Pécsi Közlöny, 1902. augusztus (10. évfolyam, 113-136. szám)
1902-08-01 / 113. szám
1902. augusztus 1 Péntek X. évfolyam 113. szám PÉCSI KÖZLÖNY Párt önkivüli politikai napilap. — Megjelenik minden hétköznap este. Szerkesztőség : Szepesy utca 3. (Püspöki könyvtár-épület.) Kéziratot nem adunk vissza Szerkesztőségi telefon:sz. d. e. 173. d.u. 111. Felelős szerkesztő : Dr. HANY FERENCZ. Főmunkatárs: DÖMEL ANZELM. Kiadóhivatal: Lyceum utca 4 Telefonszám 111. Előfizetési árak: Egész évre 24 K. Félévre 12 K. Negyed évre 6 K. Egy hónapra 2 K. Egyes szám ára 12 fill. Budapest világváros. A lakások száma közel a millióhoz, a kereskedelem és forgalom óriási, a hotelek bámulatos kényelmet biztosítanak, a színházak trágársága kielégítő, az orpheumok, mulatóhelyek dicséretes sikerrel működnek; vannak aztán e világvárosban óriási épületek, szobrok; van szép Dunapart, remek sok gőzhajó és a legaljasabb bűnök, melyek egy világváros karakteréhez tartoznak, elég szép számban jelentkeznek. Családanyák a rendőrség tudtával fizetett kalandok után járnak s a tisztességes névvel dicsekvő leányok . . . hajh ! de erről ne is szóljunk ! Mindez azonban nem fejezi be a világvárost, föltétlenül szükséges ahhoz a betegségnek egy olyan neme, mely alábbvalóvá teszi az embert a veszett kutyánál, mélyebbre sülyeszti a teremtés remekét a legsilányabb féregnél. S íme, Budapest világváros, mert ez a nyomorult emberi elmebaj jelentkezik benne, akár csak Londonban vagy Párisban. Kraft Ebing báró, a híres bécsi elmegyógyász gyönyörű könyvet írt azokról a veszett kutyákról, kik után most futkároz Budapesten az ügyészség minden „ fogdmegje, Vázsonyi Vilmos ur őnagysága, az utca, a szocialisták, nő és a békés polgárok kardlapozásában világrekordra szert tett államrendőrség is, igaz, hogy elég lassan, s elég tendentiózus lanyhasággal. Az újságok igen örvendnek az esetnek, mert van egy biztos hírük, mely miatt minden számuk közérdeklődés tárgya. Mondom, Kraft Ebing világhírű munkát írt ezekről a veszett kutyákról, s habár Dante a poklot csodaszerű fantáziával írta meg, s habár Shakespere drámáiban úgy megnyitotta előttünk az emberi lelket, mintha egy kis könyvecskét olvasnánk, s habár Petőfi úgy bele helyezett az emberi érzelmek árjába, mintha egy játszi folyamon úsznánk, mind e nagy elmék Kraft Ebing művéhez hasonló nagy művet nem alkothattak, mert az élet műhelyének e félreeső zugában csak az elmegyógyásznak van joga betekinteni s ez a zug az élet legtitokzatosabb tüneményével van tele. Bámulatos a nagy tudós generalizáló képességében az ember, mint nagy és bámulatos az ember e műben bemutatva, mint az élet salakja, tehát, mint kicsiny. A legszörnyűbb ellentét. Aki olvasta e művet s egyben olvasta azon szerencsétlen eseményt, melynek testileg és lelkileg ártatlan két kis leány és erkölcsileg jóformán az egész újságolvasó társadalom áldozatul esett, az igen jól tudja, hogy itt a sadismusnak egyik legveszedelmesebb alakjával van dolgunk és pedig azért, mert még kulturállamban is a legnehezebb dolog a bajt megelőzni, sőt mi több, még utólag is felette nehéz a bűnöst földeríteni, mert minden ilyen beteg bámulatos zsenialitást tanúsít abban, hogy a büntetés elől meneküljön. Maga Saden márki, kiről ez a betegség nevét vette, 600 gyermeket ölt meg és senki sem tudja, mennyit kínzott agyon, míg bűnös tetteinek nyomára jöttek, s talán még mindenki emlékszik a londoni híres Jackra, ki mind e mai napig szerencsésen kikerülte a törvény kezének súlyát. Minket e kérdésben maga a tett magában véve nem érdekel. Betegség az és nyomor, maga a beteg bizonynyal iszonyú lelki kinő- A „PÉCSI EÖLÖHZ“ tárnája, Minálunk falun. Irta : Sigma. Rengeteg erdőbe való hársfák alatt ültünk, ketten, majdnem szó nélkül, estefelé, a szúnyogok ellen védekezve, egész füstoceánt fújva magunk körül ... a levegő, a virágillat, a madárcsicsergés, a lusta pihenés, s a nyugalmas magány egy kissé szentientális hangulatba mártott mindkettőnket, s bámultuk egymást, hogy mit keresünk itt mi, akik faluról csak írni szoktunk, de kerüljük, mint a temetőt . . . s hogyan van, hogy olyan jól érezzük magunkat, majdnem boldogok vagyunk; mind a ketten ezen gondolkodtunk, s ő annélkül, hogy kértem, vagy kapóra jött volna, egyszerre beszélni kezdett, amit én elmondok. Én csak fújtam a füstöt s szó nélkül hallgattam, eszembe jutott sok minden, amit nem érdemes leírni, ő pedig csak beszélt, monoton, lassú dörmögéssel, talán egész öntudatlanul, mert hogy nem fért meg a belsejében. . . . . . . Egy öreg paraszt ballagott a kanyargós, kocsikeréktől felvágott göröngyös után, két kutya lihegett tőle egy kődobásnyira, kétfelől sűrű bokrok zörrentek olykor-olykor, messziről a nagyobb fák homályából élesen kifütyölt egy rigó, az égen egy felhő sem látszott, a levegő olyan nyugodt volt, mintha nem is volna ... a szőlőhegyek vonalai élesen rárajzolódtak a mélységes, kékszínű égboltozatra, én csak ő rá gondoltam, mindig csak rá, akivel tavaly ilyenkor együtt mászkáltuk be a hegyeket. . . . Azért jöttem ide. Az ő kedvéért. Hiába minden hazudozás, önmagam és mások előtt, csak őt kerestem, bár féltem tőle, bár futni kellett volna, mégis megvallva az igazat, csak ő vonzott. Tudtam, hogy itt lesz, itt az után, megtalálom, biztosan itt jár, vagy a szőlők között. . . . Nem mondta, nem írta, mástól sem hallottam, de mégis tudtam. Itt kell lennie. . . . Mert én is itt vagyok. Csak percek kérdése, hogy megpillantom, biztosan nagy fehér kalap lesz a fején, a haja lefésülve a halántékára, micsoda haj, sötét szőke, fényes, puha, tömött haj, alig akar megmaradni a fején, ... de szép is volna ha leomlana a vállára, ragyogva, csillogva a napsugár fényében. . . . Biztosan puha, világos színű ruhája lesz, a derekán kék selyemmel összeszorítva . . . mindjárt meg fogom pilantani, egy perc alatt. És mentem lassan nézegetve jobbra balra, az öreg paraszt megállt, ingeujjával megtörölte a homlokát, a kutyáinak már füttyentett egyet, rágyújtott a pipájára s kényelmesen tovább ballagott az ujján. Elértem. Illendően köszönt, rászólt a kutyáira, hogy ne szemtelenkedjenek körülöttem, s mikor megkérdeztem, hova megy, azt mondta, hogy a szőlejébe igyekszik, még jót kell kapaszkodni a hegyen s tűrhetetlen meleg a levegő. Esőt jelent, estére tele lesz az ég felhővel s egész éjjel csak úgy szakad . . ő már ismeri az időjárást errefelé . . . . azért jobb lesz, ha nem maradok kint éjszakára, ha esetleg az lett volna a szándékom. . . . Megköszöntem a jó tanácsot, s elváltam tőle, egy mellékutra vágtam, melyen annyiszor jártam, — ő is ezen járt nyaranta, erre volt a villája, a hol két cselédjével lakott, egyedül, magában és magának. . . . Már láttam a léckerítést, a hosszú, sűrűn beültetett alléét — s a végében azt a kis házat, piros volt a teteje, barnára festve a faoszlopai, cifrán kifaragva mindenik, kis svájci filagória volt, épen egy asszonynak