Pécsi Közlöny, 1902. március (10. évfolyam, 18-26. szám))

1902-03-01 / 18. szám

é­ lyes összhangja, ez az egyház gondolata. A történelem a példák egész faját tudja. A konzervativizmus végletei épúgy idegenek az egyház előtt, mint a haladás kinövései, így leszen Ehrhard történeti és böl­cseleti elmélkedéseiből apológia, az örökké érvényes katholicizmusnak apológiája. Ehrhard tovább is megy. Határozott kapcsokat fedez föl a modern kultúra s az egyház között. Az új kor nem vett el az egyháztól semmit, ami lényeges s amivel a középkorban birt. Középkori császárság és pápaság nincs, de­­kérdés, hogy e kettőnek szoros kapcsolata haszon volt-e a közép­korban az egyházra. Különben is a pápaság tekintélye manapság nagyobb, mint valaha. Középkori hadvezér püspökök sincsenek, de a püspökség nem halt ki, több jót tehet, mint hajdanra. A világi papság privilégiu­mai megszűntek, de nem kárára. Egyszóval megszűnt a klérus uralma a társadalom minden terén, de erejéből nem vesztett. Mióta az egyháznak nem kell államok dol­gaiba avatkoznia, élesebben látja saját fel­adatát, egész tehetségével azon fáradhat. Mindez a keresztény ókorhoz viszi közelebb az újkort. Akkor is ellenség volt egyház és állam, akkor is csak szellemi, erkölcsi fegyverekkel bírt az egyház. Klasz­­szikus pogányság ellen küzdött akkor, mo­dern antikrisztianizm­usal áll szemben most. Ma is oly jelentőséges és hatásos munkát végezhet eszméi megvalósításában, mint hajdan. S ezt a modern kultúra is elősegíti, mert annak is vannak áldásai. Gondoljunk a theológia terén az egyháztörténelemre, apológiára, melyek a theológián kívül eső tudományágakra is támaszkodnak. Sajtó, telegráf stb. szintén nincsenek áldás nélkül. Nyilvánvaló, hogy az egyház és világ közt levő ellentét nem oly éles, mint első pillanatra látszik. Az üresség nem áthidal­hatatlan. Az emberiség nem érzéketlen a vallás eszméi iránt, Krisztus pedig mind­végig egyházával lesz. Az áthidalás a jelen katholikusainak dolga, mert az ellentétek harca — mint Ehr­hard mondja — most a legerősebb. A kat­­holicizmus nem kívánja híveitől, hogy a modern kultúra elvi ellenségei legyenek, sőt kinek-kinek kötelessége annak föladataiban tehetsége szerint fáradni. Az­­egyháznak sem föladata az örökös harc, hanem a je­len körülmények között a modern szellem megbékítése a katholicizmussal s ezzel a modern társadalom megmentése. E munkából jut rész a műveltség ve­zetőembereinek is. Ehrhard önvizsgálatra szólítja fel őket, hogy hajítsák el a művelt­ség hamis gyöngyeit. Hisz ezek azok, me­lyek a katholicizmussal ellenkeznek. Hamis gyöngy mindaz, mi az emberiség legna­gyobb javainak: igazságnak, erkölcsiségnek, jognak és vallásnak ellent­mond. Ez­ az önvizsgálat előbb-utóbb kényszerűség lesz, hisz a modern kultúra nem öröktől való, hanem tegnapi s mint története igazolja, évtizedről évtizedre, sőt személyek szerint változtatja világnézetét. Az „ignoramus et ignorabimus“ nem a gyávaságnak, hanem a jobb sorsra méltó erőfeszítések sikertelen voltának bizonysága. Nagyobb reménynyel fordul Ehrhard a jelenkor katholikusaihoz. Előre bocsátva, hogy a makula és tökéletlenség nélkül való egyház csak a másvilág megdicsőült egy­háza, élő föladatnak tartja a szakítást mind­azon konkrét formákkal, melyek a vallási élet katholikus ideáljainak csak a középkor­ban feleltek meg, tehát csak relatíve voltak jogosultak. A másik föladat a papságnak szól s az eltévedt juhot arca verejtékével kereső mégsem lankadó jó pásztort állítja eléje. A harmadik föladat a szellemi, erkölcsi, szociális munkásság, mint a katholicizmus művelő hatalmának tényleges bizonyítéka. Ehrhard modern ember. Nem barátja a közép­kornak, halálos ellesége a quie­­tizmusnak. Mint új csapásokon haladó tu­dós, sokszor félreértés áldozata. Ismerteté­sem kiegészítése miatt írom ide, hogy — mint Bécsben suttogják eszméi nem valami kedvesek irányt adó körökben. A Vaterland­­ban egy redemptorista erősen megbírálta, egy würzburgi pap könyvet írt cáfolatára. Ehrhard maga panaszkodik műve elősza­vában, hogy egy beszédjét, melyben jelen­könyve alapgondolatait mondotta el, a „Les von Rom“ mozgalom javára magyarázták a protestánsok. Ehrhard Belopotocky tábori püspöknek ajánlotta könyveit. Az egyházi engedélyezést a rottenburgi püspök adta a könyvhöz, ki megjegyzi, hogy bár némely tekintetben más véleményen van, mint a szerző, még sincs oka az engedélyt megta­gadni, mert Ehrhard könyve — mint a püspök mondja — „magasztos erkölcsi ko­molyság és az egyházhoz való forró szere­tet bélyegét viseli.“ Ez a kettő valóban szükséges ahhoz, hogy valaki oly kérdésben, mint a katho­licizmus jövőjének kérdése, nyilatkozzék. Ha eltekintve Isten ígéretétől eszünkkel vizsgáljuk az egyház állapotát akkor is bát­ran nézhetünk a 20. század elé. S ha — mit Ehrhard bizton remél — sikerül az egyház s a világ ellentétének áthidalása s a modern társadalom megmentése, akkor a 20. század a világot átölelő, nemes küzdel­meiben újra megifjodott katholicizmusnak aranykora lesz. Bécs 1902 február 22.-én. Fajth Jenő: XIII. Leo. Irta és a Pécsi „hát Közben“ felolvasta Virág Ferenc (Vége.) A pápakirály­hoz feltétlenül hű bíborost egyszer ezért­ törvényszék elé is állították, de a törvényszék az államügyész vádja alól fölmentette. E hosszú fáradságos püspöki működés érlelte meg Peccit azon magas méltóságra, hogy IX Pius 1877 camerlengóvá nevezte ki. Mint ilyennek Rómában kellett laknia. De szive édes gondját Rómában is egyházmegyéje képezte, hová két főpász­tori levelet írt. Az utolsóba már IX. Pius haláláról értesíti kedves híveit fölkiáltva: a kedves munkatársaim hirdessétek hívei­teknek az ő érdemek; mondjátok el nekik, hogy IX. Pius a nagy pápa mennyit tudott tenni nemcsak az egyházért és lelkekért, hanem egyszersmind a kéz­­műveltség or­szágának előmozdításáért is.“ Pius 1878 febr. 7-én hunyta le fáradt szemét a boldogító álomra és Pecci a camer­­lengo sürgönyileg hívta meg a bibornokokat szám szerint 64-et a pápaválasztásra. A választás*­ a 22 udvarral 1200 konyhára 1 11.000 szobával, tömérdek kápolnával, te­remmel és csarnokkal, folyosóval kim,.Vati­kánban folyt le két nap alatt. Pecci bibor­­nok, ki már az első választásnál 34 szavazatot kapott, a lelki izgalmaktól teljesen elbágyadt, kimerült és álom nem jött szemére. Elcse­rélte szobáját konklavistájáéval; utóbb szol­gájának szűk kamrácskájába vonult, de a nyugalma kerülte mindenütt. Az utolsó éj­szaka, melyen még szabad volt, mert a következő naptól kezdve már a Vatikán foglya, hiába igyekezett — senkit sem birt magától eltántorítani. Egyik bíbornok, ki előtt érdemetlensége és képtelensége felől nyilatkozott, ekkép felelt neki: A­mi Emi­­nentiád tudományát illeti, arról önmaga nem itélhet, a­mi pedig képességét illeti arra nézve azt a mondom : Hagyja cselekedni Istent, ki azt ismeri. 1878 február 20- lépett Peger Joachim, XIII. Leó névvel sz. Péter székébe.Eznaptól kezdve milliók és milliók lelki üdve reá van biz­­va. Országok és világrészek fölött áll. Szive tágul, elméje uj világosságot nyer. Krisztus helytartója sz. Péter kulcshatalmával és a sz. Lélek kegyeltje. Milyen lesz a katholi­­cizmus helyzete uralkodása alatt ? Mely irányba tereli Péter hajóját ? Egy egész világ figyel reá. Szava uj nyomatékot nyer és urbi et orbi az egész világnak szól. A törődött aggastyán lángelméje kibontja szár­nyait és sasszemével áttekint a földekre. A lázas izgatottságtól égő ellentétes indulatok vihara egy percre megpihen. Figyelnek. Lesik az új pápa első szavát, hogy új tá­madással rontsák meg az egyházat. A tá­madások­­ hasztalanokká lesznek, a pápa erkölcsi hatalom melyet mellőzni nem lehet. [Azért, mondja Dr. Pető, a milliomos hadse­regei királyok és kormányok az erőszak hullámaiban a pápához folyamodnak, hogy fonja fejökre a hatalom fénysugarát, és­elfogadják a feléjük nyújtott jobbot. Példa rá Vilmos császár és Anglia. A híres Pester Lloyd“ 1878 febr. 10-én azt írá : Keiner auf dem päpstlichen Stuhle wird künftig mehr sein als ein einfacher römischer Priester“ Leo megcáfolta. A legbölcsebb uralkodónak, legtapintatosabb politikusnak, minden kor­társát messze felülmúló szociológusnak és mindamellett kitűnő római papnak, hitterjesz­tőnek bizonyult. A külföldi udvarok mind keresik Leo kegyeit. Németországban a kulturkampf lecsillapul, a katholicizmus új erőre kap és mint a „Norddeutsche Allge­meine Zeitung“ írja. A császár és a pápa évti­zedek óta megegyeznek abban, hogy min­t­két szuverén a nemzetközi jogi udvariasság formái közt érintkeznek egymással, és a tiara mostani viselője kormányzatának leg­tartósabb sikereit a német nagyhatalomhoz való viszony bölcs ápolásának köszönheti. Oroszország Leo megnyerő fellépésére bé­kére hajtott. S míg egyfelől a beteg tár­sadalom sebeire a szocializmusról irt egy­másra következő szebbnél szebb körlevelei­ben gyógyitószert nyúj­t, másfelől a keresz­tény társadalomnak, kultúrának zászlóit magasra lobogtatja a négy világtáj felé. A missiók ügye uralkodása alatt csodás föl­lendülésnek örvendett és „50 éves papi jubileumán 600 000 fölszabadult brazíliai rabszolga fűzte háláját dicsősége koszorú­jába.*) Ez óriás roppant munka, melyről kötetekben fog beszámolni a tudós világ és a világtörténelem a magasztalás ünnepi hangján fog megemlékezni, egy aggastyán pápa műve. Ennek a nagy pápának legfőbb érdeme, mint fővárosi napi­lapjaink panaszosan be­vallják az, hogy uralkodása alatt az ultra­­montanizmus világszerte terjedt, erősödött, a katolicizmus önérzetre ébredt. Nekünk büszkeségünk, mert csak ez, Jézus vallása üdvözítheti a világot, csak az evangélium igazságai lehetnek az emberi gyűlölködések és ellenségeskedések éjszakájában világítótor­nyaink. Leo korának üterére tapintott. Eszméi *) Maszlaghy Ferenc : Adat a század törté­netéhez. *) Ú­6­ szól országra kellene járnunk, hogy Leo alkotásait mind kúton figyelemre vegyük. „PÉCSI KÖZLÖNY“ 1902. március 1

Next