Pécsi Közlöny, 1903. november (11. évfolyam, 248-272. szám)
1903-11-01 / 248. szám
r ség és árvaság keserű könyvjének villogását. Összehasonlítom a nagy ember tetemét s egyik áldozatának, egyik a harctéren elesett emberének csontvázát — semmi különbség! Ki mondja meg nekem, hogy e kettő közül melyik volt az ur, melyik a szolga, kié volt a hatalom, ki volt a leigázott, melyik volt dús, melyik koldus, melyiknek agya szült világrengető eszméket, s melyik volt együgyű ?! És akkor, amikor a nagy halott dicsőítését hallom ott, látom a nagy halottnak puszta csontvázát, ahogy felénk int. Ne higgjetek neki, a sírral elmúlik minden nagyság, minden dicsőség, minden gazdagság, hatalom minden szépség, bölcsesség minden minden, ami múlandó, minden nagy tettnél — amely milliónyi könyvt sajtol többet ér egy maroknyi szeretet, amelylyel egyetlen lényt veszünk körül, mert a nagy tettek emléke elhalványul, de a szeretettel örök emléket állítunk magunknak. Világot gyújt a kegyelet ezen a napon a sírok felett. Valljon kinek gyújtjuk ? A halottaknak, akik túl vannak már azon az ajtón, amelylyel az igaz világosság teljes fényben tárul eléjük, avagy magunknak, akik még azon az ajtón innen vagyunk, hogy meglássuk azt a célt, ahol mindnyájunknak útja véget ér, amely helyet öntudatlanul egész életünkön át keresünk. Valljon hányan értik meg e napon a sirok világának beszédét? Szomoruság. — Irta: Nikelszky Géza. — Elnézem a világ folyását. A legtöbb jajgat, sir e földön. Panasztalan nem tűri jármát, Más örömét, boldogulását Senki sem . .. Üdvre tör az ösztön ! Felüti fejét az irigység, S mint életvágy lelkünkön áthat: Boldog az, kit nem bánt az Ínség, Kinek lehet jókedve mindég, Ki csak derűt lát, soha árnyat. Boldog, kinek nincs semmi vágya, A kinek itt mindent megadtak, A kinek nincs itt két világa, S a ki e földön még sem árva — de szép lehet az élet annak ! Rongyban, selyemben felnyög egy kép Az, a ki más életre vágyik. Mert a bánat megvette lelkét S vallja, hogy csak az a jelenlét, Más minden egyéb hiúság itt. A múlt s jövő: vak áltatás csak, Mit a jelenlét jobb napokban Csikar ki tőlünk — napsugárnak . PÉCSI KÖZLÖNY, 1903. november 1. Püspök és rózsafüzér. — Emlékezés Hetyey Sámuel pécsi püspökre. — 1897. október 31-ikét irtunk, az októberi utolsó rózsafüzér áldásról jöttünk ki a pécsi székesegyházból; szombat volt, mint az idén, s vele ért véget B. Mór áldása, mikor hosszú árvaság után azon hirt sugdozták fülünkbe, van uj püspök, örvendett aki ismerte, de még az is aki soha se hallott ria Hatodik évfordulója van e napnak, de örömünket keserűség válta már fel, az uj püspök, Hetyey Sámuel nincs az élők közötti A máriagyüdi, hatalmas, 1900. évi jubileumi, nagy körmenet elindulásának harmadik évfordulóján helyeztük drága tetemét a székesegyház sírboltjába. A rózsafüzér, melyet oly gyakran pergettek ujjai, annyi áldást osztó, hamvadó kezében már mozdulatlan. Pedig mennyi hittel, mekkora buzgósággal imádkozta az Istenben boldogult a rózsafüzért. Nem volt nap, melyen a rózsafüzért el nem mondta volna többször is. Reggel szent miséje után, mielőtt napi foglalatosságához kezdett, elmondta a rózsafüzért, napközben ha belefáradt az írásba és olvasásba elővette a rózsafüzért, mikor estefelé sötétedni kezdett, elimádkozta a rózsafüzért, ha kocsira ült vagy vasúton utazott, legalább egyszer elvégezte útközben a rózsafüzért, betegsége idején, ha kezében nem tartó, ott feküdt éjjeli szekrényén. Gyermeki lelkülettel tisztelte a B. Szüzet s felelősséggel teljes állásának, hivatásának teljes tudatában a rózsafüzér imádkozása által igyekezett közbenjárását kieszközölni isteni Fiánál, kit ő mindig csak Édes Jézusnak nevezett. Amily határozott, erős lelkű volt, ki egy könnyen nem érzékenyült el, épen olyan gyengédséggel, bensőséggel tudott beszélni az Üdvözítőről, az ő Édes Jézusáról és annak szűz Anyjáról. Nem mulasztott el alkalmat, hogy a Bold. Szűz ünnepein szive-lelke egész melegével ne dicsérte volna a Bold. Szűz Anyát és ne buzdította volna híveit is a Szűz Anya tiszteletére és erényeinek követeléseire. Örömmel ragadott meg egy-egy kedvező rendkívüli alkalmat is, hogy a Szűz Anya iránt való tiszteletének szereldének kifejezést adjon . Mária Gyüdre 1900 szept. 7-én körmenetet gyalog vezetett, melynek emléke nem egy hamar fog elmosódni; a Miasszonyunkról név. nőzárdában a Mária kongregáció megalakulása alkalmával ott volt, személyesen vette fel az uj tagokat s serkentette lelkesen feladatuk buzgó teljesitésére, . . . stb. De mily nagy volt a B. Szűz iránti tisztelete, gyermeki bizalma, szeretete, azt mégis legfényesebben igazolja a rózsafüzérnek oly gyakori és buzgó imádkozása, hogy őt joggal lehetne rózsafüzéres püspöknek nevezni. S a rózsafüzér királynéjának hathatós közbenjárását, pártfogását tapasztalta is. Nem adott neki az isteni gondviselés hoszszu életet, de megengedte, hogy rövid püspöksége alatt nagyokat alkosson s a legkiválób papi és főpásztori erényei folytán szegények és gazdagok, egyháziak, világiak egyaránt áldják és magasztalják, még halála után is; megengedte, hogy amily istenesen és buzgón élt, jelmondata szerint: „imádkozván és dolgozván“, Ogy jámborul és példásan haljon meg, — részesült a boldog kimúlás nagy kegyelmében, melyért bizonyára nem egyszer imádkozott. S amennyire fáj az áldott emlékű főpásztor elvesztése a pécsi egyházmegye híveinek és papságának, bizonyára ép oly örömmel vesznek hírt búgó életének ezen igazán kedves vonásáról. Azaz az üdv, mely ma puszta látszat. Gyötrelem lesz, mi volt valóban. Csak szégyeljük, hogy a keresztet Nehéz cipelnünk mosolyogva. Azért, mig ajkaink nevetnek . Csak tűrjük e világi rendet Elégedetlen, roskadozva. A nagy világból színes álmot Alkot a lelkünk önmagának ; De végzetül nem boldogságot Hagyunk itt, csak szomorúságot, Alapját a jövő világnak ! . . . Az életről lehull a fátyol, A káprázatnak vége ... vége . .. A nap a végtelenbe lángol S e földgolyónak sugarától Több az árnyéka, mint a fénye. Első szerelmem. írta Day. Ott ismerkedtem meg vele az emeletre vezető lépcsőn. Hogy minő körülmények közt, arra már nem emlékezem. Régen volt már az, s még akkor nagyon, de nagyon fiatal voltam. Tíz éves első gimnazista. Mi a földszinten laktunk , ők az emeleten. Egy fordulós falépcső vezetett fel az emeletre, a verandára, a hal a Jolánka szokott játszani. A mamából, a papából, egy mostoha testvérből és egy 16 éves nővérből állott Jolánka családja. Az apika pénzügyigazgatósági tisztviselő volt, a mostoha testvér is oda szorult, az idősebbik leány a negyedik polgárit végezte, az én ideálom a negyedik belsőbe járt az apácákhoz. Nyúlánk termetű, barna lányka volt, apró tüzes szemeit, szép barna nyakig érő leomló haját még most is magam elé tudom képzelni. Nagyon formás, szemre való leányzó volt, kissé kacér, egész kis udvart tartott maga körül. A szomszédok fia, osztálytársam tetszett neki rajtam kívül leginkább . Joli ő reá nézett legszebb s én a legferdébb szemekkel. Pedig azért jó barátok voltunk Károlylyal, csak titokban kívántuk egymást a világ másik végére. S ha még csak ketten lettünk volna! Mind a kettőnk örült volna, ha nem az egész környék kis gimnazistái ott settenkedtek körüle, sőt még az öcsémre is nem egyszer nézett olyan szépen, hogy haragudni kezdtem mindkettőjükre ! Igazán, akkor kezdtem a leányszívet nem megérteni. El se tudom képzelni, hogy hány rekeszre volt osztva drága szivecskéje. Soha sem tudom elfelejteni.