Pécsi Közlöny, 1904. október (12. évfolyam, 95-103. szám)
1904-10-02 / 95. szám
2 ütközésbe hozza tulajdonképeni hivatásával, nem késem kijelenteni, miként a magyarosítás terén nem nélkülözhetjük az ő támogatását, hathatós közreműködését. Itt el kell hallgattatnunk a megsértett önérzet zakatolását; el kell némulniok az arcpirítón csekély és megalázó javadalmazás feletti panaszhangoknak; el kell hallgatniok az érvényesülésért, az anyagi és erkölcsi elismerésért zajló fohászoknak, cselekednünk kell önzetlenül, anélkül, hogy érette jutalmat, elismerést várnánk. A magyarosítás oly cselekmény, amelyért való jutalom várás a gyalázat bélyegét sütné homlokunkra, ez kötelesség, az édes anyaföld iránti kötelességünk, amelyről megfeledkeznünk még az üldöztetés, a szenvedés, a nyomor óráiban sem szabad. Ne tagadjunk meg magyar mivoltunkat, nyelvünk lángoló szeretetét még a koldus bottal kezünkben sem, hiszen azt a koldus botot nem a mi élhetetlenségünk, nem a mi hibánk, vétkünk, hanem a mi országunk vezetőinek politikai vaksága, szellen kapkodása a hatalom után, az anyag, befektetés trajdini gyümöcsének helytelen és az ország jövő nagyságával meg nem egyeztethető mérlegelése juttatja osztályrészünkké. És nem róhatja a magyar tanítóságnak senki sem fél panaszul, hogy amennyire módjában van, a magyarosításból nem venné ki az oroszlánrészt. Igen, ki veszi részét, rajongó hazaszeretetében nem ritkán szentesített törvények ellenére is. Hallatlan vakmerőség nemde magával a törvénynyel szembe helyezkedni ? Igen és fájdalom, ez is csak azzal az űzött, vert, mellőzött és ezerszer lesajnált magyar tanítóval történhetik meg. Csak újabban is oly törvényjavaslatot készül kultuszminiszterünk a képviselőház asztalára letenni, melynek egy pontja a falusi iskolaszéket ruházza fel tanítási nyelv meghatározásának jogával, persze, némi megszorítással. Már most, az a tudatlan, tudatlanságban elfogult s elfogultságában minden ostobasága hajlandó testület igenis élni fog törvény adta jogával, és ha a magyar anyanyelvűek, mondjuk, 18°/»-ka’ lesznek képviselve az iskolába járó tankötelesek számában, tanítási nyelvül a németet, sokácot, rumunyt, tótot fogja létezővé tenni. Ez így tesz, hisz a törvény (most meg csak javaslat) maga oktatja ki a nemzetiségeket. Az én iskolámban a magyar anyanyelvűek az összes iskolába járóknak csak mintegy 7—8 sz.-át teszik, mi természetesebb, minthogy az én iskolaszékem (magam vagyok benn kabátos egyedül) a német tanítási nyelvet fogja kötelezővé tenni. Ez is így lesz, majd lesz rá gondja a nemzetiségek kegyét hajhászó apró néplapocskáknak. És én kijelentem Isten és ember előtt, hogy iskolaszékem, törvényes hatóságomnak (majdan szentesített) törvényben gyökeredző e jogát respektálni nem fogom, határozatának kereken ellenszegülve, iskolámban a tanítási nyelv, történjék bármi, magyar fog lenni. Haladni fogok a magyarosítás megkezdett tövises útján, de csak előre, visszafelé sohasem. És megtörténhetik, hiszen mi minden nem történhetik meg a borús magyar nap alatt, hogy engedetlenségemért felfüggesztenek, hogy elcsapnak, amiért magyar vagyok, amiért azt akarom, hogy más is magyarrá legyen. A magyarosításnak már a népiskola első osztályában kell kezdetét vennie. Ne óhajtson a tani a folyékony feleletekkel (más nyelven) brillírozni a vizsgán, ne keressen népszerűséget a magyar nyelv rovására, ne vágyjék fizetés javítást, apróbb szolgálmányt idegen nyelvnek kedvezve ; ám vádolják meg a tanítót a legképtelenebb mulasztásokkal, bűnökkel; tudjon az a gyermek bár keveset, de amit tud, azt tudja magyarul. Mert ne feledjük el soha, hogy amint a gyermek soha sem róhatja le kellően háláját szülő édesanyjával szemben, úgy imádott hazánknak, ha életünket, vérünket áldozzuk is fel érte, még mindig nem háláltuk meg azt, hogy Isten ez édes haza földén engedett születnünk, rajta élnünk s érette meghalnunk. A tanítót ezernyi ellenség környékezi a magyarosítás művében. De nem lengi-e át egész valónkat kimondhatlan boldogság, egy imádott nő szerméért, leírásáért folyt talán éltünkre végzetszerű küzdelem közepette ? Szembeszállunk előítélettel, szülői önkénynek, cselszövénynek, ármánynak, átszenvednek a pokol minden kínját, csa azért, hogy egy hajlékony dereket karolhassunk, hogy egy pihengő kebel dobogását hallhassuk, hogy egy ajkat csókoljunk, amelytől csak ez egy szót várjuk : szeretlek. A mi imádott édes hazánk máris a miénk, zengzetes nyelvét az édes anya csitltgató bölcsődala oltotta belénk, hát amiért ezt a szép földet ősi nyelven nevezhetjük szülőföldünknek, hazánknak, hol majdan sírunk is lesz, nem volnánk képesek küzdelemre, apróbb kellemetlenségek elviselésére ? ! E szép földet s ősi nyelvet mi drága, megbecsülhetetlen örökségképen kaptuk apáinktól, hogy mi is majd csorbítatlanul hagyjuk utódainkra. Gazdálkodjunk jól az örökséggel, és ha szerezni nem tudunk hozzá, el ne pocsékoljunk belőle belőle semmit. A nemzetiségek hitvány tolvajként állják körül örökségünket, míg örökben nagy a hiány. Hja, persze, a kényelmet mi sem múlja fölül. A tanító nem ismer kényelmet, az anyagiakban való nélkülözések megtanították dolgozni, míg össze nem roskad. Nem kívánom újabb munkával terhelni, nem, csak arra ügyeljen, hogy a mi drága örkségünk, ősi nyelvünk rongyos őre, a népiskola el ne szunnyadjon. Amit a népiskola első osztályában elkezdett, azt folytassa lankadatlan buzgalommal, kitartással mind a hat osztályon, úgy az ismétlő iskola három évfolyamán át és meg fogjuk érni, hogy tanítványaink majdan embernyi ember korban tanítójuk iránti háájukat zengzetes magyar nyelven fogják kifejezésre juttatni, szidva, gyalázva, ha egyébért nem, a párbérért, a lakmáért, mit atyai kormányunk jóvoltából még most is a tanító maga szed. De ha már a tanító, mint a község egyik legigénytelenebb tényezője az édes magyar nyelven oktat, kívánatos, sőt elengedhetetlen követelmény, hogy a hitoktatás is magyar nyelven történjék. Volt idő, amidőn községi (sokak szemében felekezetietlen) tanító létemre, 6-7 éven át tanítottam a hittani iskolámban, ezen időből két (2) éven át lelkészt iskolám nem látott, és amidőn később lelkész vette át a hitoktatást (a németeket német, a magyarokat magyar nyelven oktatva) nem csak nebulóim, de még egyes német polgártársaim is visszakivánták az én tiszta magyar tanításomat. A magyarosítás (még a tűzzel vassal való sem) egyáltalán nincs és nem lehet kárára a hitéletnek, mert hisz vallásos is csak az lehet igazán, kiben hazafias érzés is lakozik. Egyet azonban nem szabad felednünk hogy a magyarosítás terén, bármi módon eszközöljük is azt, kerülnünk kell mindent, mi a tüntetés, más idegen nyelvek kicsinyítése, meggyalázása jellegével birna. Az óvoda ugyancsak hathatós tényező a magyarosítás előmozdítása körül, de nem nélkülözhetlen, hiszen kisközségeinkben úgyszólván nincsenek is óvodák s ugyan kinek jutna eszébe, hogy ha levesnem kap, hát nem nyúl az ebédhez. Az óvoda csak amolyan előetek, jó ha van, de nem nagy baj, ha nincs. PÉCSI KÖZLÖNY, 1904. október 2. A legkiválóbb tanárok és orvosoktól mint hathatós szertüdőbetegségeknél, légzőszervek hurutos bajainál, úgymint idült bronchitis, szamárhurut lábbadozóknál influenza után ajánltatik, és különösen ii az étvágyat és a testsúlyt, elávolítja a köhögést és a köpetet és megszünteti az éjjeli izeadást. Kellemes szaga és jó ize miatt a gyermekek is szeretik. A gyógyszertárakban üvegenkint 4 kor.-ért kapható. Figyeljünk, hogy minden üveg alanti céggel legyen ellátva. F. HoSmati-La Roche & Co. vegyészeti gyár Basel (Svájc.)