Pécsi Közlöny, 1905. február (13. évfolyam, 13-27. szám)
1905-02-02 / 13. szám
o sítani, hogy így a romokból valamit meg lehessen menteni. Szó sincs róla, a kísérletezés nem lesz eredménytelen, mert a mocsárt, a leltári mamutokoknak többségét, az úgynevezett ó liberálisokat az, aki a kiegyeztetéssel meg lesz bízva, megkapja majd, mert ezek minden miniszterelnököt melegen üdvözölnek akkor is, hogyha kígyót békát kiáltottak reá addig, míg dissident volt! Az a kérdés azonban, hogy a 67-es alapon álló többi pártok hajlandók-e koalícióba lépni, az új párt Bánffyval az élén, amely zászlójára az önálló vámterületet írta, és a néppárt, amelynek egyik sarkalatos programmpontja az egyházpolitikai törvények revíziója, az a liberálisok kolomposai ezek társaságában aligha fogják magukat valami jól érezni. A nemzetiségiekkel, a pártonkívüliekkel meg lehetne ugyanilyen módon csinálni a többséget, ez azonban a legelső kérdésnél, például a kiegyezés kérdésénél magától szétrobban. Ezt kormányzati alapul odaállítani nem lehet. Beállott az a helyzet, hogy már ezután nálunk kormányozni, csupán a függetlenségi párt belevonásával lehet és ennek pozitív alapokra fektetett és formába öntött programmjának szem előtt tartásával és respektálásával. Hála Istennek, mérföldes léptekkel közeledünk a personal unió felé. Gyermekvédelem és a telepbizottságok. Irta: Lévay Ödön dr. Félig meddig beteljesedett már Platonnak az álma. Neki, az emberi boldogság egyik legnagyobb álmodójának volt a vágya, hogy az állam pótolja a család, a szülők szeretőtét, az állam nevelje föl a gyermeket öntudatos és okos szeretettel. Évezredek kellettek, hogy az emberek a Krisztus tanítása értelmében a szeretetüket kiterjesszék minden gyermekre, nem kérdezve, hogy hol ringatták a szüleinek a bölcsőjét és összegyűjtik az elhagyottakat. Ez az alkotás, a gyermekvédelem rendezése, az emberszeretetnek legnagyobb diadala. De szomorú jelenség, hogy az emberek jó része a feltűnés, a zaj nélkül működő intézmények iránt, amelyek pedig ezreket mentenek meg az életnek, nem viseltetnek annyi érdeklődéssel, mint a feltűnő események, például a pusztító, embergyilkoló háborúk és az embereket egymástól elválasztó politikai események iránt. Az emberek egy részének az érdeklődését és részvétét még nem képes lekötni a humanitáson alapuló annyi pompázó alkotás. Az emberek másik része önönmagával van elfoglalva, egyrészt mert kicsiny önzésénél fogva mással nem törődik, önönmagának lévén a bálványa és imádásának tárgya, másrészt mert igazán magával kell törődnie, ha élni akar. Mégis, mintha kezdenének szűnni a nagy különbségek, mintha az emberszeretetnek a szárnyai nőni kezdenének, mintha a testvériség érzése erősebb volna . . . Az szükséges ehhez elsősorban, hogy az emberek az egymás dolgai iránt érdeklődjenek, hogy foglalkozzanak azokkal a nagy humánus intézményekkel, amelyeknek hivatala, hogy az emberek bajain, nyomorúságán segítsenek. Természeti szükség az Altruismus, ha az ember a fennmaradását hosszú időre biztosítani akarja. Az állami gyermekminhelyek az elsők között állanak az ilyen irányú intézmények között és a legelején a gyermek jogáért, egészségéért, megéltetéséért való küzdelmében. Kell-e ennél szebb, egyúttal szükségesebb és gyakorlatibb, fontosabb kérdés ? Az embereknek egy jó része, akiknek a gyermekvédelemről még hallani se volt alkalmuk, azt hiszi, hogy az állami gyermekmenhelyek nem egyebek, mint a lelencházak.* Sokan meg azt tartják, hogy az állami gyermekmenhelynek a célja az, hogy az elhagyott gyermekeket ott neveljék fel az intézetben. Pedig az állami gyermekmenhely központi épület csupán, ahova ideiglenesen felveszik az elhagyottnak nyilvánított gyermeket. Elhagyottnak nyilvánított gyermekek lehetnek talált gyermekek, árva gyermekek és olyan szülők törvényes és törvénytelen gyermekei, akiket a hozzátartozói nem képesek fenntartani. De azután a megfelelő községekben alapított telepekre helyezik ki. A gyermek,menhelyben csupán gyógyításra szoruló gyermekek maradnak a felépülésükig, vagy ameddig alalmas nevelőszülő jelentkezik. A gyermekmenhely tehát adminisztratív központ orvostisztviselőkkel és tisztviselőkkel, ideiglenesen ott tartózkodó, a telepre kiadandó gyermekekkel, anyák a csecsemőikkel, néhány dajka és az ápoló személyzet. A gyermektelepeken a családoknál elhelyezett gyermekekre, a szoptató anyákhoz elhelyezett csecsemőkre egyrészt a telep orvos felügyel, másrészt magának a nevetséges azon, hogy Maris az ő felesége, de az emberek oly ostobák . . . s nevetségesnek még az ostoba emberek előtt sem kívánna látszani. S hogy Maris jön-e ? Hát nem köti esküje ? S a nagy szerelem, amit annyi szent esküvel fogadott ? Mig így ábrándozott az utcasarkon s az ábrándok szövésébe a nagy hideg dacára is szinte belemelegedett — megjelent jól beburkolózva a szemhatáron Mariska. Kellő üdvözlések után megkezdődött a kertelés a szökés, a csábítás nagy problémája körül. úgy kezdte, hogy megkérdezte a leányt, hogy nem felelt-e ma szekundára (hogy eddig soha nem felelt, azt tudta, de iszen nem is vesznek oly szigorúan semmit a polgáriban, mint a gimnáziumban, aki ott az első — itt a legutolsó lenne.) A rezignált ,neműre aztán belefogott annak a kérdésnek a taglalásába, hogy a gimnáziumban nemcsak hogy szigorúak, hanem igazságtalanok, mi több gazemberek a tanárok. Meg fogja pofozni őket az érettségi után egytől-egyig — azaz hogy mégse. Még holnap megteszi — mert ő holnap szökni fog Amerika felé. Hogy eljut-e addig, nem tudja, annál jobb, ha nem jut el odáig. A lányka többször próbálta megszakítani a fiú gondolatmenetét, de az csak azt felelte, hogy várja be a régit s aztán tovább szónokolt. Igenis, ő meg fog szökni, mert a gazember osztályfőnöke intőt adott neki. Nem törődne a szörnyű igazságtalansággal, hisz ő hozzászokott már az emberek igazságtalanságához, a jellemtelenségekhez — ő iránta, csakhogy a mostoha apja az nem fog majd napirendre térni az eset felett, sőt végigbotozza őt, akit még büntetlenül senki sem bántott! Becsülete ezt nem engedi — neki mennie kell innét. Ha nem kapna enni egy hétig az intő miatt, ha szobafogságra ítélnék, szóval mindent elszenvedne — csak az ütést nem. Ez ellen fellázad minden porcikája s beleborzad egész teste. Eddig csak türelmesen hallgat a lány, de most már pityergőre állt a szája . Hát itt akarsz engem hagyni ? (A pertut már régen kimondották — ha senki más nem hallja, mert akkor magázzák egymást.) Hát ez a te nagy szereteted ? — Én is ép erre a végtelen szerelemre akarok hivatkozni, mikor arra kérlek, hogy jöjj velem, szökjünk együtt. — Hogy én is veled szökjem ? Mikor én nem vétettem senkinek, mikor engem itt mindenki szeret. — Hát ér-e annyit valamennyinek a szeretete, mint az enyém ! — Én jobban szeretem a mamámat, mind téged. — Eh, nekem ez egészen mindegy, megesküdtél, hogy követni fogsz, még csak tegnap volt és máris elfeletkezel róla ? Megesküdtél, követned kell. — Hát igaz, megesküdtem . . . János úr az első női ellenszegülést szépen lefegyverezte, most aztán minden igyekvésével arra törekedett, hogy a leányban egyszersmind kedvet, bátorságot és lelkesedést gerjesszen az ábrándos terv iránt. Elragadtatással mesélt neki arról a tengernyi boldogságról, amelyet ő reájuk még elkövetkezendőknek hitt. S aztán még egyszer megesküdtek, hogy holnap találkozni fognak minden körülmények között, hogy egymást azután már soha el nem fogják hagyni, így a nagybűnszövetségest megkötvén János úr, ahogy mondani szokás , elégette maga mögött a visszavonulás hidját, darabokra tépte az intőt s neki ereszté a szélnek és a hideg téli szál szanaszét hordta az intő foszlányait ... A két összeesküvő pedig — akár csak a nagyok szokták az elhatározó lépés után — ,komoran nézett a bizonytalan jövő elébe.* (Ez ugyan regény citátum, de ha minden regényben benne van ez a bizonytalan, kétes jövendő, amely elé a hős komoran, sőt sokszor kétségbe- PÉCSI UBXLCIfY, 1904. február 8.