Pécsi Közlöny, 1904. június (12. évfolyam, 60-68. szám)

1904-06-02 / 60. szám

19©4junius 2. PÉCSI­ KÖZLÖNY. Vármegyénk rendkívüli közgyűlése­ A vármegye hétfői rendkívüli közgyű­lésén Benkő Gyula vármegyei bizottsági tag rendkívül meleg hangon okolta meg beterjesztett indítványát, amely azt célozta, hogy ő Felségéhez a vármegye hódoló feliratot intézzen Rákóczi hamvainak haza­szállítását célzó királyi kéziratért. Az indítványt, amint az elvárható is, mert természetes volt, egyhangú lelkesedés­sel magáévá tette az egész megyegyűlés, és Daróczy Aladár dr. országos képviselő indítványára elhatározták, hogy a rendkívül szép indokolást egész terjedelmében bele­foglalják a vármegye közgyűlésének jegy­zőkönyvébe. Szép volt a kép, tagadhatatlanul, szinte a régi, a nemzeti jogokat féltékeny gonddal őrző vármegye éledt föl egy pillanatra most, amikor a magyar nemzet ideáljának hamvairól volt szó, mintha kuruc tárogatók hangjait hallottuk volna a távolból — ott lobogott mindenkinek szemében az a szent láng, amely oly sok csodás tét­re tudta gyujtani a daliás idők ifjú és ősz leventéit. Haj ! Rákóczi szelleme lebegett a gyűlés terem fölött. Olyan jól esett megint egyszer a vár­megyének fölvenni a párducbőr kacagányt, oldalára kötni a rétes, csorba, de mindig dicsőségesen forgatott fringiát, oly jól esett az öreg vármegyének, amely opportunitás szempontjából de sokszor volt kénytelen véka alá rejteni érzelmeit — jól esett neki egyszer isten igazéban ki „éljenezni“ magát egy nemzeti eszme diadala felett anélkül, hogy ezen érzelmei miatt attól kellene félnie, hogy azokat „mérték­adó“ és „illetékes“ helyen félreértik, félremagyarázzák ! Mert hát máskor mindig ettől kellett félni ! A­mikor a múltban a vármegyéhez átirat érkezett — ha jól emlékszem Kassa városától, — hogy a vármegye feliratot intézzen az országgyűléshez Rákóczi feje­delem hamvainak hazaszállítása és az 1715-iki „nóta Rakociana”-nak törvény­köny­vünkből való kitörlése tárgyában — akkor a vármegye elfojtotta azokat az érzelmeket, amelyek hétfőn oly elementáris erővel tör­tek ki és az érkezett átiratot egyszerűen tudomásul vette. Nem mert vármegyénk akkor kérelmével oda fordulni, ahonnan egyenrangú helyről ma önként megadták, megmutatván azt, hogy király egy tud lenni nemzete óhajá­val, s a nemzeti eszme­ kéz, történ­elmünk­höz való ragaszkodás, szabadságunk hősei­nek tisztelete, szeretete nem rebellis bűn, de oly erény, amely a nemzetet és a trónt még szorosabban fűzi össze. Ezért örült most a vármegye, hogy ez egyszer szabadon kuruckodhatott. Rögtön aztán ennek a nyomában úgy gondolkodott a vén vármegye, az opportu­nizmus vezérelte vármegye, amelyben hosszú ideje már csak az államsegély tartja a lelket, hogy jó lesz az állami javadalma­zást megérdemelni a „veze­t* és „illetékes* tényezők jó indulatát jövőre is kiérdemelni s ha már kihúzta a szinte hüvelyébe rozsdásodott régi fringiát — hát ne történt légyen csak parádéra, kössük össze a kel­lemest a hasznossal — álljunk neki ezzel a fringiával füvet kaszálni. És úgy tett amint gondolkodott: fölírt a kormánynak nagy elismeréssel szólván a vasutasok sztrájkjának megtörése körül ki­fejtett tevékenységéről. Szere­tm ezeket a vármegyei felirato­zásokat. Olyan szépek ! Mindenik egy-egy élőkép. Középen a föliratozás tárgya, jobbra balra tőle a megyegyülés különböző alakjai a megfelelő pózokban s a tablót bevilágítják a szónokok tüzes beszédének sziporkái. — Akkor, amikor a politikai ellenfelek egymással erejüket mérik össze, akkor a tabló : csatakép. Ez szép is és illúziót is tud kelteni, hogy ér valamit, de akkor, amikor a legyőzött oroszlánon „kell” még egyet rúgni, ahhoz talán nem kellene éppen a vármegye, megteszi azt alkalom adtán más is. Ez se nem szép, se nem méltó a görögtűz­vényre — és főleg nem való, hogy ezt és Benkó Gyula indítványát egy napon egymás után tárgyalják. Igaz, volt más tárgya is a közgyűlés­nek, minthogy azonban ezekkel a tárgyakkal a közgyűlés nem foglalkozott, csak a referens aljegyző urak darálták le őket, nem foglal­kozunk mi sem velük, sem bíbelődtem és most se vállalhatom magamra. — Valakinek magára kell vállalnia, s ha akarod, hogy én tegyem meg, akkor határozottan kell tudnom, hogy egy hónap­ra mennyit fordíthatok. Minden fillérért nem jöhetek hozzád. — Ennyi az egész, mit mondani akar­tál ? Jó éjt. Béla eltávozott és a klubba ment. Nem tudta felfogni, hogy Annának mi jutott eszébe. A hű feleség pedig türelmesen várta, hogy mit hoz a jövő. Abban a hiszemben volt, hogy egy nap elegendő lesz a helyzet tisztázására. Három nap múlva Julcsa figyelmez­tette úrnőjét, hogy alig van kenyér az ebédhez és a húsból és burgonyából is csak kis maradék van. — Tálald föl azt, ami van. Nem segít­hetünk a bajon. Béla hazajött. Nagyon jókedvű volt és hatalmas étvágygyal ült az ebédhez. Hom­lokát összeráncolta, amint látta a sovány ebédet az asztalon. — Úgy látszik, hogy Julcsa mér nem tud főzni, vagy talán az egész héten mosás volt ? kezdé elkedvetlen­dve. — A szolgáló nem oka semminek. A mészárosnál már oly nagy a számlánk, hogy nem hozattam tőle. A következő napon a húst pontosan hozták a házba. Miután Erényi egy álló hétig sovány ételeket kapott és észrevette, hogy a háztartáshoz ez is, amaz is kell, arra a tud­tra ébredt, hogy mégsem oly könnyű a háztartást vezetni. Ily silány ellátásban sohasem részesül. Mi lesz ké­sőbb ? A gyermekek rongyos ruhában fog­nak járni, a háztartás a legnagyobb zűr­zavarban lesz. Mittevő legyen ? Ily gondolatok közt ült a hivatalában íróasztala mellett, azután zsebéből egy cé­dulát vett elő, melyet felesége adott át neki. Tételről tételre figyelmesen átnézte és gondolkozóba esett. Midőn vacsora után teáját szürcsöl­gette, így szólt nejéhez : — Átnéztem számadásaidat és látom, hogy havonkint 100 forinra van szüksé­ged. Ha a saját céljaidra is kell valami csak szólj bátran, flggy. Anna elpirult , mosolyogva köszönte — Hibás voltam, jóvá akarom tenni hibámat. Délután, mikor a klubból kijött, pár rubintos fülbevalót és melltűt vett a felesé­gének. — Hogy fog örülni! gondolt magá­ban. A téliruha is megjött, Béla nagyon bőkezű és előzékeny lett felesége irányá­ban. Anna pedig boldog volt,, hogy ennyit elért és nyugodtan várta második óhajának teljesítését. Vágyódott azután, hogy férje ismét oly gyöngéd, szeretetreméltó legyen hozzá, mint házasságuk első éveiben. Születésnapja reggelén Anna a pipere­asztalon kis ékszerdobozt talált, melyben levél volt. — Félek, hogy nagyon elhanyagolta­lak — írta a levélben — pedig csak úgy szeretlek, mint esküvőnk előtt. Mai naptól kezdve megkapod rendesen a gombostű pénzedet. És csak eddig olvashatott, mert férje karjai közé szorította. Férj és feleség ettől fogva második mézeshetüket élték. 3 Szentháromság vasárnapja. Va­­ sárnap volt a Szentháromság ünnepe amelyet mint minden évben az idén is nagy fénnyel ült meg az egyház. Városunkban reggel 8 órakor indult meg a székesegyházból a körmenet, amelyben az összes pécsi inté­zetek és iskolák fiatalsága a két árvaház növendékei, a káptalan tagjai, a növendék­papok teljes számban vettek részt Wajdits Gyula székesegyházi plébános kanonok vezetése mellett a város összes harangjai­nak zúgása közben a Széchenyi téren álló Szentháromság szoborhoz,, amelynek arc­­pirító állapotát ez alkalommal tölgyfalom­bokkal maszkírozták. Igazán szomorú képe a mi áldozat­kész hitünknek ez a csonka szobor, amely már régi voltánál fogva is megérde­melné azt, hogy a város népe kegyelettel gondozza, hiszen oly régi, hogy alapításá­nak évét nem is ismerjük csak azt tudjuk, hogy az ezerhatszázas évek közepén reno­váltatok ! De ennek a csonka szobornak, amelynek mellék alakjain kívül hiányzik a teteje is, s ami megvan az is oly állapot­ban van, hogy szinte közveszélyes, méltó kiegészítő része a belvárosi plébániatemplom főkupolájának ütött, kopott, viharvert belseje. Ennek a templomnak kegyura a város kö­zönsége, de ez a közönség nem nagyon siet adomány filléreivel a templom — az Isten háza — díszessé tételét előmozdítani. Igen a mi­p­csi katholikus társadat.

Next