Pécsi Közlöny, 1904. március (12. évfolyam, 34-42. szám)

1904-03-03 / 34. szám

1904 március 3. PÉCSI KÖZLÖNY. — Legyen szives, kérem, mond­ja meg Bélának, hogy szeretném látni. — Készséges örömmel. Holnap délután úgy négy óra felé majd biz­tosan felküldöm. A mondott időben otthon vára­koztam, de bizony hiába. Pedig be­szélnem kell vele bármiképpen. Ma­gam megyek hát el. Kisiti szemmel kelt föl a jó édes­anyja, az apján meglátszott, hogy fel van indulva. Ott ült a fiús dacos, boszos arc­cal. Mikor megpillantott, a szobának másik ajtaján kiugrott, elszaladt elő­lem. A szülők örültek látogatásom­nak. — Most unszoltuk éppen ezt a szerencsétlent menjen tanár úrhoz, csakhogy semmi módon nem lehet rábírni. S a bizalom hangján min­dent elbeszéltek. — Oly jól esik nékünk, — mond az apa végül, — hogy a tanár úr­nak elpaaszkodhattunk. Nemcsak a lelki bajban sínylődik a Béla, hanem egészségét is veszélybe dönti. Ameny­­nyit ez lumpol, mulat, éjszakázik, biztosan elpusztul. Mindent megpró­báltunk. Pénzt nem adok neki. Meg­lopott és mégis elment dorbézolni. Egyszer ott leptem meg mulató­tanyáján, haza parancsoltam, javu­lásról szó sincs. Pedig egy fiam van, lelkem adnám érte, ha jó útra térne, de nincs semmi mentség. Azt mondta, ha annyit szekírozom mindig, én fo­gom megbánni. Ettől fogva minden áron azon voltam, hogy beszéljek vele. De ke­rült, félt tőlem, mint az égő tűztől, félt a megtéréstől. Közöltem atyjával, mi volna a tervem. Könnyek közt szok­ta meg kezemet s igy szólt : — Most igazán látom, hogy ki az embernek igazi barátja. Sokat imádkoztam, hogy meg­tévedt lelki fiam megjavuljon. Eköz­ben kopognak és e szókat hallom az édes atyától . Én vagyok, tanár úr, most meg lehet tenni, amit terveztünk. — Menjünk tehát Jézus nevé­ben igy szóltam. A víg zene hangja, rekedt kia­bálás jó messzire hangzott. Szivem hangosan vert. Természettől fogva bátortalan voltam, s azon pillanat­ban, mikor benyitottam, nagy lelki bátorság szállott a szivembe. A zene elhallgat, mély csend lett egyszerre. — Béla fiam. — mondom, — jöjj ki egy pár szóra. Vette a kalapját és oda jött hozzám halotthalványan. Karon fogtam aztán, szépen kivezettem. Atyja kívül várta, ő a másik karját fogta a fiúnak s haza felé mentünk. Egyszer csak kihúzza karját atyjáéból, veszi zsebkendőjét, arcához szorítja, csendesen kezd sírni. Most a beteg lélek a krízisen átment. Házuk ajtajánál azt suttogja halkan : — Holnap délelőttjén ott leszek, tanár úr. — Hozzon Isten, Béla. És el is jött másnap. Oly őszin­te bánat szállót a lelkébe, aminőt csak ritkán tapasztal az ember. Gyónás végeztével keblemhez szok­­­tam, végtelen örömben úsztunk mind a ketten. — Boldog vagy-e, édes lelki fiam, — kérdem. — Ilyen boldog, — igy szólt, — még sohasem voltam. És az ég derűje szinte rámo­­solygott az egész családra, mely éjjeken által aggódva virrasztott min­­den remény nélkül. Mikor aztán később a szülők el­jöttek örvendező szívvel, megsúgtam nekik, hogy mit mondott a Béla. Azt mondta, nem süllyedt volna le ily mélyen, ha szüleit néha gyónni látta volna. S ezt igen sok züllött ifjú el­mondhatja, mert ez a történet nem egyedül­álló. Ő nincs a bűnösnek máshol menedéke, csak a szent gyónásban és szent áldozásban.­ Ez békít ki minket, hogyha gyűlölettől már el­keseredtünk. Még Voltaire is igy szól: — „A gyónás a legjelesebb in­tézmény, fék a bűn ellen. A régiek az isteni titkok ünneplését gyónás­sal kezdték meg. Mi e bölcs szokást utánoztuk és megszenteltük, mint hathatós szert s legalkalmasabb mó­dot a gyűlölettől elkeseredett szivek kiengesztelésére.“*) A megtévedt embert mindenki elhagyja, húzódoznak tőle, mint a bélpoldostól. Csak egy barátunk van, ki soha sem hagyja el a bűnös em­bert, és ez a jó Pásztor, ki a gyó­nás által az ártatlanságot s a bána­tot édes testvérekké tette. * Abban az időben, mikor minden ember csak a testnek szolgált, mikor a tetteknek rugója a vér volt, mikor az állatnál alacsonyabb lett a terem­tés királya , eljött a Megváltó, táp­lálékul adta szent testét és vérét s a megromlott ember uj életre támadt. — Ma is a test és vér kormányozza legtöbb ember cselekvését. Úgy föld­be süllyedtünk, hogy „romlásnak indult hajdan erős“ vérünk és ide­ges lázban telik rövid éltünk sor­*) Encyklopediai kérdések. III. K. 254. 1. szegény, nem is volt éppen szegény — meg aztán szeretett is. Hanem csak nyo­­morgás volt vele az élet. Csapások is jöttek ránk, beteg is lettem . . . — És a felesége ápolta ? — Hát természetes, ki ápolt volna más ? Aztán nem kerestem semmit, a nyomor napról-napra nőtt, aztán koplaltunk. Galambos most már teljes figyelmet szentelt az idegen elbeszélésének. — A felesége is koplalt ? — No igen. Hát ha nekem nem volt­­ mit enni, akkor csak ő sem ehetett, hiszen én voltam a beteg! Kis vagyonkánkat szépen felettünk, egymás után vándoroltak ékszereink a zálogházba, aztán jöttek a hitelezők, a perek, az árverések, a dob, télen sűtetlen szoba. Errre nem is jó­ra gondolni. Szegény feleségemet a sok nél­külözés lesoványította, halába a gond, a nélkülözés ősz hajszálakat kevert. — Szegény asszony ! — sajnálkozott Galambos az ismeretlen asszonyka fölött. — Denique -- folytatta az ismeretlen elbeszélését — csúnyául állottunk már. Mikor aztán felgyógyultam, olvastam az újságban, hogy egy nőtlen fiatal embert keresnek, hát megbeszéltem a feleségemmel, hogy nőtlennek fogom magam kiadni és — elnyerem az állást. — A leányos apák — a leányos ma­mák, akik azt hitték, hogy bennem „vöt“ fog­hatnak protegáltak s én szépen mindig előbbre és előbbre jutottam, mikor aztán már elég szép állásba jutottam, akkor segélyezni is akartam a feleségemet, Galambos arca álmos szint kezdett ölteni: — Segélyezni ? — No igen, tudja úgy áll a dolog, hogy én most az egyik budapesti banknak vagyok titkára, ha elvehetem a vezérigaz­gató leányát — akkor fölebb jutok, ha nem — a karierem is be van fejezve. Látja, megint utamban van az asszony — — S az asszony ? — Nem fogadta el segítségemet, neki az én pénzem nem kell, azt akarja, hogy menjek vissza hozzá! Hogy ne! A hónapos szobába, talán a varrógépje mellé, hogy a kereket hajtsam ! Nem, köszönöm ! Elég volt egyszer. Én szívesen segélyezem őt, de már a nyomor poéziséből nem kérek. -- Szóval ön elhagyta azt az asszonyt ? — Hát ami azt illeti, — ahogy már említettem, én segélyezném őt, de ha neki nem kell... No ugy­e hogy meggyőz­tem önt, hogy . . . Galambos itt aztán közbe vágott az ismeretlen szavainak — s míg beszélt a melle a szenvedélyességtől úgy hullámzott, mintha fújtató lett volna : — Meggyőzött arról, hogy ön a legnyomorultabb fráter, akivel valaha csak az életben találkoztam, meggyőzött arról, hogy a kloakék népének több erkölcsi érzülete van mint önnek, meggyőzött írről, hogy . . . — De uram ! Pattant fel az idegen ír asztal mellől, Galambos pedig folyton emelkedő hangon folytatta, úgy, hogy az egész kávéház figyelmét magára vonta. — Meggyőzött arról, hogy aljas, alávaló limpellér, hogy — ne emelje fel a kezét, mert abban a pillanatban, melyben én­­elém nyúl, ezt a sörös poharat az arcába vágom — hitvány! Mind felugráltunk helyünkről és közbe tetettük magunkat. A hölgyek sikoltozva ugráltak fel helyükről, a cigány elhallga­­tott, s mi a két elkeseredett embert a kávéház más és más ajtaján tuszkoltuk ki. ”

Next