Pécsi Közlöny, 1904. március (12. évfolyam, 34-42. szám)
1904-03-03 / 34. szám
1904 március 3. PÉCSI KÖZLÖNY. — Legyen szives, kérem, mondja meg Bélának, hogy szeretném látni. — Készséges örömmel. Holnap délután úgy négy óra felé majd biztosan felküldöm. A mondott időben otthon várakoztam, de bizony hiába. Pedig beszélnem kell vele bármiképpen. Magam megyek hát el. Kisiti szemmel kelt föl a jó édesanyja, az apján meglátszott, hogy fel van indulva. Ott ült a fiús dacos, boszos arccal. Mikor megpillantott, a szobának másik ajtaján kiugrott, elszaladt előlem. A szülők örültek látogatásomnak. — Most unszoltuk éppen ezt a szerencsétlent menjen tanár úrhoz, csakhogy semmi módon nem lehet rábírni. S a bizalom hangján mindent elbeszéltek. — Oly jól esik nékünk, — mond az apa végül, — hogy a tanár úrnak elpaaszkodhattunk. Nemcsak a lelki bajban sínylődik a Béla, hanem egészségét is veszélybe dönti. Amenynyit ez lumpol, mulat, éjszakázik, biztosan elpusztul. Mindent megpróbáltunk. Pénzt nem adok neki. Meglopott és mégis elment dorbézolni. Egyszer ott leptem meg mulatótanyáján, haza parancsoltam, javulásról szó sincs. Pedig egy fiam van, lelkem adnám érte, ha jó útra térne, de nincs semmi mentség. Azt mondta, ha annyit szekírozom mindig, én fogom megbánni. Ettől fogva minden áron azon voltam, hogy beszéljek vele. De került, félt tőlem, mint az égő tűztől, félt a megtéréstől. Közöltem atyjával, mi volna a tervem. Könnyek közt szokta meg kezemet s igy szólt : — Most igazán látom, hogy ki az embernek igazi barátja. Sokat imádkoztam, hogy megtévedt lelki fiam megjavuljon. Eközben kopognak és e szókat hallom az édes atyától . Én vagyok, tanár úr, most meg lehet tenni, amit terveztünk. — Menjünk tehát Jézus nevében igy szóltam. A víg zene hangja, rekedt kiabálás jó messzire hangzott. Szivem hangosan vert. Természettől fogva bátortalan voltam, s azon pillanatban, mikor benyitottam, nagy lelki bátorság szállott a szivembe. A zene elhallgat, mély csend lett egyszerre. — Béla fiam. — mondom, — jöjj ki egy pár szóra. Vette a kalapját és oda jött hozzám halotthalványan. Karon fogtam aztán, szépen kivezettem. Atyja kívül várta, ő a másik karját fogta a fiúnak s haza felé mentünk. Egyszer csak kihúzza karját atyjáéból, veszi zsebkendőjét, arcához szorítja, csendesen kezd sírni. Most a beteg lélek a krízisen átment. Házuk ajtajánál azt suttogja halkan : — Holnap délelőttjén ott leszek, tanár úr. — Hozzon Isten, Béla. És el is jött másnap. Oly őszinte bánat szállót a lelkébe, aminőt csak ritkán tapasztal az ember. Gyónás végeztével keblemhez szoktam, végtelen örömben úsztunk mind a ketten. — Boldog vagy-e, édes lelki fiam, — kérdem. — Ilyen boldog, — igy szólt, — még sohasem voltam. És az ég derűje szinte rámosolygott az egész családra, mely éjjeken által aggódva virrasztott minden remény nélkül. Mikor aztán később a szülők eljöttek örvendező szívvel, megsúgtam nekik, hogy mit mondott a Béla. Azt mondta, nem süllyedt volna le ily mélyen, ha szüleit néha gyónni látta volna. S ezt igen sok züllött ifjú elmondhatja, mert ez a történet nem egyedülálló. Ő nincs a bűnösnek máshol menedéke, csak a szent gyónásban és szent áldozásban. Ez békít ki minket, hogyha gyűlölettől már elkeseredtünk. Még Voltaire is igy szól: — „A gyónás a legjelesebb intézmény, fék a bűn ellen. A régiek az isteni titkok ünneplését gyónással kezdték meg. Mi e bölcs szokást utánoztuk és megszenteltük, mint hathatós szert s legalkalmasabb módot a gyűlölettől elkeseredett szivek kiengesztelésére.“*) A megtévedt embert mindenki elhagyja, húzódoznak tőle, mint a bélpoldostól. Csak egy barátunk van, ki soha sem hagyja el a bűnös embert, és ez a jó Pásztor, ki a gyónás által az ártatlanságot s a bánatot édes testvérekké tette. * Abban az időben, mikor minden ember csak a testnek szolgált, mikor a tetteknek rugója a vér volt, mikor az állatnál alacsonyabb lett a teremtés királya , eljött a Megváltó, táplálékul adta szent testét és vérét s a megromlott ember uj életre támadt. — Ma is a test és vér kormányozza legtöbb ember cselekvését. Úgy földbe süllyedtünk, hogy „romlásnak indult hajdan erős“ vérünk és ideges lázban telik rövid éltünk sor*) Encyklopediai kérdések. III. K. 254. 1. szegény, nem is volt éppen szegény — meg aztán szeretett is. Hanem csak nyomorgás volt vele az élet. Csapások is jöttek ránk, beteg is lettem . . . — És a felesége ápolta ? — Hát természetes, ki ápolt volna más ? Aztán nem kerestem semmit, a nyomor napról-napra nőtt, aztán koplaltunk. Galambos most már teljes figyelmet szentelt az idegen elbeszélésének. — A felesége is koplalt ? — No igen. Hát ha nekem nem volt mit enni, akkor csak ő sem ehetett, hiszen én voltam a beteg! Kis vagyonkánkat szépen felettünk, egymás után vándoroltak ékszereink a zálogházba, aztán jöttek a hitelezők, a perek, az árverések, a dob, télen sűtetlen szoba. Errre nem is jóra gondolni. Szegény feleségemet a sok nélkülözés lesoványította, halába a gond, a nélkülözés ősz hajszálakat kevert. — Szegény asszony ! — sajnálkozott Galambos az ismeretlen asszonyka fölött. — Denique -- folytatta az ismeretlen elbeszélését — csúnyául állottunk már. Mikor aztán felgyógyultam, olvastam az újságban, hogy egy nőtlen fiatal embert keresnek, hát megbeszéltem a feleségemmel, hogy nőtlennek fogom magam kiadni és — elnyerem az állást. — A leányos apák — a leányos mamák, akik azt hitték, hogy bennem „vöt“ foghatnak protegáltak s én szépen mindig előbbre és előbbre jutottam, mikor aztán már elég szép állásba jutottam, akkor segélyezni is akartam a feleségemet, Galambos arca álmos szint kezdett ölteni: — Segélyezni ? — No igen, tudja úgy áll a dolog, hogy én most az egyik budapesti banknak vagyok titkára, ha elvehetem a vezérigazgató leányát — akkor fölebb jutok, ha nem — a karierem is be van fejezve. Látja, megint utamban van az asszony — — S az asszony ? — Nem fogadta el segítségemet, neki az én pénzem nem kell, azt akarja, hogy menjek vissza hozzá! Hogy ne! A hónapos szobába, talán a varrógépje mellé, hogy a kereket hajtsam ! Nem, köszönöm ! Elég volt egyszer. Én szívesen segélyezem őt, de már a nyomor poéziséből nem kérek. -- Szóval ön elhagyta azt az asszonyt ? — Hát ami azt illeti, — ahogy már említettem, én segélyezném őt, de ha neki nem kell... No ugye hogy meggyőztem önt, hogy . . . Galambos itt aztán közbe vágott az ismeretlen szavainak — s míg beszélt a melle a szenvedélyességtől úgy hullámzott, mintha fújtató lett volna : — Meggyőzött arról, hogy ön a legnyomorultabb fráter, akivel valaha csak az életben találkoztam, meggyőzött arról, hogy a kloakék népének több erkölcsi érzülete van mint önnek, meggyőzött írről, hogy . . . — De uram ! Pattant fel az idegen ír asztal mellől, Galambos pedig folyton emelkedő hangon folytatta, úgy, hogy az egész kávéház figyelmét magára vonta. — Meggyőzött arról, hogy aljas, alávaló limpellér, hogy — ne emelje fel a kezét, mert abban a pillanatban, melyben énelém nyúl, ezt a sörös poharat az arcába vágom — hitvány! Mind felugráltunk helyünkről és közbe tetettük magunkat. A hölgyek sikoltozva ugráltak fel helyükről, a cigány elhallgatott, s mi a két elkeseredett embert a kávéház más és más ajtaján tuszkoltuk ki. ”