Pécsi Közlöny, 1900. november (8. évfolyam, 88-96. szám)

1900-11-01 / 88. szám

■n x. juvyux et művészi újjáteremtéséhez . . . Legyen az uj század a teremtés, a jellem, a hit és a művészet ressaissance-a! Ünnepelt kilencszá­­zados polgárosultságot, alkotmánya magyar; ünnepelte kilencszázad vérrel és viszálylyal, de dicsőséggel ért történelmét és jövendője szent reménységét a magyar egyház, a ma­gyar kereszténység, a magyar királyság, a magyar állam. Múltja jövendőjének záloga. Összes művelődésünk szülő és dajkáló anyja, nevelője, ápolója s fejlesztője az egy­ház vala. Ez alapon jön nagygyá, nemessé, jog- és szabadságszeretővé e nemzet. A nemzetnek múltját, fejlődését és szokásait keresztény eszmék hatották át, ezek óvták meg a hanyatlástól, ezek az enyészettől. Vajha az unokák meg ne válnának e drága örökségtől, a nagyszerű múlttól s ne dob­nák oda hanyatló polgárosultság kétes vív­mányainak a kegyeletet, a múlt iránt! . . . Nemzetünk sokszor sodortatott az enyészet örvénye felé, s újjászületésének talizmánja mindig őseink vallásos erényeiben volt. Történelmi látomásaink vannak. Látom Alpár aranykalászszal ékes rónáin pihenni meg fehér lován ülő Árpád büszke tekinte­tét, melyet széjjel hordoz a tejjel, mézzel folyó magyar Kánaán síkjai fölött. Előttünk száguldoznak a vitéz hadak. Mint tartják rettegésben egész Európát, mely e vitéz, kalandvágyó fajnak leigázására, összetöré­sére és kiirtására törekszik ! A gondviselés azonban szent István király által a keresz­ténység friss gályát oltja a magyar törzsbe, megnemesíti e fajt, melyben annyi dac és büszkeség, erély, fellángolás és nemes hév, vitézség és jószív, szabadság és jogszeretet összpontosul. És nem merült alá a népek tengerében a magyar, mert magára öltötte Krisztus igáját, hogy megszelidítse erköl­cseit és megnyissa előtte a nyugat-európai művelődés zsilipeit. Te voltál Jézus, oltalma a megpróbál­tatás napjaiban! Te hoztad föl Kárpátok szent bérceire, te mentetted meg annyi vér és viszály között Sajó, Mohács után ! Sőt te raktad Nyugat védő­falává. Gyakran boritonák vérfolyamok Európa e védőfalát, de megmentettük az európai civilizációt. És ez örökös dicsőségünk, hervadhatatlan rep­­kénykoszorú Magyarország géniuszának homlokán ... Te őrködtél felettünk, mi­dőn sírva nyögtünk a török hódoltság gyá­szos rabigájában. A te oltalmad és segít­séged által törtük szét a török rabigát és tűztük fel a szent keresztet és Buda ormai­ra. Gyászos időkben, Golgothánk és a nagy­­ vérnász után némán szenvedtünk. Képle­tekben és allegóriákban szóltak a költők, és a fájdalom mélabujával hangzott a meg­tört szív busolgó panaszdala a költő lantján : „Ne várj ,időn temető van ott . . . Ne menj tovább, vértől áradott .... Csak vissza, vissza ! nincs itt kikelet. . . Az élet fagyva van s megdermeded . . . * (Tompa) És egy másik a nagy temetőben zo­kogó költőnek resignációja és kétségbeesése fájdalommal zengő : Múltadban nincs öröm, Jövődben nincs remény. Hanyatló szép hazám Miattad vérzem én. (Bajza). És mégis hála a magyarok Nagyasszo­nyának, földi védőangyalának, kit midőn a gyilkos kéz szivén talált, egy nemzet borult talpig gyászba, az alkotmányos fejedelem királyi szive és a magyar lélek hódolata és kegyelete a szent korona iránt valóra vál­totta, mit a legnagyobb magyar próféta lelke sejtve jövendőit a reménység és ki­békülés szózatát „Epedésim nem holtakat illetnek, bás hangjai nem halotti zene, a jövendő lehet korod!“ Boruljon tehát térdre mindenki a szent­­ korona előtt. Kegyelet tárgya volt minden­koron a magyarnak a szent korona és an­nak felséges személye, kinek fején szent­­ István koronája ragyog. És ha minden ma­gyar agyában és szivében a Petur lázongó agya és békételen szive zajong is, koronás királya puszta nevének hallatára térdre borul és szemei könybe lábadnak . . . „Hódíts te bár, Endre, országokat, olyan győzelmet, minőt Bánk neked nyert, nem nyertél soha !“ (Bánk bán). Ünnepeltek ez évben nemes Pécs vá­rosának polgárai és polgárnői . . ., az ős Sopiana helyén a kereszténység napja alatt megért keresztény öt egyház udvara: Quin­­que Ecclesiarum. És méltán : mert a mi bennünk eszményi, örök, isteni, a mi az ember metafizikai természetének örök szük­séglete, a mi a polgárosodásnak lényege, tartalma, ereje, örökkévalósága, a mi az­ erkölcsi szabadságnak örök törvénye,­­ a társadalmi és állami rend magna chartája ,­­ a kereszt tövéből fakadt. A szent kereszt-­­­tel és állami életünk összeforrasztó kincsé­vel, a szent koronával indult útnak a ma­gyar állam megszilárdulása, nemzeti művelt­ségünk és keltek életre Dél-Magyarország é­s kulturális védőbástyájának művelődés-intéz­ményei, múltúnk dicsősége, jelenünk büsz­kesége, jövendő fejlődésünk záloga . . . „És magyar, áll Buda még!* A múlt csak példa legyen most! Az a pogány­­ ősünk, a ki vére áldozásával pecsételi meg­­ szabadságért tett fogadalmát, az a XIII. szá­zadbeli nemes, a ki kardot ránt az arany­bulláért ; azok a nemzedékek, a melyeknek férfias önérzete még egy Nagy Lajos, egy Mátyás király hatalmát is korlátokba rekesz­tették ; azok a kuruczok, a kik a Bocskayak és Rákóczyak pártján harcoltak; azok a labancok, az Eszterházy Miklósok, a Pálffy Jánosok, a kik habár amazoktól eltérő uton keresték az ország üdvét, a nemzet jogaihoz ragaszkodtak; végig a Széchenyi, Deák nagy koráig, melyben újjá alakul az ősi alkotmány, a honvédekig, kik életüket ves­­­tették érte kockára ; mindnyájan ugyanan­nak a nagy eszménynek munkásai, a ke­resztény Magyarország szabadságának hű szolgái . . . Kigyultak az örömtüzek, a fáklyák és a lelkesedés lángjai magasra lobogtak. Az áldozat tömjénfüstje fölszállott az Egek Urához és vele együtt hő imánk : Áldd meg Isten a magyart! Nyújts feléje védő kart, ha küzd ellenséggel! Jubileumi ünnepségeink során a má­sodik állomás volt, hogy elzarándokoltunk Magyarország­ Nagyasszonyának ősi kegy­helyére, Mária Gyüdre és felhangzott bűn­bánó sziveinkből a könyörgő zsolozsma : Asszony Anyánk, régi nagy Pátronánk ! Ne feledkezzél szegény hazánkról, romlott ma­gyarokról. Midőn harag dúlt az Úr keblé­ben s elrejtő villámait vészes fellegeiben, megkapó szemléltetéssel panaszolja a nem­zet lantosa, miért volt ez ? Bűneink miatt. Mig „hit­ vallá a magyar és keresztény hitét, tisztelvén Máriát, imádva Istenét“, addig „virágos kert vala Pannónia, melyet öntözött a szépséges szűz Mária.“ Felidéz­tük Mária országa e szent hajdanát . . . És szivből-lélekből fakadt hő imánk. És te Szűz Anyánk, régi jó Pátronánk, nemzeti létünk egének ezeréves csillaga, ragyogj tovább, vezesd választott népedet az újabb ezredéven át dicsőségére Istennek, javára önmagának s bizonyságára a te vezető fényességednek . . . ! Égi Anyánk, Nagyasszonyunk, üdvözlégy Mária, Jézus Krisztusnak anyja ! Néhány pillanat múlva a költő lelkének és művész szivének látomása tárja fel előttünk a képzelet tündérfényében és az 31 „Pécsi Közlöny“ tárcája. A temetők ünnepén * Hulljon, csak hulljon könyed árja Kedves halottad sirhalm­ára. Ne légy fukar köny hullatásban, Üdvöd’ leled föl a sírásban. Rebegj imát halkan fölötte, Oltár gyanánt borulj a rögre. És kérj lelkének üdvösséget, Ki tudja, mint tesznek majd véled! Ne nézd, hogy mások nem siratnak, Szerez nyugalmat önmagadnak, Gondozd, ápold a kedves hantot, Boldog vagy, míg van, kit siratnod! Nikelszky Gitta és ♦Mutatvány szerzőnek nőit megjelent vers­kötetéből. Halottak estéjén a temetőben. Itt állok az ódon vaskapu előtt, a ha­lál birodalma itt kezdődik. Ezernyi gyertyaláng széltől lengetve integet. Jövel ismerősid virágos hantja mellé, imádkozzál értek a halottak ünnepén s merits tanulságot rég elmúlt életükből, ha jó, vagy rossz volt egyaránt. A sírok földjébe tűzött fáklyák füstje miszti­kus fény­t varázsol a temető fölé s mintha e szellő összekavarta homályos ködben az elhunytak szellemalakjait látnám, mintha lejátszanák előttem újra életüket, úgy tű­nik nekem. A képzelet játéka ez Ha ismerős sir­­dombjához érek, eszembe jut a halott élet­­története s a lelkemben fölújuló képet táp­lálja, élénkíti a virágdíszbe, gyertyafénybe öltöztetett temető ! Az első siron két koszorú diszlik. Ott térdel mindakettő, a ki­létéve. Az egyik magas, halovány nő, hajfürtjeiből az ősz csillog elő, nemes arcán az élet ekéjének barázdája hagyott mélységes nyomokat. A másik egy megtört férfiú. Sötét, majdnem kétségbeesett tekintete mély bánatra enged következtetést. Férj és feleség ez egy halottat si­rató pár ? A férfi fölemelkedik, kitörli szeme könyeit, tiszteletteljesen köszön s egy hosszú, benső tekintetet vet a hantra s a nőre, azután eltávozik. S a nő ? Mintha ennek a férfinak jelenléte sér­tette volna, idegesen vonaglanak kékbe játszó ajkai, köszöntését el sem fogadja, szeme rajt tapad a siron, mintha mélyére akarna hatolni s beletekinteni abba a szem­párba oly mélyen, őszinte bensőséggel, úgy mint akkor, régen . . . Régen ! . . . A ki ott lenn pihen s a ki most tá­vozott, egyforma vágygyal rajongták körül az egykor oly szép leányt, az itt imád­­kozót. Szerette mind akettő, s a két jóbarát napról-napra együtt járta a házat, a­mely­ben ő lakott, de egyik sem tudta, hogy a másik is szereti ugyanezt a lányt; a hölgy szíve is dobbant, ha megjelentek előtte a jó barátok, de melyikért epekedik, nem

Next