Pécsi Közlön, 1899. november (7. évfolyam, 122-133. szám)

1899-11-05 / 122. szám

s­­ zel nyúl a dologhoz. A végső konklúzió tulajdonképen egy és ugyanaz: adjátok vissza kiküszöbölt instrumentális egyházi zenénket, tartsátok meg gregoriántokat és polyphontokat magatoknak. Bizony, bizony sokan, csaknem egy­hangúlag szentek hadat a pécsiek a székes­­egyházunkban divó gregorián-ének gyűjtő­fogalma alá foglalt „egyházi ének iránynak.“ S ugyan kik ? Első­sorban a régi tradíciók bálványzói, a kik oly zenei légkörben nevel­kedtek, melynek az egyház tulajdonképeni hivatalos énekével a gregoriánnal semmi közössége. Hogy a mai instrumentális egyházi ze­nének nevezett orchestrirozás mennyire nem egyházi, legjobban mutatja ez a felette nagy idegenkedés a gregorián chorálistól és poly­­phontól. A­kik még egyik lábukkal a múlt talaján állanak, a másikkal a jelenen, ok azok természetesen nem találnak átmenetet s nagyot zökkentek, mikor az első Pécsett hallott polyphon offertóriumra rámondták, hogy szép volt, csak kár, hogy a kar bele­sült s kénytelen volt a közepén abban hagyni. Ha az a régi instrumentális­ mise korszak az egyházi zene alapkövetelményeinek szem­mel tartásával szerzett kompozíciókat nyúj­tott volna, akkor semmi esetre sem volna oly fájdalmas a sok zenebarát feljajdulása, ha azok az oly sokszor visszasóhajtott in­strumentális misék a gregoriánon, mint ala­pon emelkedtek volna fel, ha nem külső csillogás és pompa, fény és ragyogás által tűntek volna ki, hanem az Isten megfog­hatatlan és magasztos titkainak szerény szolgálói lettek volna, akkor fel sem igen vették volna, hogy elmaradt a hegedű és trombita, a fuvola és oboa ; ha olyan lett volna a múlt instrumentális egyházi zenéje, mint amilyennek az Egyház többször kife­jezett óhaja és határozott parancsa szerint kellett volna lennie, akkor a vesztesség koránsem volna oly érezhető, mert a hang­szerek szerepe úgy is nagyon harmadrendű lett volna. Tehát sokan vannak Pécsett, kik hadat üzentek a gregoriánnak nevezett ének-Sokszor bolyongok e helyen, a vén fák lombsátra alatt. Egy kis tornyocska van a közepén, tetején ősi rozsdás kereszt, a falba vágott mélyedésben egy idő megviselte szent kép, előtte alacsony padka, mint imazsá­moly. Néha-néha egy-egy öregasszony szokta elvégezni imáját, — meg olykor­olykor, ha a harang imádságos szava épen itt ér, — én is. Áldom a természet Urát, az örök Istent, hálát adok neki, hogy élveznem engedi keze fenséges imára készlő munkáját. Miért nem maradhatok itt örökké? Miért kell távoznom mindig ily hamar ? Alig vagyok itt, már kezd hullni a levél, s eszembe hozza, hogy közéig az én időm is. A napok mennek, nincs mesze már a válás órája sem. Akkor valami húz, van kifelé, az Isten szabad ege alá befutok még egy­szer mindent lelkemmel, s elbúcsúzom. Ki tudja, látjuk-e még egymást? . . . Visz már a zakatoló vonat, s mikor eltűnik előttem a kedves táj, akkor kitör lelkemből az utolsó sóhaj : Isten veled édes otthonom­­­nek! Hisz’ ha soha többen nem lettek volna ? Midőn szt. Gergely pápa az Antipho­­náriummal elkészült, szt. Péter oltárára erősíttette a kész munkát erős vas­lánccal; mintha csak jelképezni akarta volna azt a szoros összefüggést, mely a gregorián-cho­­rális s a liturgikus ténykedések között van, mintha csak előre látta volna, hogy vas­lánccal kell az oltárhoz kapcsolni, mert erőszakot fognak használni. Voltak bizony már réges-régen ellen­ségei ennek a szegény mostoha gyermek­nek, a gregorián éneknek s nem is közön­ségesek. Az angolok térítésére kiküldött Ágos­ton 40 szerzetes társa között volt egy-kettő, ki a térítés nagy munkája közt, az egy­házi énekről sem feledkezett meg. Szép eredménynyel dolgoztak. Northumberland­­ban Wilfrid, Kentben Acca püspök alatt gyönyörűen virágzott már a gregorián choralis s alig egy pár évtizedre rá Bene­dicts York püspöke ötször megy Rómába a megromlott gregorián ének átjavítása érdekében s a reformtervezetek keresztül­vitele céljából. A VIli. században a cleveshaveni zsinat (747) komoly hangon tiltakozik az egyházi zene elfajulása ellen s sürgeti az oly annyira szükséges reformot. A XI. században díszfelvonulást ren­deznek az egyes instrumentumok, termé­szetesen nem Róma tiltakozása nélkül. Hogy Galliának Nagy­ Károly alatt oly szépen fejlett egyházi éneke volt, azt pusz­tán a császár erélyének köszönheti. A nor­mannok Betörése mindennek véget vet, sokáig parlagon hever az egyházi zene, de a­mint a béke helyreáll, akadnak rögtön férfiak, kik ismét behozzák. Németországban nem egy ellensége volt s van ma is a gregoriánnak.­­ Jel­lemző, hogy a X. században Tursin a glastonbury-i kolostor apátja majdnem erő­szakhoz kénytelen folyamodni csakhogy a gregoriánt ismét elfogadják saját szerzetesei. És mindezek ellenére a gregorián c­orális mai napig sem volt eltörölhető a föld színéről s nem fog kihalni soha mig a kát. Egyháznak csak egy liturgikus ténye lesz s mig Róma szolgáltatja ehhez a direk­tívákat. Hogy a fejlettebb müszlés mennyiben lehet irányadó, azt a Pécsi Közlöny okt. 5-iki számában olvastam, legyen elég erre utalnom , hogy az egyházi zene közügy-e vagy nem, arra nézve elégnek tartom fel­említeni csak azt a pápai brévet, mely ha­marosan eszembe jut, az egyik a „Piae sollicitudinis“ VII. Sándoré, a másik a „Romanorum Pontificum sollicitudo“ Ő Szentségéé , ahol a pápa így rendelkezik valamiről, mert jogában áll, mint ezekben a brévékben; bocsánat, de az már nem közügy, az a hát. Egyháznak legszorosabb magánügye. Hogy van Pécsett olyan, kinek lelkét nem kapta meg sem a gregorián, de még a polyphon sem, ezt az állítást­­nagyon tudom méltányolni. Nemrég beszéltem­ egy valakivel Pécsett a kongresszus előadása után a polyphonról. Azt mondta róla: „szép, szép, de hát őszintén megvallva én bizony nem értek hozzá.“ Ez az egy lega­lább őszinte volt ; nem vonom kétségbe, hogy van több ily őszinte ember is Pécsett. De azért mégis szeretném azt látni, kinek szívét a fenséges nagyheti ceremó­niák polyphon énekszámai nem kapják meg, ha csak egy k­ing-piciny kis érzéke és egy nagyon csekélyke jó érzése van. Hogy az instrumentális zene kizárása nem res judicata, az igaz, de tagad­hatlan, hogy res peroptata és utóbb végre is a gregorián ének az Egyház által egyedül elismert és hivatalos ének, az instrumen­tális muzsika csak tűrt vendég. 1566-ban a toledoi zsinat így szól: „a zeneeszközök használata megengedhető,“ tehát épen csak „megengedhető“ és semmikép sem áll egy­­rangban a gregorián c­orálissal s a belőle fejlődött, művészi szépségekkel felruházott, chorális medáliákból szerkesztett polyphon énekkel. Arra az állításra, hogy : „a gregorián choralis éneket ajánló vagy előírt pápai konstituciók nem célozhatják azt a gyakor­lati abszurdumot, hogy vele e nagy világo­n behozzák a „kizárólagos latin“ choralis és polyphon éneket", csak ezt az egy kérdést vagyok bátor kockáztatni, mit jelentenek ez esetben a S. R. C. 1657. március 24-én adott következő rendelkezésének szavai: „In ecclesiis vei adsit SS. Sacramentum vei non, Episcopus omnino prohi­­b­e a­t cantiones vei quorumvis verborum cantum mater no idiomate.“? Az egyházi zene célja az Isten dicső­sége s ez az, mi az instrumentális zenénél leginkább szenved. Legyen az a mise még oly szolidan és józanul, még oly áhítatra kellően és alázatosan hangszerelve, azért mégsem fog annyira áhítatra gerjeszeni, mint amennyire szórakoztat. Aki ismeri, tudja. Az instrumentális templomi zenére egyébként cikkíró maga mondja ki a bírá­latot, midőn a szereplésről és kritizálásról tesz említést. Ezt a krillírozási és kritizálási kedvet csak teóriában előzik meg az instru­mentális zene barátai azáltal, hogy állandó jellegűvé teszik, aki a kritikust és muzsi­kust ismeri, az tudja, hogy újabb alkalom csak újabb bűnösökké teszi őket. Maradjunk mi csak szépen a grego­rián és polyphon mellett, örüljünk hogy van oly templomi énekkarunk, mely Istent az Egyház intenciója szerint dicséri. Miért táp­lálkozzunk higsággal, mikor erőgyűjtésre al­kalmas ételek állanak rendelkezésünkre, miért dobjuk el magunktól a legjobbat a jóért ? Ha Sacher visszatért a túlfűszerezett ételekhez, akkor bizonyára nemsokára me­gint aludtejet evett, hogy ismételten tönkre­tett gyomrát kireparálja. Zárszóul : „Érvényesüljön s érvénye­sülni fog a jobb." Lajos Gy. „PÉCSI KÖZLÖNY“ 1899. november 5. HÍREK. Pécs, 1899. november 4. Az ünnepek. Szerdán a kat. egyház dicső szenteinek ünnepét ülte. Majd két­­ezredév alatt ezrek, meg ezrek számával gyarapodott az ég, kik itt e földön is a mennyért éltek s hogy elnyerjék azt, föl­vették Krisztus keresztjét s hordozák azt önmegtagadás és szenvedések között bátran.

Next