Pécsi Közlöny, 1905. február (13. évfolyam, 13-27. szám)

1905-02-02 / 13. szám

o­ sítani, hogy így a romokból vala­mit meg lehessen menteni. Szó sincs róla, a kísérletezés nem lesz eredménytelen, mert a mocsárt, a leltári mamutokoknak többségét, az úgynevezett ó liberáli­sokat az, aki a kiegyeztetéssel meg lesz­­ bízva, megkapja majd, mert ezek minden miniszterelnököt mele­gen üdvözölnek akkor is, hogyha kígyót békát kiáltottak reá addig, míg dissident volt! Az a kérdés azonban, hogy a 67-es alapon álló többi pártok haj­landók-e koalícióba lépni, az új párt Bánffyval az élén, amely zászlójára az önálló vámterületet írta, és a nép­párt, amelynek egyik sarkalatos prog­­rammpontja az egyházpolitikai tör­vények revíziója, az a liberálisok kolomposai ezek társaságában aligha fogják magukat valami jól érezni. A nemzetiségiekkel, a párton­­kívüliekkel meg lehetne ugyan­ilyen módon csinálni a többséget, ez azon­ban a legelső kérdésnél, például a kiegyezés kérdésénél magától szét­robban. Ezt kormányzati alapul oda­állítani nem lehet. Beállott az a helyzet, hogy már ezután nálunk kormányozni, csupán a függetlenségi párt belevo­­násával lehet és ennek pozitív ala­pokra fektetett és formába öntött programmjának szem előtt tartásá­val és respektálásával. Hála Istennek, mérföldes léptek­kel közeledünk a personal unió felé. Gyermekvédelem és a telep­bizottságok. Irta: Lévay Ödön dr. Félig meddig beteljesedett már Platon­nak az álma. Neki, az emberi boldogság egyik legnagyobb álmodójának volt a vágya, hogy az állam pótolja a család, a szülők szeretőtét, az állam nevelje föl a gyerme­ket öntudatos és okos szeretettel. Évezredek kellettek, hogy az emberek a Krisztus tanítása értelmében a szeretetüket kiterjesszék minden gyermekre, nem kér­dezve, hogy hol ringatták a szüleinek a bölcsőjét és összegyűjtik az elhagyottakat. Ez az alkotás, a gyermekvédelem ren­dezése, az emberszeretetnek legnagyobb diadala. De szomorú jelenség, hogy az embe­rek jó része a feltűnés, a zaj nélkül műkö­dő intézmények iránt, a­melyek pedig ezre­ket mentenek meg az életnek, nem viseltet­nek annyi érdeklődéssel, mint a feltűnő események, például a pusztító, ember­gyil­koló háborúk és az embereket egymástól elválasztó politikai események iránt. Az emberek egy részének az érdek­lődését és részvétét még nem képes lekötni a humanitáson alapuló annyi pompázó al­kotás. Az emberek másik része önönmagá­val van elfoglalva, egyrészt mert kicsiny önzésénél fogva mással nem törődik, önön­magának lévén a bálványa és imádásának tárgya, másrészt mert igazán magával kell törődnie, ha élni akar. Mégis, mintha kezdenének szűnni a nagy különbségek, mintha az emberszere­tetnek a szárnyai nőni kezdenének, mintha a testvér­iség érzése erősebb volna . . . Az szükséges ehhez elsősorban, hogy az emberek az egymás dolgai iránt érdek­lődjenek, hogy foglalkozzanak azokkal a nagy humánus intézményekkel, a­melyek­nek hivatala, hogy az emberek bajain, nyomorúságán segítsenek. Természeti szükség az Altruismus, ha az ember a fennmaradását hosszú időre biztosítani akarja. Az állami gyermekminhelyek az elsők között állanak az ilyen irányú intézmények között és a legelején a gyermek jogáért, egészségéért, megéltetéséért való küzdel­mében. Kell-e ennél szebb, egyúttal szüksé­gesebb és gyakorlatibb, fontosabb kérdés ? Az embereknek egy jó része, a­kik­nek a gyermekvédelemről még hallani se volt alkalmuk, azt hiszi, hogy az állami gyermekmenhelyek nem egyebek, mint a lelencházak.* Sokan meg azt tartják, hogy az állami gyerm­ekmenhelynek a célja az, hogy az elhagyott gyermekeket ott nevel­jék fel az intézetben. Pedig az állami gyer­­mekmenhely központi épület csupán, a­hova ideiglenesen felveszik az elhagyottnak nyil­­vánított gyermeket. Elhagyottnak nyilvánított gyermekek lehetnek talált gyermekek, árva gyermekek és olyan szülők törvényes és törvénytelen gyermekei, a­kiket a hozzátartozói nem képesek fenntartani. De azután a megfelelő községekben alapított telepekre helyezik ki. A gyermek,­menhelyben csupán gyógyításra szoruló gyermekek maradnak a felépülésükig, vagy a­meddig alalmas nevelőszülő jelentkezik. A gyermekmenhely tehát adminisztratív központ orvostisztviselőkkel és tisztviselők­kel, ideiglenesen ott tartózkodó, a telepre kiadandó gyermekekkel, anyák a csecsemő­ikkel, néhány dajka és az ápoló személyzet. A gyermektelepeken a családoknál el­helyezett gyermekekre, a szoptató anyák­hoz elhelyezett csecsemőkre egyrészt a telep orvos felügyel, másrészt magának a nevetséges azon, hogy Maris az ő felesége, de az emberek oly ostobák . . . s nevetsé­gesnek még az ostoba emberek előtt sem kívánna látszani. S hogy Maris jön-e ? Hát nem köti esküje ? S a nagy szerelem, amit annyi szent esküvel fogadott ? Mig így ábrándozott az utcasarkon s az ábrándok szövésébe a nagy hideg dacára is szinte bele­melegedett — megjelent jól beburkolózva a szemhatáron Mariska. Kellő üdvözlések után megkezdődött a kertelés a szökés, a csábítás nagy problé­mája körül. úgy kezdte, hogy megkérdezte a leányt, hogy nem felelt-e ma szekundára (hogy eddig soha nem felelt, azt tudta, de iszen nem is vesznek oly szigorúan semmit a polgáriban, mint a gimnáziumban, aki ott az első — itt a legutolsó lenne.) A rezignált ,nemű­re aztán belefogott annak a kérdésnek a taglalásába, hogy a gimná­ziumban nemcsak hogy szigorúak, hanem igazságtalanok, mi több gazemberek a ta­nárok. Meg fogja pofozni őket az érettségi után egytől-egyig — azaz hogy mégse. Még holnap megteszi — mert ő holnap szökni fog Amerika felé. Hogy eljut-e ad­dig, nem tudja, annál jobb, ha nem jut el odáig. A lányka többször próbálta megszakí­tani a fiú gondolatmenetét, de az csak azt felelte, hogy várja be a régit s aztán tovább szónokolt. Igenis, ő meg fog szökni, mert a gazember osztályfőnöke intőt adott neki. Nem törődne a szörnyű igazságtalansággal, hisz ő hozzászokott már az emberek igaz­ságtalanságához, a jellemtelenségekhez — ő iránta, csakhogy a mostoha apja az nem fog majd napirendre térni az eset felett, sőt végigbotozza­ őt, akit még büntetlenül senki sem bántott! Becsülete ezt nem engedi — neki mennie kell innét. Ha nem kapna enni egy hétig az intő miatt, ha szobafogságra ítélnék, szóval mindent elszenvedne — csak az ütést nem. Ez ellen fellázad minden porcikája s bele­borzad egész teste. Eddig csak türelmesen hallgat a lány, de most már pityergőre állt a szája . Hát itt akarsz engem hagyni ? (A pertut már régen kimondották — ha senki más nem hallja, mert akkor magázzák egymást.) Hát ez a te nagy szereteted ? — Én is ép erre a végtelen szere­lemre akarok hivatkozni, mikor arra kérlek, hogy jöjj velem, szökjünk együtt. — Hogy én is veled szökjem ? Mikor én nem vétettem senkinek, mikor engem itt mindenki szeret. — Hát ér-e annyit valamennyinek a szeretete, mint az enyém ! — Én jobban szeretem a mamámat, mind téged. — Eh, nekem ez egészen mindegy, megesküdtél, hogy követni fogsz, még csak tegnap volt és máris elfeletkezel róla ? Megesküdtél, követned kell. — Hát igaz, megesküdtem . . . János úr az első női ellenszegülést szépen lefegyverezte, most aztán minden igyekvésével arra törekedett, hogy a leány­ban egyszersmind kedvet, bátorságot és lelkesedést gerjesszen az ábrándos terv iránt. Elragadtatással mesélt neki arról a ten­gernyi boldogságról, amelyet ő reájuk még elkövetkezendőknek hitt. S aztán még egy­szer megesküdtek, hogy holnap találkozni fognak minden körülmények között, hogy egymást azután már soha el nem fogják hagyni, így a nagy­­bűnszövetségest meg­kötvén János úr, ahogy mondani szokás , elégette maga mögött a visszavonulás hidját, darabokra tépte az intőt s neki ereszté a szél­nek és a hideg téli szál szanaszét hordta az intő foszlányait ... A két összeesküvő pedig — akár csak a nagyok szokták az elhatá­rozó lépés után — ,komoran nézett a bizonytalan jövő elébe.* (Ez ugyan regény citátum, de ha minden regényben benne van ez a bizonytalan, kétes jövendő, amely elé a hős komoran, sőt sokszor kétségbe- PÉCSI UBXLCIfY, 1904. febru­ár 8.

Next