Pécsi Közlöny, 1902. november (10. évfolyam, 188-212. szám)

1902-11-01 / 188. szám

„ PÉCSI KÖZLÖNY“ 1902. novemberül. Azok, akik ennek a nagy hata­lomnak, a sajtónak birtokosai voltak, akik kezükben tartották azt a hatal­mat, amelylyel saját véreinket ma­gunk ellen tüzelhették, azok termé­szetesen nem szívesen fogadták azt, ha egy katholikus gárda növekedik, amely a soká bitorolt hatalmat ki­csavarja a kezekből. Ezeket ki kell irtani! Mert ve­szedelmesek lesznek ! Ez volt a jel­szó s ez ma is a jelszó, ami nincs ugyan kiadva közöttük, de amit mindenki maga alkotott magának ak­kor, amikor érezte azt, hogy ez az új, ez az egészséges hajtás létalap­jában támadja meg a régi rendszert. Innen van az a düh, az az ellen­séges indulat, amelyet a liberális la­pok ellenünk kifejtenek, hisz ez ter­mészetes, kényelmes könnyű mun­kájukban zavarja meg őket a katho­likus hírlapok munkásainak serege. Az az idegenkedés, amelylyel a katholikus hírlapírók munkáját a „li­berális“ katholikusok“ (liberálisak a szó mai értelmében !) fogadják szin­tén csak természetes, mert hiszen a mult, a „liberális“ sajtó neveltjei. Dehogy áltatják magukat a kath. sajtó munkásai azzal, hogy ha már jelenjük tüskés, ha elismerést vajmi keveset aratnak most még, ha az erdő­iftók fárasztó és embertölő mun­kájára csatlakoztak, hogy a feltört rög nekik fogja a gyümölcsöt meg­teremteni. Dehogy­ önzetlenül mun­kálkodnak azon, hogy a jövőt ne maguknak, de az igazi az egészséges katholikus újjászületésnek mentse meg. Ha van ideális, ha van igazán önzetlen újságíró, aki nem kenyérke­reseti pályának tűzi maga elé az újságírást, úgy bizonynyal a katholi­kus hírlapíró az, akit a céhbeli új­ságírók, mint olyant, ki a céh törek­véseivel ellenkező munkásságot fejt ki, nem akarnak befogadni, kit mun­kásságában alig segít valaki, aki nehéz küzdelmeiben nem számíthat senkire, csak a jó Istenre, s kit kellő pártfogásban még azok sem részesí­tenek, a katholikusokat értjük, akik­nek érdekében a tollat kezekbe fog­ták. Így eshetik meg azután az, hogy a Pester Loyd a katholikus nagygyűlés egy szónoka szerint többet fizethet Fálk Miksának, mint két budapesti katholikus napilapunk összes belső és külső munkatársaiknak. Hát olyan sokan vannak Ma­gyarországon a­­ németek, vagy annyira érdeklődik irántunk a kül­föld ? Dehogy ! Lehetségessé teszi az a közönség, amelyet „liberálissá“ ne­velt a „liberális“ sajtó s amely el­tartja most azt a sadót, amely ugyan nem közönségének érdekét szolgálja, de szolgálja a merkantil érdekeket. Most, hogy a katholikus írók és hirlapírók egyesülete az Országos Pázmány egyesület választmányi ülé­sét november 9-én Pécsett tartja — nagyon alkalom­szerűnek találjuk azt, hogy a közönség figyelmét erre a katholikus intézményre felhívjuk, melyet mindazoknak, kik a katholikus renaissane ügyét szívükön hordják, figyelmébe ajánlunk. Dömei A. Széll Kálmán a lejtőn. Több hónappal azelőtt, mikor a kor­mánypárt kebelében a pártszakadás réme kisértett és az egyik ú­jszabadelvü azaz Bánffyánus-töredéken 120, a másik újsza­­badelvü azaz Apponyista-töredéken 80 em­ber sorakozott és csak a ministerelnök ügyes dialektikája birt egyelőre nyugalmat teremteni, azt írta a­­Magyar Szó,a hogy : Szélinek nincs pártja. Akkor még korai volt így beszélni, mert legalább az a 80 ember, tehát a sza­­badelvű pártnak Vj része még az ő gárdája volt, de ma már nagyon kétes, hogy van-e csak 50 igaz híve is ? A kis királyszobroknak titkolódzó el­helyezése, az országgyűlésnek király­i kézi­rattal való elnapolása, a parlamenti egyez­kedést kikerülő quótadöntés, az uj országház ünnepélyes felavatásának s a király meg­jelenésének elmaradása, a tengerszemügy kedvezőtlen eldöntése s ezzel egybefüggőleg a ma még magyar területre betört lengyelek ellenében az illető alispán védelmi fellépé­sének megtiltása, a külön vámterület ügyé­ben az 1899: XXX-ik törvénycikk által adott előnyünknek eljátszása, a kiegyezésben a Széll szerint „nem lényeges dolgokban“ való bejelentett gyanús engedékenység, az amúgy is terhes civilista tetemes felemelé­sének a költségvetésbe való felvétele, végre 12000 póttartalékost 2—3 évi szolgálatra kényszeríteni akaró visszaható erejű törvény­javaslatnak — bár egy rövid időre vissza­tartással való benyújtása, a­mely javaslatot még a Széli hű csatlósa, Vészi József is méregfognak nevez­­ együtt, sőt külön-külön is alkalmasak arra,ahogy Szélit lejtőre vigyék; a kolozsvári Mátyás-ünnep pedig, de kivált a Kossuth-ünnepek, sem­ ingatták meg az iránta eddig táplált csaknem feltétlen bi­zalmat. Hát hiszen valljuk be őszintén, sine ira et studio, hogy ma magyar miniszter­­elnöknek lenni, kinek nemcsak két ország egymással farkasszemet néző anyagi érde­keivel, nemcsak a katonai és polgári ellen­tétes felfogással, nemcsak a szabadkőműves ultra szabadelvű s a keresztényies szellem­mel, nemcsak az agrárius és merkantilis közgazdasági torzsalkodó irányzatokkal, hanem olykor még a nemzet s a király eltérő érzelmi világával is kell számolnia — bizony nem könnyű dolog. Mert nem csak jó gyomrának kell lennie, mint a mi­vajdat, úgy érzem, hogy fájdalmam enyhült s látom benned a sirt, az én síromat, mely csalódott életem után nyugalmat ad, s oda képzelem a sárguló faleveleket, melyeket a te szellőd hajt sirkantomra, de látom az ő alakját is síromnál. Épp oly igézőn néz reám, mint akkor és oly jól esik, hogy megmondhatom neki még egyszer — utol­jára : „szeretlek“, „szeretni foglak még ott is“. És ha majd a te szívedben is felébred a szerelem s nem fogod érezni a viszont­szerelem gyönyörét, boldogságát, gondolj reám, mert ugyanazt a fájdalmat okoztad nekem, talán önkénytelenül, mint a­milyent te fogsz érezni akkor. Egy-két sírdomb. Nem szeretem a temetőben a nagy sokaságot. Rontja a hangulatot. Megszoktam várni, a­míg el­múlik a nappali tolongás és a fényűzők konkurrenciája. Mikor a gyertyavilágok visszfénye az égről elmosódott, ballagtam le az idén is. Talán nekem is van közöm a sírokhoz. A temető éjjeli leírásával nem akarok senkit sem ijeszteni. Különben is olyan éjszaka is mint nappal. A fák himbálódnak, árnyékuk ide s tova siklik a sírköveken. Egy-egy leké­sett sírlátogató siető léptekkel igyekszik tá­volodni­. A gyertyafüst elfekszik a sírok fölött, felszíne gomolyog s azután a korom leszáll a földre, felszántja a könyeket. A mint az egyik mellékuton lekanya­­nyarodom, szokatlan öltözetű alak tűnt elém. Közelebb érve láttam, hogy a XVII. sz. közepén divatos öltönyben lévő férfi betűzi a sírok feliratát. — Ide való vagy ? kérdi tőlem. — Még nem. — Ne érts félre, csak azt gondondol­­tam, hogy ismered-e e sírhelyeket ? — Ki vagy ? Kit keressz ? — Descartes vagyok, már 300 éve járom a föld temetőit, a gondolkozók sír­jához zarándokolok. Ben kevesen voltak az én időmben! — Azt azonban megengedem, hogy azóta sok és nagy gondolkodó élt. — Hagyd el. Intett s leültünk egy padra, karjával a nyugati látóhatárra mu­tatott : — Íme négyezer év temetője. S én láttam egész Európát, mint egy nagy temető terült előttünk. — Innen jól látszik néhány nagyigon­dolkodó sírja, — kezdé Descartes, — ti nagy gondolkoknak tartjátok őket. Itt van mindjárt az első, egy újságíró. Felvilágosodott ember volt. „Nem hiszek semmiben, szokta haj­tani, játszotta a szkeptikust, a halotti anya­könyvi kivonata szerint zsidó volt. Látod fiatal barátom ilyen vak nagyon sok van a tanultak közt. A fele is sok volna. Nem hisznek semmiben, de csak hiszik. Hitt volt minden időben az emberek közt, a miszticizmus az emberek lényegé­hez tartozik. Innen van az, hogy ha a világos, észszerű vallást elvetik, helyébe valami groteszk hit, dehogy hit, babona lép. A felvilágosodottság élén Páris halad, a hi­tetlenség arányaival egyenesen lépést tart a babona. Az egész kontinensen sehol sem vi­rágzik úgy mint Parisban. Ez az újsá­gíró az hitte, hogy ő terjeszti a világossá.

Next