Pécsi Közlöny, 1904. október (12. évfolyam, 95-103. szám)

1904-10-02 / 95. szám

2 ütközésbe hozza tulajdonképeni hivatásával, nem késem kijelenteni, miként a magyaro­sítás terén nem nélkülözhetjük az ő tá­mogatását, hathatós közreműködését. Itt el kell hallgattatnunk a megsértett önérzet zakatolását; el kell némulniok az arcpirítón csekély és megalázó javadalma­zás feletti panaszhangoknak; el kell hall­­gatniok az érvényesülésért, az anyagi és er­kölcsi elismerésért zajló fohászoknak, cse­lekednünk kell önzetlenül, anélkül, hogy érette jutalmat, elismerést várnánk. A magyarosítás oly cselekmény, a­melyért való jutalom várás a gyalázat bé­lyegét sütné homlokunkra, ez kötelesség, az édes anyaföld iránti kötelességünk, a­melyről megfeledkeznünk még az üldözte­tés, a szenvedés, a nyomor óráiban sem szabad. Ne tagadjunk meg magyar mivoltun­kat, nyelvünk lángoló szeretetét még a kol­dus bottal kezünkben sem, hiszen azt a koldus botot nem a mi élhetetlenségünk, nem a mi hibánk, vétkünk, hanem a mi országunk vezetőinek politikai vaksága, szellen kapkodása a hatalom után, az anyag, befektetés tr­ajdini gyümöcsének helytelen és az ország jövő nagyságával meg nem egyeztethető mérlegelése juttatja osztályré­szünkké. És nem róhatja a magyar tanítóság­nak senki sem fél panaszul, hogy amennyi­re módjában van, a magyarosításból nem venné ki az oroszlánrészt. Igen, ki veszi részét, rajongó hazasze­retetében nem ritkán szentesített törvények ellenére is. Hallatlan vakmerőség nemde magával a törvénynyel szembe helyezkedni ? Igen és fájdalom, ez is csak azzal az űzött, vert, mellőzött és ezerszer lesajnált magyar taní­tóval történhetik meg. Csak újabban is oly törvényjavaslatot készül kultuszminiszterünk a képviselőház asztalára letenni, melynek egy pontja a fa­lusi iskolaszéket ruházza fel tanítási nyelv meghatározásának jogával, persze, némi megszorítással. Már most, az a tudatlan, tudatlanság­ban elfogult s elfogultságában minden os­tobasága hajlandó testület igenis élni fog törvény adta jogával, és ha a magyar anya­nyelvűek, mondjuk, 18°/»-ka’ lesznek kép­viselve az iskolába járó tankötelesek szá­mában, tanítási nyelvül a németet, sokácot, rumunyt, tótot fogja létezővé tenni. Ez így tesz, hisz a törvény (most meg csak javas­lat) maga oktatja ki a nemzetiségeket. Az én iskolámban a magyar anya­nyelvűek az összes iskolába járóknak csak mintegy 7—8 sz.-át teszik, mi természetesebb, minthogy az én iskolaszékem (magam va­gyok benn kabátos egyedül) a német ta­nítási nyelvet fogja kötelezővé tenni. Ez is így lesz, majd lesz rá gondja a­ nemzetisé­gek kegyét hajhászó apró nép­lapocs­káknak. És én kijelentem Isten és ember előtt, hogy iskolaszékem, törvényes hatóságom­nak (majdan szentesített) törvényben gyö­keredző e jogát respektálni nem fogom, ha­tározatának kereken ellenszegülve, isko­lámban a tanítási nyelv, történjék bármi, magyar fog lenni. Haladni fogok a magya­rosítás megkezdett tövises útján, de csak előre, visszafelé sohasem. És megtörténhetik, hiszen mi minden nem történhetik meg a borús magyar nap alatt, hogy engedetlenségemért felfüggeszte­nek, hogy elcsapnak, amiért magyar va­gyok, amiért azt akarom, hogy más is ma­gyarrá legyen. A magyarosításnak már a népiskola első osztályában kell kezdetét vennie. Ne óhajtson a tani a folyékony feleletekkel (más nyelven) brillírozni a vizsgán, ne keres­sen népszerűséget a magyar nyelv rová­sára, ne vágyjék fizetés javítást, apróbb szolgálmányt idegen nyelvnek kedvezve ; ám vádolják meg a tanítót a legképtelenebb mulasztásokkal, bűnökkel; tudjon az a gyermek bár keveset, de amit tud, azt tudja magyarul. Mert ne feledjük el soha, hogy amint a gyermek soha sem róhatja le kellően háláját szülő édes­anyjával szem­ben, úgy imádott hazánknak, ha életünket, vérünket áldozzuk is fel érte, még mindig nem háláltuk meg azt, hogy Isten ez édes haza földén engedett születnünk, rajta él­nünk s érette meghalnunk. A tanítót ezernyi ellenség környékezi a magyarosítás művében. De nem lengi-e át egész valónkat kimondhatlan boldogság, egy imádott nő szer­­méért, leírásáért folyt talán éltünkre végzetszerű küzdelem köze­pette ? Szembe­szállunk előítélettel, szülői önkénynek, cselszövénynek, ármánynak, átszenvednek a pokol minden kínját, csa azért, hogy egy hajlékony dereket karol­hassunk, hogy egy pihengő kebel dobogá­sát hallhassuk, hogy egy ajkat csókoljunk, a­melytől csak ez egy szót várjuk : szeret­lek. A mi imádott édes hazánk máris a miénk, zengzetes nyelvét az édes anya csitltgató bölcsődala oltotta belénk, hát amiért ezt a szép földet ősi nyelven nevez­hetjük szülőföldünknek, hazánknak, hol majdan sírunk is lesz, nem volnánk képe­sek küzdelemre, apróbb kellemetlenségek elviselésére ? ! E szép földet s ősi nyelvet mi drága, megbecsülhetetlen örökség­képen kaptuk apáinktól, hogy mi is majd csorbí­tatlanul hagyjuk utódainkra. Gazdálkodjunk jól az örökséggel, és ha szerezni nem tudunk hozzá, el ne pocsékoljunk belőle belőle semmit. A nemzetiségek hitvány tolvajként állják körül örökségünket, míg örökben nagy a hiány. Hja, persze, a kényelmet mi sem múlja fölül. A tanító nem ismer ké­nyelmet, az anyagiakban való nélkülözések megtanították dolgozni, míg össze nem ros­­kad. Nem kívánom újabb munkával terhel­­ni, nem, csak arra ügyeljen, hogy a mi drága ö­rkségünk, ősi nyelvünk rongyos őre, a népiskola el ne szunnyadjon. Amit a népiskola első osztályában elkezdett, azt folytassa lankadatlan buzga­lommal, kitartással mind a hat osztályon, úgy az ismétlő iskola három évfolyamán át és meg fogjuk érni, hogy tanítványaink majdan embernyi ember korban tanítójuk iránti háájukat zengzetes magyar nyelven fogják kifejezésre juttatni, szidva, gyalázva, ha egyébért nem, a párbérért, a lakmáért, mit atyai kormányunk jóvoltából még most is a tanító maga szed. De ha már a tanító, mint a község egyik legigénytelenebb tényezője az édes magyar nyelven oktat, kívánatos, sőt elen­gedhetetlen követelmény, hogy a hitokta­tás is magyar nyelven történjék. Volt idő, amidőn községi (sokak sze­mében felekezetietlen) tanító létemre, 6-7 éven át tanítottam a hittani iskolámban, ezen időből két (2) éven át lelkészt isko­lám nem látott, és amidőn később lelkész vette át a hitoktatást (a németeket német, a magyarokat magyar nyelven oktatva) nem csak nebulóim, de még egyes német polgár­társaim is visszakivánták az én tisz­ta magyar tanításomat. A magyarosítás (még a tűzzel vassal való sem) egyáltalán nincs és nem lehet kárára a hitéletnek, mert hisz vallásos is csak az lehet igazán, kiben hazafias érzés is lakozik. Egyet azonban nem szabad felednünk hogy a magyarosítás terén, bármi módon eszközöljük is azt, kerülnünk kell mindent, mi a tüntetés, más idegen nyelvek kicsi­nyítése, meggyalázása jellegével birna. Az óvoda ugyancsak hathatós ténye­­ző a magyarosítás előmozdítása körül, de nem nélkülözhetlen, hiszen kisközségeink­ben úgyszólván nincsenek is óvodák s ugyan kinek jutna eszébe, hogy ha leves­nem kap, hát nem nyúl az ebédhez. Az óvoda csak amolyan előetek, jó ha van, de nem nagy baj, ha nincs. PÉCSI KÖZLÖNY, 1904. október 2. A legkiválóbb tanárok és or­vosoktól mint hathatós szertüdőbetegségeknél, légzőszervek hu­­rutos bajainál, úgymint idült bronchitis, szamárhurut lábbadozóknál influenza után ajánltatik, és különösen ii az étvágyat és a testsúlyt, el­ávolítja a köhögést és a köpetet és megszünteti az éjjeli izeadást.­­ Kellemes szaga és jó ize miatt a gyermekek is szeretik. A gyógy­szertárakban üvegenkint 4 kor.-ért kapható. Figyeljünk, hogy minden üveg alanti céggel legyen ellátva. F. HoSmati-La Roche & Co. vegyészeti gyár Basel (Svájc.)

Next