Pécsi Közlöny, 1902. augusztus (10. évfolyam, 113-136. szám)

1902-08-01 / 113. szám

2 hát áll ki, s nyomorult valója előtt megszégyenülve átkozza a pillanatot, s melyben a világra jött s amint Kraft Ebingnél olvasni, az efajta betegek valóban a világ legnyomorultabb, legszerencsétlenebb egyénei. Úgy sírnak, úgy rimánkodnak az orvos előtt, hogy gyógyítsa meg őket, hisz a sarkukban a világ megvetése, kiséri őket a rendőr, nyomukban jár a biró, kezében a büntető paragrafussal s azonkívül kezében fegyverrel, mindenki, akiket bántanak, mert hisz Isten óvjon minden szülőt, de én részemről szülői érzületemben sértve menten agyon lőném, s nem tenné-e ezt minden apa ?! Elég szerencsétlenek tehát ők, s az életnek ilyen jelenségei, melylyel szemben Kraft Ebing híres tudománya, a hypnozis titkos hatásai a psychopathologia ezer módszere mind csütörtököt mond, igazán és bámulatot keltően odamutatnak, hogy a tisztán természeti törvények hatása alatt álló ember, ki az erkölcsi törvények hatása alól kivonja magát, minden féregnél, minden nyomorult állatnál alább való, mert nincs természettudós, ki rá tudná mutatni, hogy hasonló beteges állapot az állatországban valahol előfordulna. A természet törvényei az ilyen abnormális állatot, menthetetlenül agyonzúznák. Egyedül az ember részesül akkor is védelemben, mikor megérdemelné, hogy saját aljassága legyen az örvény, melyben megfullad. Igenis az erkölcsi törvény, mely a 6. parancsolatban van letéve, s melynek gyökerét Jézus Krisztus az emberi szív legrejtettebb zugába e szavakkal ülteté be. „Aki asszonyra néz bűnös gondolattal, szivében már paráználkodott“, ismétlem az erkölcsi törvény a legszorosabban a legszigorúbban kötelező minden emberre, különben a testi szervezet szenvedélytől elragadva, oly messzire halad vágyaiban, az idegrendszer úgy tele temetik ingerekkel és sóvárgásokkal, hogy az elmebetegség akaratlanul felüti fejét, s mint ilyen a közbotrányok útján szemléleti alapot nyújt, hogy ezerféle megbeszélés tárgyát képezve rontólag hasson vissza az egész társadalomra, így boszulja meg magát a társadalom erkölcstelenedése s bizonybizony valljuk be, az egész műveit közönség belé engedi magát lovaltatni olyan mulatságokba, olyan szórakozásokba, melyeknél első és fő cél az ideginger oly irányban, melyről most szólunk. Hírlapok tárcái regények, képes lapok, vicclapok a férfiak, de újabban már a nők szájában is a trágár adomák, a színház örökös kétértelműségei, az operettek, kedves francia bohózatok s aztán az utca divatja, melyről leri, hogy a szemek kívánságát és a szívnek tisztátalan indulatait akarja felgerjeszteni, az ételek és italok idegingerlő komplikációi, mind olyanok, hogy ha aztán nyomukban itt-ott egy-egy gyenge idegtest elveszti egyensúlyát a hallatlan nyomásnak engedve, bár borzadályt keltő, de érthető s távolról sem kell rajta csodálkozni. Bizonyára ezekről szólott Mózes, midőn hirdeté Isten igéit, hogy: „Megbüntetem az apák bűneit az unokákban negyediziglen,és minő keserű gúny az erkölcstelen lélekre az utána következő vers, hogy : „És megjutalmazom az igazakat ezer-iziglen". Anyák, anyák, kik a divatban lányaitok előtt jártok, ne feledjétek az Ur e mondásait, s ti atyák gondoljatok az átkozódó unokára, ki bűneitekért Isten sújtó kezének nyomait érzi. Az a budapesti hajsza valami halálos félelemtől remegő, állítólag magas állású ember után, legyen tanulság a kések után futó társadalom számára, hogy: „Ha az egyik szemed megbotránkoztat, várd ki azt és vesd el magadtól, stb. Kóródi Miklós, való, egy álmodozó, bohó kis asszonynak, virág, könyv és képek tanyája. . . • Tudom, hogy vár engem. Ott fog ülni a virágjai között, mellette egy öreg asszony tipeg, roppant kerti szerszámokkal fölfegyverkezve, melyekkel a rózsákat metéli egész nap. Amolyan öreg cselédféle, ki mindenkinek parancsol, még az asszonyának is, jó öreg néni, akivel lehet beszélgetni, csak a fiát elő ne hozza az ember, mert akkor kész a sírás. Azt mondja, jó gyerek volt, szép, nagy, és huszárkorában leesett a lóról és megrepedt a koponyája. Intelligens nő volt, az asszony dajkája valamikor, mikor már elszegényedtek egészen s a fiának megrepedt a koponyája. . . . Oda értem, úgy volt minden. ... Az asszony zavart volt örömében, mint egy kis leány, valósággal leány formája is volt, fehér kalaposan világos krém ruhában kék selyemmel a derekán. . . . Vártam, — csak ennyit mondott, — már régóta vártam. . . . Az öreg asszony megsimogadta a karomat s elmondta, hogy ilyen magas volt a fia is, épen ilyen magas, csak erősebb, persze, azt megedzette a sok munka . . . Aztán eltipegett, hogy frissítőt hozzon, utat tettem, s nagyon melegen süt a nap . . . „Bizony vártuk, én is,“ — mondta jelentőségteljes mosolylyal, mintha jelezni akarta volna, hogy : az „asszonyom, no az természetes . . .“ Ő is mosolygot az öreg cseléd bizalmaskodásán és fölsétáltunk a házba . . Este lett . . . ... A föld elhallgatott, a hegyek barna tömegében nem volt megkülönböztethető fa, ház és szőlő .... a hold a felhők között úszott, mint egy fehér hattyú . . a hosszú allcén ketten ballagtunk . . . ő szebb volt, mint valaha. Minden békés volt, minden csendes. A tücsök szünet nélkül ciripelt, a szúnyogok a fülünk mellett dünnyögtek . . távolról kocsizörej hallatszott, aztán az is elhallgatott . . mi is alig tudtunkbeszélni, féltünk a szűz csendet megzavarni. Az öreg asszony sietett utánunk. Hogy az ő csöpp asszonya már megint nem vigyáz magára, itt hozza a kabátkát . . . Szépen fölsegítette az asszonyára s figyelmeztette, hogy hiába van már most jól fölöltöztetve, a hűvös levegő hosszas belélegzése is megárthat . . . Ne menjünk messzire . . . — Látja, — szólalt meg az asszony — ő szeret engem. És evvel boldoggá tesz. És itt mindenki szeret. A cselédeim, a kutyám, a virágjaim, s szeretnek ezek a vén fák, itt a tó körül, hallom a diskrét köszöntésüket, ha ide jövök, a suttogó, lágy be- s szédüket, látom a lombjaik ölelgető hajlongását, nekem susognak, nekem illatozzák édes kilélegzésüket, nekem tartják föl a nap izzó sugarait . . kizárólag csak nekem . . . Azért szeretek itt lenni .... Tolakodó ember ide be nem jön, fárasztó udvariassággal nem kell senkit fogadnom, nem kell a mások ostoba hízelgéseit, konvenczionális bókját hallgatnom, élhetek úgy, ahogy nekem tetszik, úgy eszem, úgy alszom, úgy futkározom, ahogy nekem kedves, kényelmes, egy-egy parasztlányka vagy polgárgyerek látogat meg néha, megbámulja a gyümölcsfáimat, adok neki és mindketten boldogok vagyunk. S félek, mikor eljön a tél, hogy itt kell hagynom azt a kis paradicsomot, s be kell mennem a városba, ahol csak a fejem fáj és a szivem tele van elégedetlenséggel és szomorúsággal! . . Előttünk volt a tó, melyet két hatalmas fűzfa árnyékolt be, két vén őre a kis viznek, melynek hátán kis csónak ingott, s melynek partján eperbokrok susogtak szüntelen, hajlongtak, ingtak, beszélgettek és panaszkodnak, ők a természet sensitivál- PÉCSI KÖZLÖNY 1902. augusztus 1. Egyházmegyei ált. tanítóegyesület. A zászló kibontva, a harcosok kezdenek tömörülni körülötte, követni a zászlótartót, hogy a harcot felvegyék. Őszinte, szívbeli örömmel szemlélem a lelkesedést, melyet Döbrőssy Alajos egyhm. tanfelügyelő szava az egész egyházmegyében gyújtott, mert immár megvalósulva láthatjuk régi óhajunkat. Nekünk közharcosoknak kötelességünk a hívó szózatot meghallani ; kötelességünk ez különösen akkor, midőn tudjuk, hogy a közeljövőben a tanügy terén nagyfontosságú átalakulások fognak történni. Hogy óhajunk minél hamarább teljesüljön, helyesnek találom Horváth Ignác szekszárdi kartársunk ama nézetét, hogy ez ügyben egy értekezlet tartatnék Pécsett, amelyen egy bizottság választ atnék az alapszabályok elkészítésére és ha az azokat elkészíti, nyomassák ki a tervezetet és küldjék meg a tanítóknak, hogy azokat tanulmányozhassák s az egyes körök gyűlésein megvitassák. Ezen értekezlet lenne az első lépés ama fontos cselekedethez, mely hivatva lesz, úgy az egyhm. tanítóságot, mint a tanügybarátokat tömöríteni. A kérdés már most az : a vidéki tanegyletek, esp. kerületek mily alakban vesznek részt ezen értekezleten ? Képviseleti alapon, vagy tömeges megjelenéssel ? Azt hiszem, talán helyesebb