Pécsi Közlöny, 1903. november (11. évfolyam, 248-272. szám)

1903-11-01 / 248. szám

r­ ség és árvaság keserű könyvjének villogását. Összehasonlítom a nagy ember tetemét s egyik áldozatának, egyik a harctéren elesett emberének csont­vázát — semmi különbség! Ki mondja meg nekem, hogy e kettő közül melyik volt az ur, melyik a szolga, kié volt a hatalom, ki volt a leigázott, melyik volt dús, melyik koldus, melyiknek agya szült világ­rengető eszméket, s melyik volt együgyű ?! És akkor, a­mikor a nagy halott dicsőítését hallom ott, látom a nagy halottnak puszta csontvázát, ahogy felénk int. Ne higgjetek neki, a sírral elmúlik minden nagyság, minden dicsőség, minden gazdagság, ha­talom minden szépség, bölcsesség min­den minden, ami múlandó, minden nagy tettnél — amely milliónyi könyvt sajtol többet ér egy maroknyi szere­tet, amelylyel egyetlen lényt veszünk körül, mert a nagy tettek emléke el­halványul, de a szeretettel örök em­léket állítunk magunknak. Világot gyújt a kegyelet ezen a napon a sírok felett. Valljon kinek gyújtjuk ? A halottaknak, akik túl vannak már azon az ajtón, amely­lyel az igaz világosság teljes fényben tárul eléjük, avagy magunknak, akik még azon az ajtón innen vagyunk, hogy meglássuk azt a célt, ahol mindnyájunknak útja véget ér, amely helyet öntudatlanul egész életünkön át keresünk. Valljon hányan értik meg e napon a sirok világának beszédét? Szomoruság. — Irta: Nik­elszky Géza. — Elnézem a világ folyását. A legtöbb jajgat, sir e földön. Panasztalan nem tűri jármát, Más örömét, boldogulását Senki sem . .. Üdvre tör az ösztön ! Felüti fejét az irigység, S mint életvágy lelkünkön áthat: Boldog az, kit nem bánt az Ínség, Kinek lehet jókedve mindég, Ki csak derűt lát, soha árnyat. Boldog, kinek nincs semmi vágya, A kinek itt mindent megadtak, A kinek nincs itt két világa, S a ki e földön még sem árva — de szép lehet az élet annak ! Rongyban, selyemben felnyög egy kép Az, a ki más életre vágyik. Mert a bánat megvette lelkét S vallja, hogy csak az a jelenlét, Más minden egyéb hiúság itt. A múlt s jövő: vak áltatás csak, Mit a jelenlét jobb napokban Csikar ki tőlünk — napsugárnak . PÉCSI KÖZLÖNY, 1903. november 1. Püspök és rózsafüzér. — Emlékezés Hetyey Sámuel pécsi püspökre. — 1897. október 31-ikét irtunk, az októ­beri utolsó rózsafüzér áldásról jöttünk ki a pécsi székesegyházból; szombat volt, mint az idén, s vele ért véget B. Mór áldása, mikor hosszú árvaság után azon hirt sug­­dozták fülünkbe, van uj püspök, örvendett aki ismerte, de még az is aki soha se hallott ria Hatodik évfordulója van e napnak, de örömünket keserűség válta már fel, az uj püspök, Hetyey Sámuel nincs az élők közötti A máriagyüdi, hatalmas, 1900. évi jubileumi, nagy körmenet elindu­lásának harmadik évfordulóján helyeztük drága tetemét a székesegyház sírboltjába. A rózsafüzér, melyet oly gyakran pergettek ujjai, annyi áldást osztó, hamvadó kezében már mozdulatlan. Pedig mennyi hittel, mek­kora buzgósággal imádkozta az Istenben boldogult a rózsafüzért. Nem volt nap, melyen a rózsafüzért el nem mondta volna többször is. Reggel szent miséje után, mielőtt napi foglalatosságához kezdett, el­mondta a rózsafüzért, napközben ha bele­fáradt az írásba és olvasásba elővette a rózsafüzért, mikor estefelé sötétedni kez­dett, elimádkozta a rózsafüzért, ha kocsira ült vagy vasúton utazott, legalább egyszer elvégezte útközben a rózsafüzért, betegsége idején, ha kezében nem tartó, ott feküdt éjjeli szekrényén. Gyermeki lelkülettel tisz­telte a B. Szüzet s felelősséggel teljes állá­sának, hivatásának teljes tudatában a ró­zsafüzér imádkozása által igyekezett köz­benjárását kieszközölni isteni Fiánál, kit ő mindig csak Édes Jézusnak nevezett. Amily határozott, erős lelkű volt, ki egy könnyen nem érzékenyült el, épen olyan gyengédséggel, bensőséggel tudott beszélni az Üdvözítőről, az ő Édes Jézusá­ról és annak szűz Anyjáról. Nem mulasz­tott el alkalmat, hogy a Bold. Szűz ünne­pein szive-lelke egész melegével ne dicsérte volna a Bold. Szűz Anyát és ne buzdította volna híveit is a Szűz Anya tiszteletére és erényeinek követeléseire. Örömmel ragadott meg egy-egy kedvező rendkívüli alkalmat is, hogy a Szűz Anya iránt való tiszteletének szereldének kifeje­zést adjon . Mária Gyüdre 1900 szept. 7-én körmenetet gyalog vezetett, melynek em­léke nem egy hamar fog elmosódni; a Miasszonyunkról név. nőzárdában a Mária kongregáció megalakulása alkalmával ott volt, személyesen vette fel az uj tagokat s serkentette lelkesen feladatuk buzgó teljesitésére, . . . stb. De mily nagy volt a B. Szűz iránti tisztelete, gyermeki bizalma, szeretete, azt mégis legfényesebben igazolja a rózsafüzér­nek oly gyakori és buzgó imádkozása, hogy őt joggal lehetne rózsafüzéres püs­pöknek nevezni. S a rózsafüzér királynéjának hathatós közbenjárását, pártfogását tapasztalta is. Nem adott neki az isteni gondviselés hosz­­szu életet, de megengedte, hogy rövid püs­pöksége alatt nagyokat alkosson s a legki­­válób papi és főpásztori erényei folytán szegények és gazdagok, egyháziak, világiak egyaránt áldják és magasztalják, még halála után is; megengedte, hogy amily istenesen és buzgón élt, jelmondata szerint: „imád­kozván és dolgozván“, Ogy jámborul és pél­dásan haljon meg, — részesült a boldog kimúlás nagy kegyelmében, melyért bizo­nyára nem egyszer imádkozott. S amennyire fáj az áldott emlékű fő­pásztor elvesztése a pécsi egyházmegye hí­veinek és papságának, bizonyára ép oly örömmel vesznek hírt búgó életének ezen igazán kedves vonásáról. Az­­a­z az üdv, mely ma puszta látszat. Gyötrelem lesz, mi volt valóban. Csak szégyeljük, hogy a keresztet Nehéz cipelnünk mosolyogva. Azért, mig ajkaink nevetnek . Csak tűrjük e világi rendet Elégedetlen, roskadozva. A nagy világból színes álmot Alkot a lelkünk önmagának ; De végzetül nem boldogságot Hagyunk itt, csak­ szomorúságot, Alapját a jövő világnak ! . . . Az életről lehull a fátyol, A káprázatnak vége ... vége . .. A nap a végtelenbe lángol S e földgolyónak sugarától Több az árnyéka, mint a fénye. Első szerelmem. írta Day. Ott ismerkedtem meg vele az emeletre vezető lépcsőn. Hogy minő körülmények közt, arra már nem emlékezem. Régen volt már az, s még akkor nagyon, de nagyon fiatal voltam. Tíz éves első gimnazista. Mi a földszinten laktunk , ők az emeleten. Egy fordulós falépcső vezetett fel az emeletre, a verandára, a hal a Jolánka szokott játszani. A mamából, a papából, egy mostoha testvérből és egy 16 éves nővérből állott Jolánka családja. Az apika pénzügyigazga­tósági tisztviselő volt, a mostoha testvér is oda szorult, az idősebbik leány a negyedik polgárit végezte, az én ideálom a negyedik belsőbe járt­ az apácákhoz. Nyúlánk termetű, barna lányka volt, apró tüzes szemeit, szép barna nyakig érő leomló haját még most is magam elé tudom képzelni. Nagyon for­más, szemre való leányzó volt, kissé kacér, egész kis udvart tartott maga körül. A szomszédok fia, osztálytársam tet­szett neki rajtam kívül leginkább . Joli ő reá nézett legszebb s én a legferdébb sze­mekkel. Pedig azért jó barátok voltunk Károlylyal, csak titokban kívántuk egymást a világ másik végére. S ha még csak ket­ten lettünk volna! Mind a kettőnk örült volna, ha nem az egész környék kis gim­­nazistái ott settenkedtek körüle, sőt még az öcsémre is nem egyszer nézett olyan szépen, hogy haragudni kezdtem mind­kettőjükre ! Igazán, akkor kezdtem a leányszívet nem megérteni.­ El se tudom képzelni, hogy hány rekeszre volt osztva drága szivecskéje. Soha sem tudom elfelejteni.

Next