Pécsi Közlöny, 1905. március (13. évfolyam, 28-54. szám)
1905-03-01 / 28. szám
s a nemzeti politika ellen nemcsak az osztrák katonai érdekek, hanem az azokkal összekötött magyar személyi érdekek is vívnak. Kell-e külön is megemlítenem, hogy Magyarországon harminchét éven át ezeket az osztrák érdekeket szolgáló személyi érdekeket a szabadelvű párt képviselte, amelynek hosszú, hosszú időn át programmja sem volt, amelynek egy kis nemzeti tartalmat csak az adott, amikor Széll Kálmán alatt a nemzeti párttal fuzionált, de amely Apponyit is annyira megbénította, hogy ország és világ előtt be kellett vallania, miszerint a szabadelvű párttal nemzeti politikát a hatvanhetes alapon csinálni nem lehet. Ez a párt s ennek a pártnak fondorkodása az oka annak, hogy a válság megoldása most a holtpontra jutott. Bécs, amely megszokta azt, hogy a szabadelvű pártban mindenka engedelmes szolgára talál, megütközik azon, hogy a nemzet ezt az árulóját tönkre zúzta, hogy a nemzet jogait követeli, megszegi nyakát, és a merev ellentállás terbe lép. Bécsben nem tudnak belenyugodni abba, hogy az eddigi kényelmes állapot most gyökerestül megváltozzék, nem tudnak belenyugodni abba, hogy az eddig olvasatlanul megszavazott száz és száz milliónyi adójából ezután ne gazdálkodhassanak kényök kedvök szerint — s hogy a dédelgetett Ausztria eddig élvezett előnyeitől elessék — a nagyhatalmi hóbort minden előnyét ezután ne csak Ausztria élvezze — hogy szóval uj idő, uj kor, uj szellem köszöntsön be. Természetes. A kutya is harap, hogyha a lopott koncot tőle el akarjuk venni. A bécsi körök azon fondorkodnak, hogy hogyan lehetne megmenteni — nem a veszett fejsze nyelét, hanem magát az elvesztett pozíciót egész valóságában. A nemzet ítélt. Halálra ítélte az eddig a nemzeti ügyre csak kárt okozott szabadelvű pártot s a kibontakozás útját a nemzet maga határozta meg akkor, amikor a többséget a függetlenségi pártnak és az ezzel koalicionált pártoknak juttatta. Andrássy Gyula gróf, a király megbízottja ezt az útját terjesztette Ő Felsége elé. Meglehet, hogy nem volt egészen az ellenzék szája ize szerint való, igaz, hogy nem ölelte fel a függetlenségi párt egész programmját — de hisz egy csapásra a perszonál unióig mindent megteremteni nem lehet, az is meglehet, hogy Andrássy Gyula gróf javaslata tekintetbe vette a bécsi körök megcsontosodott maradiságát és 1848 teljes kiépítése felé kisebb lépésekben közeledett volna mint a vérmesebbek szerették volna, de becsületes, tisztességes megoldási mód volt a jelen viszonyok között az egyedül lehetséges; őszinte volt fölfelé is, lefelé is, nem keresett kerülő utakat, becsületesen megmondta, hogy az adott körülmények között egyiknek ezt, a másiknak azt kell feláldoznia egyelőre. Ez a tisztességes politika útja, ezt az eljárást még akkor is tisztelem, becsülöm, ha nézeteit nem osztom is. De Bécsben éppen azért nem kell ez, mert tisztességes, nem a megszokott kamarilla stílus, amely mindig valami rejtek ajtót tart nyitva, amelyen megmenekülhessen akkor, hogyha az ellenzéket győzelme minden gyümölcsétől meglopta. Megkezdődik a puhatolódzás oly férfiú után, aki ilyen után tudna a válság megoldására tanácsot adni. Most Láng Lajosnak, ennek a Bécsben annyira portált exminiszternek nevét emlegetik, aki azonban sokkal kisebb ember, semhogy ily feladat megoldására elég ereje, elég tekintélye lenne. Az ő szabadelvűpárti körök a messiást Wekerle Sándorban látják, aki már miniszterelnök is volt, tekintélye is van akkora, hogy a züllésnek indult szabadelvű pártot összetartsa, csak azt nem tudja még, hogy ígéretekkel megszerezheti-e ezek mellé a többi 67-es alapon álló pártokat, a dissidenseket, az új pártot, a néppártot. Mert ha ő meg tudná ezeket szerezni, akkor megvolna a többsége — csakhogy nem tudja megszerezni se , se más olyan, aki a 67-es alapnak és a régi szabadelvű párttal a régi rendszernek feltámasztásán dolgozik. Ezért kell a holtponton stagnálnunk, mert olyan embert még nem találtak, aki az egyesült ellenzéket szétrobbantsa, ezért kell a magyar közügyeknek szenvedni, mert Bécs nem tud beletörődni a végleges vereségbe. Hogyne! Győzzön a „dicsőséges“ fekete sárga zászló felett a magyar trikolor, hogyne! Ausztria elveszítse legjobb, legzsírosabb gyarmatát ! Hogyne! Még hogy önálló magyar hadserege is legyen annak a rebellis magyar fajnak, amely hadsereg nélkül is annyiszor porolta már az osztrákok kabátját a csatatéren Dalok. 71. A lelkem még ma is csak Ólomteherrel szárnyal, Ábránd — Valóval küzdve, A Fény a nyűgös Árnnyal; De majd, ha mint pacsirta, Magasra szállhat könnyen : Bűvös dalokra zendül Mosolyon, vágyon, könyen. 72. A boldogságnak nincs még vége, Első reményed mert megcsalt. Szived addig még nincs kiégve, Amig szeretsz zenét s a dalt. Zenével altatod a badat, Vele az enyhülés leszáll. S ha tán szemed könyűt még hullat: Uj létre kelsz dalaimnál . . . 73. Hogy én szeretlek-e s miért ?! Ugyan miért is kérdezed ? Szeretlek tán egy semmiért, Mi ellenállhatlan vezet. Szeretlek, mert vágyó szivem Nem élhet, hogyha nem szeret. S miért szeretnék mást, Szivem! Ha már szeretsz Te engemet . . .? 74. Szerese ! Szeress! oh boldogítsd e Rég elhagyót fájó szivet ! Oh tárd ki lelkedet előttem ! Füröszd gyönyörbe uj hived. Sziveknek egybedobbanása Ha nincs, a lét csak küzdelem. A munka, gond s könyek legédesb Julalme csak — a szerelem . . . 75. y/ Elfelejthetek bántalmat, Fényt, nyomort, mi néha ért; El gyűlölködőt s hálátlant Ki szivemmel visszaélt; De a kiket én szerettem, Elfelejtnem nem lehet. S hogy felejtenélek Téged ? Ki szerettél engemet . . . Berkes, PÉCSI KÖZLÖNY, 1906. március 1. A biró előtt. A szalonban a Bösendorfer-zongora még nyitva áll. Elröppentek a húrjairól a szomorú magyar nóták s a végső akkordokat elnyelte a gobelin szőnyeges terem, amelynek homálya csak fokozza azt az ábrándos hangulatot, amelyet a nóták okoztak. Bánatos belül minden s csak a nagy kandalló tetejére állított aranyos Ámor látszik vidámnak, s a fölötti örömében, hogy treffert csinált s a kis Micike sóhajtásaival megszaporitotta a holdvilágot, ragyogó csillagokat, hervadó leveleket, bánatosan pityergő kis madárkákat segítségül hivó szerelmesek légióját, úgy nyújtogatja a nyilát magasra tartó kezét, mintha magyar csárdást akarna táncolni. De mit törődik most ezzel a Micike kisasszony ? Hiába alatozik künn a szép természet, hiába dugták ki a napfényre színes, bolyhos fejecskéjüket a virágok, ő rá nézve már kezd lehullani az őszi rózsa levele. Még a nem létező szellő is azt susogja, hogy a Micike boldogtalan s a vidáman csicsergő madarak dalában is a Beethoven gyászindulóját hallja. De édes Istenkém, hogyan is lehet