Pécsi Közlöny, 1905. március (13. évfolyam, 28-54. szám)

1905-03-01 / 28. szám

s a nemzeti politika ellen nemcsak az osztrák katonai érdekek, hanem az azokkal összekötött magyar személyi érdekek is vívnak. Kell-e külön is megemlítenem, hogy Magyarországon harminchét éven át ezeket az osztrák érdekeket szolgáló személyi érdekeket a szabad­elvű párt képviselte, amelynek hosszú, hosszú időn át programmja sem volt, amelynek egy kis nemzeti tartalmat csak az adott, amikor Széll Kálmán alatt a nemzeti párttal fuzionált, de amely Apponyit is annyira megbéní­totta, hogy ország és világ előtt be kellett vallania, miszerint a szabad­elvű párttal nemzeti politikát a hat­vanhetes alapon csinálni nem lehet. Ez a párt s ennek a pártnak fondorkodása az oka annak, hogy a válság megoldása most a holtpontra jutott. Bécs, amely megszokta azt, hogy a szabadelvű pártban mindenka enge­­delmes szolgára talál, megütközik azon, hogy a nemzet ezt az árulóját tönkre zúzta, hogy a nemzet jogait követeli, megszegi nyakát, és a me­rev ellentállás terb­e lép. Bécsben nem tudnak belenyu­godni abba, hogy az eddigi kényel­mes állapot most gyökerestül meg­változzék, nem tudnak belenyugodni abba, hogy az eddig olvasatlanul megszavazott száz és száz milliónyi adójából ezután ne gazdálkodhassa­nak kényök kedvök szerint — s hogy a dédelgetett Ausztria eddig élvezett előnyeitől elessék — a nagyhatalmi hóbort minden előnyét ezután ne csak Ausztria élvezze — hogy szó­val uj idő, uj kor, uj szellem kö­szöntsön be. Természetes. A kutya is harap, hogyha a lopott koncot tőle el akar­juk venni. A bécsi körök azon fondorkod­­nak, hogy hogyan lehetne megmen­teni — nem a veszett fejsze nyelét, hanem magát az elvesztett pozíciót egész valóságában. A nemzet ítélt. Halálra ítélte az eddig a nemzeti ügyre csak kárt okozott szabadelvű pártot s a kibon­takozás útját a nemzet maga hatá­rozta meg akkor, amikor a többsé­get a függetlenségi pártnak és az ezzel koalicionált pártoknak juttatta. Andrássy Gyula gróf, a király megbízottja ezt az útját terjesztette Ő Felsége elé. Meglehet, hogy nem volt egé­szen az ellenzék szája ize szerint való, igaz, hogy nem ölelte fel a függetlenségi párt egész programm­­ját — de hisz egy csapásra a per­­szonál unióig mindent megteremteni nem lehet, az is meglehet, hogy And­rássy Gyula gróf javaslata tekintetbe vette a bécsi körök megcsontosodott maradiságát és 1848 teljes kiépítése felé kisebb lépésekben közeledett volna mint a vérmesebbek szerették volna, de becsületes, tisztességes megoldási mód volt a jelen viszonyok között az egyedül lehetséges; őszinte volt fölfelé is, lefelé is, nem keresett ke­rülő utakat, becsületesen megmondta, hogy az adott körülmények között egyiknek ezt, a másiknak azt kell feláldoznia egyelőre. Ez a tisztességes politika útja, ezt az eljárást még ak­kor is tisztelem, becsülöm, ha néze­teit nem osztom is. De Bécsben éppen azért nem kell ez, mert tisztességes, nem a meg­szokott kamarilla stílus, amely min­dig valami rejtek ajtót tart nyitva, amelyen megmenekülhessen akkor, hogyha az ellenzéket győzelme min­den gyümölcsétől meglopta. Megkezdődik a puhatolódzás oly férfiú után, aki ilyen után tudna a válság megoldására tanácsot adni. Most Láng Lajosnak, ennek a Bécsben annyira portált exminiszter­­nek nevét emlegetik, aki azonban sokkal kisebb ember, semhogy ily feladat megoldására elég ereje, elég tekintélye lenne. Az ő szabadelvűpárti körök a messiást Wekerle Sándorban látják, aki már miniszterelnök is volt, te­kintélye is van akkora, hogy a zül­lésnek indult szabadelvű pártot össze­tartsa, csak azt nem tudja még, hogy ígéretekkel megszerezheti-e ezek mellé a többi 67-es alapon álló pártokat, a dissidenseket, az új pártot, a néppár­tot. Mert ha ő meg tudná ezeket sze­rezni, akkor meg­volna a többsége — csakhogy nem tudja megszerezni se , se más olyan, aki a 67-es alap­nak és a régi szabadelvű párttal a régi rendszernek feltámasztásán dol­gozik. Ezért kell a holtponton stag­nálnunk, mert olyan embert még nem találtak, aki az egyesült ellenzéket szét­robbantsa, ezért kell a magyar közügyeknek szenvedni, mert Bécs nem tud beletörődni a végleges ve­reségbe. Hogyne! Győzzön a „dicsősé­ges“ fekete sárga zászló felett a ma­gyar trikolor, hogyne! Ausztria el­veszítse legjobb, legzsírosabb gyar­matát ! Hogyne! Még hogy önálló magyar hadserege is legyen annak a rebellis magyar fajnak, amely had­sereg nélkül is annyiszor porolta már az osztrákok kabátját a csatatéren Dalok. 71. A lelkem még ma is csak Ólomteherrel szárnyal, Ábránd — Valóval küzdve, A Fény a nyűgös Árnnyal; De majd, ha mint pacsirta, Magasra szállhat könnyen : Bűvös dalokra zendül Mosolyon, vágyon, könyen. 72. A boldogságnak nincs még vége, Első reményed mert megcsalt. Szived addig még nincs kiégve, A­mig szeretsz zenét s a dalt. Zenével altatod a badat, Vele az enyhülés leszáll. S ha tán szemed könyűt még hullat: Uj létre kelsz dalaimnál . . . 73. Hogy én szeretlek-e s miért ?! Ugyan miért is kérdezed ? Szeretlek tán egy semmiért, Mi ellenállhatlan vezet. Szeretlek, mert vágyó szivem Nem élhet, hogyha nem szeret. S miért szeretnék mást, Szivem! Ha már szeretsz Te engemet . . .? 74. Szerese ! Szeress! oh boldogítsd e Rég elhagyót fájó szivet ! Oh tárd ki lelkedet előttem ! Füröszd gyönyörbe uj hived. Sziveknek egybedobbanása Ha nincs, a lét csak küzdelem. A munka, gond s könyek legédesb Julalme csak — a szerelem . . . 75. y/ Elfelejthetek bántalmat, Fényt, nyomort, mi néha ért; El gyűlölködőt s hálátlant Ki szivemmel visszaélt; De a kiket én szerettem, Elfelejtnem nem lehet. S hogy felejtenélek Téged ?­­ Ki szerettél engemet . . . Berkes, PÉCSI KÖZLÖNY, 1906. március 1. A biró előtt. A szalonban a Bösendorfer-zongora még nyitva áll. Elröppentek a húrjairól a szomorú magyar nóták s a végső akkordo­kat elnyelte a gobelin szőnyeges terem, amelynek homálya csak fokozza azt az ábrándos hangulatot, a­melyet a nóták okoztak. Bánatos belül minden s csak a nagy kandalló tetejére állított aranyos Ámor látszik vidámnak, s a fölötti örömében, hogy treffert csinált s a kis Micike sóhajtá­saival megszaporitotta a holdvilágot, ra­gyogó csillagokat, hervadó leveleket, bána­tosan pityergő kis madárkákat segítségül hivó szerelmesek légióját, úgy nyújtogatja a nyilát magasra tartó kezét, mintha ma­gyar csárdást akarna táncolni. De mit törődik most ezzel a Micike kisasszony ? Hiába alatozik künn a szép természet, hiába dugták ki a napfényre színes, bolyhos fejecskéjüket a virágok, ő rá nézve már kezd lehullani az őszi ró­zsa levele. Még a nem létező szellő is azt su­sogja, hogy a Micike boldogtalan s a vidá­man csicsergő madarak dalában is a Bee­thoven gyászindulóját hallja. De édes Istenkém, hogyan is lehet

Next