Pécsi Közlöny, 1903. február (11. évfolyam, 26-48. szám)
1903-02-01 / 26. szám
, Tormáson, Vejkén, stb. stb. tiszta sváb helyeken. Szintén az óvodáknak kettős céljuk van: lerakni a fundamentumot arra, hogy Magyarországunk minden lakója nyelvében is magyar legyen és menhelyet nyújtani a kis csemetéknek különösen ,nap munka idején, midőn a szülők és hozzátartozóik nem érnek rá velük bíbelődni. Már most, hogy miért nem oly helyeken állítanak óvodákat, ahol mind a két cél elérésén lehet munkálkodni, azt egyátalán nem értem. Nem érdeke e az államnak, hogy minden tagja tudjon magyarul ? Nem anomália e az, hogy ez nincs úgy ? Vagy tán nem szabad nyílt homlokkal hirdetnünk, hogy igenis célunk az, hogy Magyarországon magyarul beszéljünk, magyarul hivataloskodjunk, sőt még a mindenek Urát is magyarul dicsérjük ? Ismét és ismét azt mondom tehát, hogy óvodákat mindenüvé, de elsősorban azon helyekre, ahol a magyar nyelv még csak néha napján hangzik, — értem a sváb és sokác községeket. Óvodákat tehát mindenüvé, Tolna megyébe is, mert bizony bizony nagyon kevés község van még Tolna megyében, melyben óvodák lennének. Pelis Árpád: Színház és művészet A postás fiú és a húga- Jó darab — farsangi darab, nem nagyk,épüsködik, nem tart számot a halhatatlanságra, egyetlen célja, hogy mulattasson, kacagtasson, s ennek derekasan meg is felel. Annyit, mint tegnap, közönségünk még alig kacagott a színházban. Néha azután bele kap a szerző a lágyabb akkordokba s mintha csak megakarná mutatni, hogy: megtudom ám én a sok kacagás közepette kényeztetni is a publikumot, ha akarom — például így, és belesző a darabba három, szinte könnyekig megindító jelenetet , akkor amikor a nézők gyengébb részének szemébe már fölszivárog a köny, akkor meg mintha emigy szólana a szerző: „csakhogy én ezt nem akarom. Most farsang van ne könyezzünk hanem nevessünk“ — s oly bolondos helyzetet teremt egyetlen egy szóval, hogy a szembe szivárgott könyv már a kacagástól hullik ki a szemekből. Egy szegény levélhordóról szól a darab, ki édesanyjának megígéri, hogy Klári húgát fölneveli. Meg is teszi, mindenről lemond, hogy húgának mindent megszerezzen , s húgát holmi miskulanciákkal, meg egy csomó szemtelenséggel oda segíti, hogy a „Magyar színház“ egyik bemutató előadásán a beteget jelentett primadonna helyett felléphet. Az iykép nélkülözhetve vált primadonna intrikál az új csillag ellen és a karmester éppen az „őrült hatású“ kuplé elől megszökik a karmesteri székből. A nézőtéren levő postás fiú emiatt botrányt csinál, s a leeresztett függöny dacára követeli az előadás folytatását, vállalkozván arra, hogy az orchestert a megszökött karmester helyett dirigálja. Ez természetesen nem megy stylszerűen s ezért a postás fiút a rendező egyszerűen kidobatja. A botrány vonzza a publikumot s a darab meg van mentve a hálás szerző elveszi a postás Su húgát s a Magyar Színház szerződteti az új primadonnát. Sovány mese, de nagyon alkalmas arra, hogy a szerző (Buchbinder Barnát) mindent alkalmazhasson, ami a közönséget kacagásra ingerelheti. Mikor a közönség gyülekezett, a vasfüggöny és előfüggöny már fel volt húzva, s a díszítők, a kellékes, a kardalosok az ügyelő, később a főbb szereplők is utcai öltözékeikben sétálgattak, nevetgéltek a szilpádon, éppen, mint ahogy ez a próbák elő szokott történni. Úgy hogy akárhányan közönség köréből az órájukat nézték, hog nem nagyon aprán érkeztek-e magi A hamadik felvonás legnagyobb részt teeresztő függöny mellett s nézőtéren játszik, aho négy szereplő van. Az intrikus primadonn (Baltay Emma) és udvarlója egy vén bár (Rákossy) a páholyban, a postás fiú (Sajó a földszinten és Pityke Pál (Tisztay) szerkesztőségi szolga a karzaton. Itt pattant az intrika a becsületes postás fiú aki még sohase volt színházban, megesküdött, hogyhi a primadonnának húga ellen irányított intrikája sikerül — olyan botrányt csinál hogy az öreg Skandál is megfordul a sírjában — és szavának áll. Szóval a színésze a szerkesztőségek fonákságait mutatja be kacagtató formában, csinos ének és zeneszámokkal fűszerezve a darab — megnevetteti, nagyon megnevetteti a publikumot s egyébre nem is törekszik. Az egész darab Sajó Géza vállain nyugszik, s az ő komikuma sikert is biztosit a darabnak, a jó szivü, szegény becsületes, de húgáért minden áldozatra kész postás legényt oly nagy sikerrel játszotta, hogy a közönség nem fogyott ki a tapsból s a kacagásból. Megindító volt, amikor megindítani kívánta a a publikumot s egy-egy ötletével, vagy csak egy mozdulatával is kacagásra késztette rögtön utánna a közönséget. Nyílt színen is sok s megérdemelt tapsot kapott s az előadás után is a függöny elé kényszeritette a publikum.. Kitűnő partnere volt Ragányi Iza, kinek minden ének és táncszámát megismételtette a publikum. Rákossy a ven rove szerepét játszotta meg igen ügyesen. Kicsi szerepében jól játszott Tisztay is Pityke szerkesztőségi szolga és A. Nagy Vilma, kinek negyedik felvonásbeli jelenetet bátran ki lehetett volna hagyni, ez ugyan nem fokozza a hatást, csak egy kicsit ízléstelen, az a sikeredet elhagyta már. De úgy kell neki. Nálam ugyan hiába kopogtatnak. Kirúgom őket az utcára. Ugye, te aszszony ! Az asszony csak hagyta, hogy beszéljen. Megszokta már az urától az ilyen szólást. Csak bólingatott rá nagy csöndesen. — Az, az. Úgy is tudom, hogy nagyon haragszol rájuk. Az ember meg csak motyogott tovább. — Ők az okai, hogy most ide jutottunk. Az utolsó szalmapadot is el kellett adni. Most már napszámba is elmennék, mégse kellök senkinek.Nincs becsület, nincs munka. Te asszony, az éjszakára dugd el egy rongygyal a kályha csövét, ott hadd veszekedjünk meg reggelre mind a ketten. Úgy is mit ér ez a rongy élet! — Ember, ember, nem féled az Istent ? — tört ki most már asszonyból is. Pedig hát neki több oka lett volna meghalni ilyen ember mellett, de csak erősködött mindig maga fölött. És hogy az asztalhoz ültek, nyílott ám az ajtó. Se beszéd, hogy jó estét, meg hogy szabad-e, csak jött valaki nagy sebesen és a szoba közepén ott megállt. A Mária volt. Az ám, a Maris, akit két kerek esztendeje, hogy nem láttak. De nem rongyosan, nem is kenőcsös arccal, hanem az, a régi Maris, aki volt két esztendeje. Mintha megis tellett volna egy kicsit, még formásabb volt. Az asszony, az csak lógott a nyakán, szél nélkül, úgy ölelte, csókolta. Ha nem az ember, az nem tudott hová lenni a nagy csudálkozástól. Mintha csak az ördög játszana vele. — Édesapám. . . . — Hát a szeretődet hol hagytad, vagy az hol hagyott el téged. — rivált rá végre is keményen az apja. — Nincs nekem szeretőm, édes apám. Hanem a Józsi, az hites uram. Mert hogy elvett egy éve pünkösdkor. És hazajöttem, mert már régen láttam az édes szüleimet. Nem e jussomét, hanem az áldásukért. Azzal odahajolt, hogy az apja keze megcsókolja. Az ember mormogott, dobogott, de végre is csak engedte, hogy a kezét megcsókolják. De ő a leányt, azt nem csókolta volna meg. A világért se. — Hát a Józsi hol van ? — kérdezte az anyja. — Itt van az is, csak nem mernek bejönni, amíg az édes szülőm meg nem bocsát. Oda kinn vár a gyerekkel. — Micsoda gyerekkel ? — Hát a mienkkel, a kicsi Marissal. Most szent Mártonkor lett esztendős. De már azt nem várta az anyjuk, hogy az ember szól-e hozzá vagy nem, — csak szökött ki az ajtón. A gyerek szép egészséges kis leány volt, szakasztott az anyja. Egy kicsit félt, reszketett, hogy új helyen volt, de halógatták, azt már pötyögte, hogy : „nadapa, nadana“.,Mert megtanították rá, hogy úgy hívja az öreg szüleit. Az apja meg, a Józsi, csak nézte az öregeket egy darabig, oszt egyenesen az öreghez ment. — Eljöttünk, papa. — De sok munka lehet ott hogy ilyen uniformán jársz. — Hála Istennek, nincs hiány benne. Aki megbecsüli magát, annak akad. Hát eljöttünk volna . . . — Látod ember, a Mária megsegített, — mondta az asszony, aki mégse tudott eltelni az unokája gyönyörűségétől. Azzal a kislányt az öreg apjához vitte. Az öreg csak nézte, nézte egy darabig a kis jószágot, aztán csak fölvette az ölébe. — Nem a Mária, te asszony, hanem a vak szerencse. Mert inkább hittem volna, „PÉCSI KÖZLÖNY“ 1903. február 1.