Pécsi Közlöny, 1899. június (7. évfolyam, 60-70. szám)

1899-06-04 / 60. szám

1899. június 4. „PÉCSI KÖZLÖNY“ biztonság őrzésére. Milliárdokat adunk ki, és milliókat produkálható munkaerőre rak­juk rá az elnyomó féket. Örömtüzek gyúl­­nának föl, ha a túlterjeszkedésnek gátat vetne a hágai konferencia. Hiszen napról napra olvashatjuk, hogy minden állam leg­főbb törekvése ma is az, hogy erődeit sza­porítsa, tenger alatt járó torpedó-találmányo­kat tökéletesítsen, új hajókolosszusokat épít­sen, gyors­ tüzelő ágyukat szerezzen és új ezredeket állítson. A milliárd kiadások foly­ton sokasodnak és maholnap nincs Euró­pában épkéz-láb ember, a­ki ne volna ka­tona. Mert mindennek van határa, csupán a katonai szükségleteknek nincsen. A „jogállam“ fogalmát az hazudtolja meg leginkább, hogy a „jogállamok“ nem tudnak egymás közt jogot statuálni és az erősebb jogának föláldozzák a gyöngét, va­lamint a belpolitikában is az erősebbek szabnak törvényt a gyöngéknek. A „huma­nitás“ evangéliumával való kísérletezés csü­törtököt mondott, nem is fog beválni soha. Béke nem lesz mindaddig, mig az anyagi­­ság vezeti az egyeseket és társadalmakat, mig az erkölcsi ideák száműzve maradnak s a modern ember csakis a földi javak föl­halmozásában keresi üdvét, mintha ez volna a végcélja. A korlátlan önzésből támadnak a veszekedések. HÍREK. Pécs, 1899. május 3. Űrnapja. A harangok ünnepélyes búgása vitte hírül csütörtökön a hívőknek, hogy ünnep van, az ünnepeknek — külső pompára — a legszebbike. Az oltári szentség ünnepe. Pécs város katolikus közönsége, mintha ünnepélyesen akart volna bizony­ságot tenni hitéről, megszámlálhatatlan tö­megben kereste föl csillogó fényben úszó székesegyházunkat. A szent funkciókat H­e­t­y­e­y Sámuel megyés püspök végezte.­­ A szentmise alatt előadott énekek egyik gyöngye volt az offertorium­i Sacerdotes­­ Domini, melynek remek akkordjai Haller édesen érző lelke mélyéből fakadtak. Kik imádkozni járnak a templomokba, azoknak lelkei sóvárogva keresik az égbe segítő szárnyakat s azokat a komoly­ fenséges egyházi zenében föl is találják. A „Pange lingua“ gyönyörű him­­nuszszal indult meg a körmenet, az Űrnap kimagasló pontja, az oltári szentségben rejlő Úr Jézusnak diadalútja. A menet elején a szent kereszt, győzelmünk drága jelvénye, utána a fehérruhás leánykák ! Máriazászlójukkal, kezökben szívük tisz­taságának jelvénye a fehér liliom. A mennyei bárány legszebb kísérete! Az egyletek, énekesek után végre föltűnik a sátor, alatta főpásztorunk, kezében a szentség, melynek áldása az egybegyűltek ezreire száll. Igazi boldogság látni e képet, látni és érezni Isten szeretetét, látni Jézust népei közé szállni. A hívők pedig imádják­­ őt, hisz oly boldogító egy ünnepélyes hit­vallásban egyesülni szegénynek, úgymint gazdagnak, katonának, papnak, világinak. Oly édes egy lélekkel dicsőíteni azt, ki az egész emberiséget szivébe zárta. Milyen­­ kár, hogy,, hamar eltűnt e megragadó látvány s mindyájunk lelkét szomorúság törté el, midőn a hatalmas zápor teljesen megbob­tá a rendet. A második oltárnál a körmenet félbeszakadt s a püspök az apácák templo­mába vonulva, ott fejezte be az imákat. Az úrnapi körmenet ez idén is fényes­nek és méltónak ígérkezett a nagyszerű eszméhez, mely az örök igének az emberi­séget átölelő szeretetéből születve, a katoli­kusok millióinak diadalünnepe, hite nyilvá­nos megvallásának legkínálkozóbb alkalma és Pécs városának a hivő kegyelet által megszentelt hagyománya volt, midőn a pap­ság a hatóságokkal és a nép ezernyi soka­ságával nyilvánosan tanúsítja, hogy „ez nagy szentség valóban.“ — A verőfényes reggel még szokatlanul biztatóan mosoly­gott ebben az áprilissal szerepet cserélt, szeszélyes, idei májusban a friss zöld gá­lyákkal, virágokkal földíszített oltárokra és illatos füvekkel telehintett utakra. Már a körmenet kezdetével azonban egypár kövér esőcsepp jelezte, hogy aligha sikerül és ké­sőbb csakugyan oly erővel zúdult a zápor az ünneplőkre, hogy a körmenet folytatá­sáról szó sem lehetett. Az ünnepi sz. mise 8 órakor kezdődött. Ő méltósága a megyés­püspök úr, — kit a papság székházából kisért a dómba — pontifikálta nagy segéd­lettel. Sz. mise után megindult a körmenet a Littke-féle háznál fölállított első oltárhoz. A menet impozáns látványt nyújtott. Az gyertyával kezében haladó papság, a fekete díszben fölvonuló hatóságok, és a néma áhítattal sorfalat álló közönség között vitte a megyéspüspök úr díszes menyezet alatt a szentséget. A harangok zúgása, a föl­szálló tömjénfüst, az ének zengése fölemelő harmóniába olvadtak össze.Sajnos, alig ért a körmenet az első oltárhoz, az eső első ro­hama már nem jót sejtetett. Ugyancsak föl­tűnő volt, hogy a Littke-ház ablakaiból égő gyertyák helyett közönyös arcok tekin­tenek az ájtatos közönségre úgy, hogy han­gok emelkedtek, melyek szerint a püspök úrhoz kérelem intéztessék az oltárnak más alkalmasabb helyen való fölállítására. Itt mégis elvégződött a szokásos szertartás, de már az apácák oltáránál úgy megeredtek az egek csatornái, hogy a hátralevő szertartást csak az apácák templomában lehetett be­fejezni. Mire a körmenet visszaindult a székesegyházba, elállt az eső és ott a meggyérült hivő közönség jelenlétében ün­nepélyes, szentséggel adott áldás után, bevégződött az ünnepély. Rendi káptalan A hazai irgalmas­­rend káptalanja, mely a magyar rendházak képviselőiből alakul meg, június hó 11-én, vasárnapon összeül Budapesten, hogy a most kezdődő újabb három évi ciklusra megválaszsza a házfőnököket és egyéb rendi tisztviselőket, kiknek alkalmazása nem a provinciális, hanem a rendi káptalan hatáskörébe tartozik. Esküvő. Ma délelőtt 12I0 órakor vezette oltárhoz lehotai L­e­h­o­c­k­y János Másnap reggel megérkezett végre az udvar küldöttsége, sok-sok előkelő személy­ből képezve, s miután végnélküli bókok között üdvözöltek királyuk nevében, érté­semre adták, hogy a király nemcsak hogy beenged városába, hanem még mielőbb fo­gadni is óhajt. Rögtön fölszedődtünk hát az indulásra, s finom permet-esőben tartot-­­­tunk előre, mely azonban egyre erősbödve oly szakadó záporrá változott, hogy az utak sárban és locsokban szinte szétmállot- ■ tak, s alig-alig járhattunk már rajtuk. Az ország említett első kapujától alig tudtunk három órai kinos útnak árán eljutni s a második kapuig, mely Bonga tartományba nyílt. A legelső királyi birtokok egyikén­­ minden kitelhető tisztelettel fogadtak bennünk ■ ket, s három sövénnyel kerített gunyhót nyitottak számunkra, hol egész karavánunk elég szépen megfért. Más gunyhókban s kerítések között rabszolgák s szolganők laktak össze-vissza, mint a juh­nyáj az ólban. Ismételt több napi várakozás után végül megjött a királyi követ ama meghagyással, hogy másnap induljunk Anderad­ába, a ki­rálynak egyik székhelyére, hol már minden készen áll számunkra. Október negyedikére virradtunk, szent Ferencnek, rendünk szeráfi alapítójának kedves ünnepére. Ama édes reménynyel szivemben készültem az útra, hogy égi atyám­nak közbenjárására bizonynyal visszatér kar­jaim közé a tékozló fiú. A kora hajnal már útra készen talált, s bár az eső szüntelen patakzott, föl is ke­rekedtünk. De az utak elannyira járhatlanok voltak, hogy a sárvíz féltérdünkig ért már. Mikor végre, három óra múltán, feltűntek előttünk a királyi lakók, betértünk egy ros­katag sátorba, hogy a sárt némikép leoldjuk magunkról, mely már szinte kéreg gyanánt borított bennünket, s hogy ruhánkat meg­­száritsuk és átöltözzünk, a mennyire lehet, főleg mivel egészen biztos volt, hogy a király előtt meg kell majd jelennünk. Elindultunk újra,s körülvéve és követve a kiváncsi nép sűrű soraitól, egyenest a királyi ház felé tartottunk, melynek kapuja előtt maga a király állt egész udvarával, sőt páter Cézár is, várva és fürkészve bennün­ket. Amint azonban eljutottunk bizonyos távolra, megálltunk, várva a király paran­csát, hogy hozzájuk tartsunk, de mindnyá­junk nagy meglepetésére egy főtiszt sietett most hozzánk, s kijelenté, hogy csak foly­tassuk utunkat a számunkra kijelölt rész felé: a király ugyanis, tekintettel nagy fáradsá­gunkra, egy másik nap fogad bennünket, így mentek hát füstbe első reménye­­­ink, s egyre jobban megszilárdult gyanúm,­­ hogy páter Cézár ügye még nagyon is kétes­­ és hogy a király eddigelé nem tudott dönteni, s megtartsa-e szavát s ígéretét, melyet misszi­­i­ónkra nézve Baghibónak (Em­erea királyá­nak) adott. A számunkra kijelölt lakáshely alig volt jó száz méterre a királyi laktól, s hogy­­ oda eljussunk, át kellett hatolnunk ama néptömegen, mely — ember ember hátán — állt az út mentében, kíváncsian látni s kikémlelni az uj fehéreket. Alig értünk a lakásba, rögtön ott ter­­­­mettek a király szolgái, ki kenyérrel, tálak­­■ kal, itallal, ki meg pár ökörrel, avagy szép­­ juhokkal, miket uruk küldött első ajándékul. Utánunk a bányai kormányzóval négy ta­nácsos jött át az udvarból, hogy a király nevében üdvözöljenek, s megújítsák üres bókjaikat. „A király, szólt a kormányzó, még ma kívánta mindnyájukat látni és fo­gadni, és önnel beszélni, de tekintve kifáradt voltukat főleg az oly rossz időben tett utazás után, úgy ítélte, jobb a következő napok egyikére hagyni a fogadást.“­­ Pedig mindez merő hazugság volt, minthogy nem­­a kímélet irántam, hanem a kuruzslók s ellenségeink titkos tanácsai tartották őt vissza attól, hogy maga elé bocsátva fogadjon bennünket. (Folyt. köv.) .

Next