Pécsi Közlöny, 1901. június (9. évfolyam, 44-52. szám)

1901-06-02 / 44. szám

2 „PÉCSI KÖZLÖNY“ 1901 junius 2. És mégis azt mondjuk, hogy a kath. elvű választónak semmi esetben sem lehet a szabadelvű-párti jelöltre szavazni. A „minus malum“ elve ugyanis csak ott juthat alkalmazásra, ahol a „minus malum" elbukása után a „maius malum“, a „nagyobb rossz“ jut uralomra. De ki az, aki azt el­hinné, hogy a kormánypárt manap­ság elbuknék és helyébe a radikális 48-as párt jut uralomra ?! Volt ilyen alternatíva a legu­tóbbi választásnál, ahol a radikális elvű és a 48-as radikálisokkal pak­­táló Bánffy-kormány gyengítéséről, buktatásáról és azután a kilépett mérsékelt liberálisoknak, Apponyiék­­nak győzelméről, esetleges fúzió út­ján lehetett szó. És épen azért nem is lehetett megróni, hogy a múlt választásnál a hath.­elvű választók, mindenféle ellenzéki, de nem radiká­lis programmal fellépő jelöltre készek voltak szavazni, és tényleg szavaztak is, ha nem is lépett fel kath. prog­rammal. De most nincs ez az alternatíva. Most felszabadult a katholikus vá­lasztó lelkiismerete egyoldalról, mert nem kell kénytelenségből szavaznia a vele nem egy elvű ellenzéki je­löltre, de nem szabadult fel annyira, hogy reászavazhasson a szabadelvű pártira. Nem szavazhat pedig libe­rálisra azért, mert a liberálizmus nem más, mint a vallási indifferen- tizmusnak az állami életbe való bele­­vivése és a vallásnak, az egyházi életnek önállóságától való megfosz­tása, állami funkcióvá való lefoko­zása. Ezért kárhoztatta már IX. Pius a Syllabusban a liberalizmust és fogja kárhoztatni az egyház minden időben. A kath.­elvű választó nem akar türelmetlenséget, nem kívánja a ha­zában bevett és elismert felekezete­ket szabadságuktól, joguktól meg­fosztani, de, mint azoknak belső füg­getlenségét a múlt században a ka­tolikusok segítették törvénybe ig­­tatni, úgy a maga ősi elsőszülöttségi jogát nem akarja megnyirbálni en­gedni, nem fog annak máris elkez­dett megcsonkításába soha bele­­nyugodni. Ezért ellensége a kath.­elvű pol­gár a liberalizmusnak. Azért nem adhatja a liberalizmust követő jelöltre szavazatát, nem vehet részt ilyen pártgyűléseken, annál kevésbbé fo­gadhat el szabadelvű pártszervezke­déseknél valamelyes tisztséget, pláne elnökséget. Ezt semmiféle katolikus ember lelkiismeretével összeegyeztet­­hetőnek nem tarthatja. Ha mégis akadna ilyen katholi­kus választó vagy pláne papi egyén, az ilyen hiába hivatkozik a jog, törvény és igazság most beállott kor­szakára, az ilyen ellentétbe jött a kath. hitelvvel és rossz példát ad kath. hitsorsosainak; de meglepetésben ré­szesíti az ilyen papi egyén a sza­badelvű jelölteket is, kik maguk sem igen remélnek ilyen támogatást pap­tól és a passivitásnak is örülnének. De hát akkor mi a teendő ? Ahol a kath. hitelvnek megfelelő programmal fellépő jelölt nincs, ott a kath. elvű választó a semleges­ségre, passivitásra szorítkozzék. Nem a „minus malum“ elvből kifolyólag tanácsoljuk ezt, hanem azért, mivel mást ott ez esetben nem is tehet. Tehetne, igaz, még egyet. Ha mindenáron élni akarna választói jogával, úgy álljon össze még kilenc választóval és kandidáljon egy kath. programmal bíró jelöltet képviselőnek és szavazzon arra. Az ilyen jelölé­sek nem volnának csupán gyermek­­játékok ; a kormánypártra nagyon megfélemlítő hatással volna, ha az országban 200 kerületben katholikus elvű jelölt lépne fel. Ehhez pénz nem kell. A demonstráción kívül az ilyen eljárás sok esetben csírája le­hetne egy kath. szellemű pártalaku­lásnak a jövő választásig. Ezen kath. jelölttel való demon­strációról értesülésünk szerint sok ke­rületben, tekintettel az újabb Szek­­­érára és az új jelölt egyéni jellemére, el fognak tekinteni a katolikus elvű választó­polgárok. Ezen módját, helyesebben motívumát a liberális választásoknak, esetleg egyhangú vá­lasztáshoz való kooperációnak ha el­­­vileg helyeselni nem is lehet, de in concreto nem akarjuk minden esetben kárhoztatni. Minden oly esetben azonban, midőn a kath. je­löltnek erős kilátása lehetne a győze­lemre, kath. elvű jelöltet kell fellép­tetni. Tehát pro vagy contra Széll ? Contra, subcontra ! Sinveras „Pécsi Közlöny“ tárcája. Komédiások. Irta: Jenei Sándor. Diákkoromban a szünidőt a százhal­mi kántornál szoktam volt tölteni. A kán­tor még úgyszólván gyerekember, jó­ma­gam dettó, hát úgy összeillettünk. Egy tikkasztó, nyári délután behú­zódtam a szobába. A kántor temetni ment- Többnyire velejárok én is az ilyen alkal­makkor, de aznap délután otthon marad­tam. Megvolt ennek is az oka. Mert hát ma este az alsó füzesben csillagokat fogok vizsgálni. ... De hagyjuk abba most a beszédet. Zongorázni akarok. És oda ültem a régi, lágy hangú­­zongorához. Jaj, hogy is van az a nóta, a­mit tőle tanultam? Igen, tudom. Mindig azt mondta, mikor erre a nótára tanítga­­tott, hogy az esz-mollban gyönyörűen hangzik. Csakugyan. És elkezdem ennek a nótának a dallamát. „Miért is szeretlek oly nagyon tégedet. . . . ?* De, hogy a fránya csípje meg, önkéntelenül belementem a „Csicsóné“ dallamába. Elkezdtem újból. No ezt nem értem. Akkor meg „Nagypénteken mossa holló a fiát. ..." került ki ujjaim alól. No hát csak mossa ! Aztán céltalanul lihegtek tündéruj­­jaim a megsárgult billentyűkön. Az a „tün­dér“ jelző úgy került ide, hogy az alsó­ fü­zesben járt a képzeletem. De hát mit keres az alsó füzesben ? Hogy társulhat az alsó füzes a tündérrel ? Kérdik a kiváncsiak. Álmodozásomból valaki kocogtatása riasztott föl. Nem is hangzott még el a „sza­bad“ s egy fehér kukoricavászon köpenye­­ges, megnyúlt, kopottas külsejű úr toppant be udvarias, lekötelező hajlongással. — Virág Zoltán a nevem. Színtársu­­lati igazgató vagyok. Most itt e kis faluban tanyázom színjátszóimmal. A nagykorcsma összes helyisége rendelkezésemre bocsát­tatott. Színre kerül a Pölöskei nótárius, a Csikós, a Betyár kendője — és itt előso­rolt annyi címet, hogy már unni kezdtem a bőbeszédű színjátszót — melyre uraságo­­dat is a legmélyebb tisztelettel elvárom. A direktor úrnak helyet kínáltam a kanapén és ő folytatá a beszédet. Elmondd, hogy nemcsak Tolnát, Baranyát, hanem az öreg Európa egy tetemes részét is bejárta már színtársulatával. Aztán keserű képpel folytatá, hogy bizony az anyagi siker jó­val kevesebb volt az erkölcsi siker tizedik gyökénél is. Micsoda ? tizedik gyökérről beszél maga? No ez igazán művelt ember. Az erkölcsi sikernek ki tudja számítani a tizedik gyökerét. Bámulatos elme, őszin­tén megvallva, jó­magam, diák létemre, a 8-nak a harmadik gyökerét is csak óriási hibákkal tudtam kiszámítani. Megígértem neki, hogy ott leszek a kántorral együtt. Kevéssel ezután jött a kántor. — Guszti, itt volt Virág Zoltán szín­társulati igazgató. — Beszéltem vele. — Elmegyünk ? — Hát elmehetünk. — Vagyis én, mondom fontolgatva, ma este nem gyönyörködhetem a színját­szók művészi tevékenységében. — Gyere csak. Megfizetem a belépő dijat. A szociális kérdés és a papság. Irta és Budapesten a keresztény szociális kurzus május 20. ülésében felolvasta: Prohászka Otto­kár dr. egyetemi theologiai tanár. (Folytatás és vége.) A modern szociális kérdés tehát abban áll, hogy a fejlett, magasfokú szabadság megóvása mellett mikép lehet eleven közön­séget képezni a társadalomnak. A modern szociális mozgalomnak második jellege a műveltség terjedése s a magasabb művelt­ségre emelt igény. A szabadság ösztönével karöltve jár az öntudatra ébredő embernek másik ösztöne, a vágy magasabb műveltség után. Hasonlítsuk össze a mai munkást Angliában, Szászországban. ... íme a modern munkás művelt ember lehet, de a művelődés forradalmi tényező; minden­esetre , csakhogy a forradalom alatt nem kell a véres, erőszakos forradalmakra gon­dolnunk, hanem a gazdasági vagy politikai életben végbemenő s és az eszmék ha­talma által hordozott forradalmakat érthetjük. A müveit munkás több ember, mint a m­üve­

Next