a király előtt meg kell majd jelennünk. Elindultunk újra,s körülvéve és követve a kiváncsi nép sűrű soraitól, egyenest a királyi ház felé tartottunk, melynek kapuja előtt maga a király állt egész udvarával, sőt páter Cézár is, várva és fürkészve bennünket. Amint azonban eljutottunk bizonyos távolra, megálltunk, várva a király parancsát, hogy hozzájuk tartsunk, de mindnyájunk nagy meglepetésére egy főtiszt sietett most hozzánk, s kijelenté, hogy csak folytassuk utunkat a számunkra kijelölt rész felé: a király ugyanis, tekintettel nagy fáradságunkra, egy másik nap fogad bennünket, így mentek hát füstbe első reményeink, s egyre jobban megszilárdult gyanúm, hogy páter Cézár ügye még nagyon is kétes és hogy a király eddigelé nem tudott dönteni, s megtartsa-e szavát s ígéretét, melyet missziiónkra nézve Baghibónak (Emerea királyának) adott. A számunkra kijelölt lakáshely alig volt jó száz méterre a királyi laktól, s hogy oda eljussunk, át kellett hatolnunk ama néptömegen, mely — ember ember hátán — állt az út mentében, kíváncsian látni s kikémlelni az uj fehéreket. Alig értünk a lakásba, rögtön ott termettek a király szolgái, ki kenyérrel, tálak■ kal, itallal, ki meg pár ökörrel, avagy szép juhokkal, miket uruk küldött első ajándékul. Utánunk a bányai kormányzóval négy tanácsos jött át az udvarból, hogy a király nevében üdvözöljenek, s megújítsák üres bókjaikat. „A király, szólt a kormányzó, még ma kívánta mindnyájukat látni és fogadni, és önnel beszélni, de tekintve kifáradt voltukat főleg az oly rossz időben tett utazás után, úgy ítélte, jobb a következő napok egyikére hagyni a fogadást.“ Pedig mindez merő hazugság volt, minthogy nema kímélet irántam, hanem a kuruzslók s ellenségeink titkos tanácsai tartották őt vissza attól, hogy maga elé bocsátva fogadjon bennünket. (Folyt. köv.) .