Pécsi Közlöny, 1903. március (11. évfolyam, 49-73. szám)

1903-03-01 / 49. szám

a­ nunk, nagyon sok mindent az állam­nak köszönhetünk; közbiztonság, köz­oktatás, közrend, közélelmezés — állam nélkül bajosan történnék meg. Fejünkbe és szívünkbe csepegtették, hogy az állam minden, szent, sért­hetetlen mindenható, mindenek fö­lötti. Az állam a legideálisabb foga­lom. A közösség eszméjének a leg­pregnánsabb megtestesülése, s mi, magyarok elismerjük, dicsőítjük — és gyakorlatban a törvényhozásnak minden erejét meg kell feszíteni, hogy érvényesítse. Itt egy-két világos példa, hogy milyen éretlenül él bennünk az állam eszme respektálása. A magyar állampolgár nem tart­ja lelkiismereti kérdésnek, ha az ál­lamot az adóbevallásnál megcsalja, megkárosítja. Nem is gondol arra, hogy ha minden polgár így csele­kednék, az államfönk felé kergeti saját országát. Az adókulcs megál­lapításánál ezt a szokást annyira figyelembe kell venni, hogy ott, a­hol az adótárgyat az adóalany vallja be, a kulcsot magasabbra helyezik a szükségesnél. Az adót nem az állam fenartójának, hanem saját kiszipo­lyozásának tekinti, így vagyunk a katonasággal is. A józan ész azt mondja, hogy a polgárság azon része, mely a véderő állandó kontingensét képezi, a haza büszkesége, a polgárok biztos nyu­godt munkálkodásának előmozdítója,­­ védelme, őre. Az állam minden pol­gára kell, hogy szeresse, tisztelje és véréből valónak tekintse. Azt hiszem, hogy ez nincs így. Ha így volna, nem kellene mint a fehér hollóra rámutatni a polgárság és katonaság közti jó viszonyra, s a miniszterek között nem volna a honvédelmi a leggyűlöltebb. Hol él itt az állameszme a pol­gárok felfogásában ? Rámutathatnánk arra az ellen­szenvre, mely a kormányra irányul az ország nagy részében. Rámutat­hatnánk arra, hogy a nép menyire fél a közigazgatási tisztviselőktől, jegyzőtől, szolgabírótól, főispántól! Mi ennek az oka? Bizonyára nem, a­mint az anar­­kisták, nihilisták gondolják, az állam eszme­csődje. Már nagyon messze vagyunk az állam nélkül való élet utópiájától. Akár tökélyt, akár töké­letlenséget árul el, de tény, hogy az emberiség jelen fejlettségi fokán ál­lam nélkül nem élhetünk. Nem az állameszme a hibás, hanem más. A köznép az államot azokban látja, a­kik vele legközvet­lenebbül érintkeznek. A jegyzőnél, a szolgabírónál, az adótárnoknál, a csendőrnél, a tanítónál. A­milyenek ezek, olyan a nép értelme az állam iránt. Világos példa, hogy a ruthén akció alatt a mentett ruthén ember­nek nem volt kedvesebb dolog a föl­dön, mint az állam. Igen, mert jót élvezett tőle. De ha a nép, a­ki jö­vedelmének egy jó részét az állam­nak adja, fiát az államnak adja, sza­vazatát, becsületét, erejét, vérét az államnak adván, az állam képvise­lőitől csak durvaságot, erőszakot és gőgöt lát, — és ezek mellett nem rajong az államért, az adót eltagadja,­­ a katonaságot nem szereti, ezen egy cseppet sem lehet csodálkozni. Hogy a katonaságért a magyar nemzet nem rajong, világos. Egy exlusiv szellemű testület, mely egyéb hibáján fölül még nem is magyar, nem is kívánhatja, hogy a nép büszke legyen rá. Egy testület, mely nyel­vében, gondolkodásában, értelmében, idegen, s idegen voltát napról-napra demonstrálja, nem lehet kedves a nemzet szemében. Másrészt, hogyha millióinkat ennek az idegen testület­nek a fentartására s folyton, napról­­napra való erősítésére fordítják, nem csoda, hogy az adót eltagadjuk, sőt eltagadását nem is tartjuk becsület­beli dolognak. Mikor a legjelentősebb dolgok szembe helyezvék a nemzet önérze­tével, történeti múltjával, ideáljával, akkor ha nem is helyeselhetjük, de indokolni tudjuk az állam iránt ta­pasztalható ellenszenvet. gasból, azt csicseregné bokorban s zöldülő mezőn . Itt a kikelet, a szép kikelet, kivirul, kivirul a virág ?mind! Pedig de sokszor csalódunk ! Mikor már temetni készülünk , mikor már a sarki tájak jégmezőire szám­űztük a fergeteges télapót, mely annyiszor mozdult ránk száguló felhők talaján ülve; mikor rendületlenül bízunk a nap hitegető szerelmében, akkor egyszerre váratlanul csak hozzánk toppan megint, búgó böm­bölő szavával betöltve mindent, még ál­munkat is megszakítja, melyben pedig úgy virult már a tavasz . . . Künn­a hó takar be mindent. Füstbe ment, kába, dőre remé­nyek. No többet még sem vesztettünk mi — de nem vesztett-e az a szegény kis ma­dár, mely hitt a tavaszt hazudó szellőnek s engedte magát hazáig csalni ? ! A melyiket itt érte olyankor a hózivatar vagy a csi­korgó hideg, annak többnyire megfagy hi­székeny szivecskéje is — ha nem, no ak­kor éhhalál oltja ki szegény csöpp életét. Mi kezdhetjük a reménykedést élőtről, ők már nem kezdhetik . . . * * * Előttem tengernyi víz, fölöttem a gyö­nyörű kékségű égbolt, honnan milliárd meleg, tüzes sugár tűz alá a vízre. Millió kis nap támad a tó hullámfodraiban, mint megtörik rajtuk a sugár. A tavaszi fuvalom elvégezte már feladatát, eltüntette az utolsó jég­táblát is a partnak árnyékosabb helyei­ről s most vígan játszik a szabaddá lett tengernyi vízzel. Egy helyt mintha boronálna apró, végtelen sok pici fodor támad rajta, másutt mintha keringőznék vele széles, messze elnyúló, egymást követő hullámot támaszt, melyek futnak-futnak mintha soha­sem tudnának megállni. És csak állok egy helyben s nézem a víz játékát. Oly édes ez az elmerengés ily gyönyörűséges tavaszi napon. Élvezem a szellők lopott illatát, melyet Isten tudja, hol gyűjtöttek össze. A nádas kopott , sárgásbarna ruhájá­ban áll még, a­hogy megaszalta tavaly óta óta az idő. De tudom, hogy lent a vizek mélyén már kibújt az idei sárgás zöld haj­tás, a kis hegyes cik­a s elgondolom azt a időt, a­mikor meghaladva a víz felszínét, lassanként el fogja tüntetni a nádas mostani képét, a­mikor hatalmas rengeteggé válva, édes bus susogással fogja betölteni a csen­des, méla, nyári esteket s elfogja ezt a mostani zörgő hangárnyalatot, mely még mindig decemberi hangulatot akar az em­berre erőszakolni. A pécsi püspöki tanitóképezde a most megjelent s az állami tanitóképezdék szá­­raára kiadott tanterv elkészítésénél fényes sikert aratott. Az új tanterv összehasonítva azon kritikai hozzá­szólásokkal és javaslatokkal, a­melyeket a pécsi püspöki tanítóképzőin­­tézet tanári tanácskozmánya ez ügyben ak­kor tett, mikor az elaboratum országos bí­rálat tárgyául ki volt adva, mindenek­előtt főbb elveiben s azonkívül elsősorban a ne­velés és módszertani szakok tananyagának megállapításában és a­­tanítási gyakorlatok tekintetében csaknem egészen megegyezik. Mi az új tanterv fő elve ? A szakszerűség. Minden tantárgyat olyan oldaláról fogni föl, mely a tanító és tanítás céljaival kiegyeztethető. Az ember­tani ismeretek a nevelés szempontja alá he­lyezendőek. A lélektan nem filosophiai elő­tanulmány, hanem a gyakorlati paedagogus céljait tartja szem előtt. A nyelvismeretek nem a tudományos pályára való előkészü­lésre, hanem a gyakorlati tanító céljaira va­lók. A mennyiségtan a tanítóképzőben he­lyet cserélt, és I. és II. osztályban az al­gebrai ismeretek kerülnek elő, melyek a társadalmi életben ma már elkerülhetet­lenek. Még a történelem is hasonló sorsban A mint néhány lépéssel közelebb me­gyek a parthoz, vijjogva vágódik fel néhány bíbic s jobbra-balra cikkázva a levegőben, bravúros fordulatokkal csap újra le. ők már régóta itt vannak. Alig hogy enged egy kicsit a tél szigorúságából, alig hogy meg­olvadt a tavak, lapok pocsogós széle, itt teremnek s velük elveszti a láp­ok virága ridegségét. Valami elevenséget, jókedvet — hogy úgy mondjam — varázsolnak belé. Vijjogásuk, mely egyre-másra szól, most nem oly kellemetlen mint nyáron. Akkor boszantó, főkép a vadásznak, most örülünk, hogy ilyen hangot is hallhatunk. A vízből kiálló dörömbön, ha jól látok, néhány zöld vagy vöröslábú cankó álldogál, ők is alig tudják várni az időt, hogy jö­hessenek. Még figyelgetem őket, mikor va­lami sajátságos, mélabús madárhang csapja meg fülemet. Föltekintek a magasba. Szél­kiáltók vagy a­mint nálunk nevezik „újítók“ húznak fölöttem. A szerelmes hímecskék sóhajtoznak ez édes bús hangon a könyör­telenül tova siető tojók után, melyek más tájakat szemeltek ki otthonuknak. Messze a víz hátán apró fekete pontok mozognak. Tömérdek ilyen lencsével van teleszórva a viz arcultja. Azok már száz- „PÉCSI KÖZLÖNY* 1908. március 1. Egy pécsi tanintézet sikere.

Next