Pécsi Közlöny, 1905. június (13. évfolyam, 105-126. szám)

1905-06-01 / 105. szám

1905. június 1. PÉCSI KÖZLÖNY. —1011.5— és 1012.4 millió koronára emelkedtek. Az 1904. évről szóló zárszáma­dások még elő nem terjesztetvén, er­ről az évről persze véleményt mon­dani nem lehet. A főkérdés, illetve e sorok célja csak az, hogy nem áll tehát az az aggodalom, hogy a bekövetkezendő ellen­állási harcra nem lennénk eléggé erősek és úgy állami pénzügyeink­ben, mint magán­viszonyainkban. Szenvedni fogunk e tereken is, az bizonyos, d­e a befejezett harc után, mely csak a nemzet jogos akaratá­nak érvényesülésével végződhetik, kö­vetkezik az a mindenképen becsüle­tes és erős lendület, mely ezerszere­sen kapótolni fogja minden elszen­vedett kárunkat! S ép ezért fétre az ijesztgetések­kel: „hange machen gilt nicht!“ Nem szabad megijednünk a bécsi tájakról reánk szakadni készülő fagyos, jeges felhők árnyékától. Talán egy kis viharágyu is ele­gendő lenne a jól ismert felhők szét­­oszlatására. Mindenesetre bízhatunk a magyar nemzet napjának erős ta­vaszi melegében, melynek aranyos fényessége nemsokára besugározza édes hazánk hegyét, völgyét, gazdag rónáit! így legyen ! A passzív rezisztencia. Békés vármegye­­ tegnap tartott köz­gyűlésén mint tegnapi számunkban már megírtuk az alispán a jelenvoltak éljenzései közben jelentette ki, hogy a vármegye tisz­tikara hű marad az alkotmányhoz és semmi­féle abszolutisztikus intézkedést­­végre nem hajt. — Ez tehát az első fecske, amelyet még sok, sok fog követni, de amely sorban Pécs szab. kir. város és Baranya vármegye aligha lesz. Mert mi akik minden fölkelő nap imá­­dásában az elsők vagyunk, akik még az alkotmánysértő bukott miniszterelnök eljá­rását is, hála Mándy Samu indítványának s a berendelt jegyzők és községi bírók vala­mint központi tisztviselők szavazatának sanc­­ionálni tudjuk mi még odáig sem jutot­tunk, hogy most amikor teljesen új rend­szer előtt állunk egy kissé nemzeti szinű törvényhatósági átiratokat még tárgyalásra kitűzni nem merünk, így hever valahol a vármegye háza és a városháza porlepte aktái között Heves vármegye átirata, és több más egyéb társa­ságában, amely úgy tudom, hogy a város­hoz már megérkezett a legutóbbi közgyűlés megtartása előtt és könnyen be lehetett volna terjeszteni. Hanem persze a koalíciónak bizalmat szavazó átirat tárgyalása kellemetlen lett volna. Arról meg vagyok ugyan győződve, hogy egy koalíciós minisztérium kinevezése esetén úgy ahogy örömmel üdvözölte a vármegye a város Wekerlét, Bánffyt, Székit, Héderváryt, Tiszát — bizalommal üdvözli majd ha arra kerül a sor, Andrássyt, Kos­suthot, Apponyit, vagy a Zoltánok bár­melyikét csak a kezében legyen a hatalom mert ez a mi opportunista vármegyénk nem az egyént üdvözli akinek munkájától az ország felvirágzását reményű, nem a ren­­szernek örül, amely megváltást jelent ennek a szegény közgazdaságilag agyon­tevéke­­nyezett országnak, a­melyről a szabadelvű párt minden nemzeti szint letördelt az alatt a harmincnyolc év alatt. Arra, hogy vármegyénkben akkora adag hazafiság legyen, amilyen Békés vármegye tegnapi közgyűlésén megnyilatkozott, oda az kellene, hogy nem csak fejbólintásra váró és parancsszóra derekat és fejet bólintó központi tisztviselők nem berendelt főszol­­gabírák és szolgabírák, ne a főszolgabirák­­tól függő községi és körjegyzők hatalmában levő községi bírók és esküdtek képezzék a szavazó bizottsági tagoknak a többségét, hanem az kellene, hogy már a bizottsági tagok választásánál legyen gondja az ellen­zéknek, hogy csak olyan igazán független érzelmű és gondolkodásmódú polgárok kép­viseljék a vármegyét, akiket semmi­féle pres­­sióval hitekben, haza, alkotmány és szabad­­ságszeretetükben megingatni nem lehet. Majd akkor, amikor az ellenzék vár­­megyeszerte annyira szervezve lesz, hogy ily gyümölcsöket tud majd teremni a szer­vezés munkája, akkor nem lesz okunk arra, hogy piruljunk akkor, ha vármegyei közgyű­léseink jegyzőkönyveit végig­nézzük, akkor majd a nemzeti mozgalmak alól a várme­gye, a hivatalos vármegye sem vonja ki magát. Addig azonban nagyon tartunk tőle, hogy a passzív rezisztencia kimondásával nem nagyon siet a mi vármegyénk, a mi városunk­ otthoniasnak érezte magát, eltalálva szája izét nem csak Gyügye Pálnak, de az asz­szonynak is. Volt sódar, uj hagyma, komlós kenyér, hozzá a kulacs szája is kinyillott. Gyügye Pál meg csak egyre biztatta az idegent: — Itt van la, egyék, igy­ék , huncut aki ujjat ad, a mije nincs. Az idegennek semmiféle atyafisága sem született kinálás vármegyében, jól hozzá is látott az eszem iszomhoz, nagy gyönyörűségére az asszonynak, ki lassan kint kibékült az idegen garabonciás mivoltával. Gyügye Pál aztán bemutatta vendégé­nek gazdaságát is, persze a Rendest is, mi­vel hogy az idegen ahhoz értőnek mutat­kozott. — Ugy­e rendes egy jószág, dicseke­dett Gyügye Pál. — Egy kis igazítással még méltóságos urnák is beválana a maga fajtája között. — A Rendes ? — csapta össze kezét Gyügye Pálné asszony. — De nem értek ám az igazításhoz. — vakarta füle tövét a gazda. — Hiszen értek én. A cibakházi mes­ter Tiszája csak három hétig volt nálam extra tanuláson, oszt­va, miniszter lett belőle. — És kerülne a Rendesből is valami ? — Öt hét múlva főispán. — A Rendes ? — A Rendes. — Hallod e anyjuk, a rendesből főispán. — Nem mondta e­l tisztelendő úr, hogy az árendás teljes életében szamár volt? Hát mért ne lehetne a Rendesből főispán, ha ez az izé at ért az igazításhoz. — De értek ám, — intézkedett az idegen. A vége az lett, hogy Gyügye Pál oda adta a Rendest extrába az idegennek, de kikötötte, hogy se több, se kevesebb épen­­séggel főispánnak kell lennie, mert hogy az áldomás­aiszerint lészen. Hamarosan kire ment a faluban a Rendes extrája, hát persze hogy nevették Gyügye Pált, hogy ugy csúffá tette a német mert hogy minden huncutság abban terem. De Gyügye Pál oda se neki. Türelmesen várt öt hétig, de hogy a Rendes se hintón, se szekéren be nem mu­tatkozott, olyas valamit érzett, mintha va­lami keringetné, amivel a németet üttetné meg . . . Közbe valami ügyes-bajos dolga volt a kancelláriában, ott valami hirdetmény került a szeme elé, a­melyik alá nagy be­tűkkel az volt nyomva : Rendes, főispán, Gyügye Pál se látott, se hallott, hanem, szaladt haza. — Asszony, hozd az ünneplőmet. — Aztán mitől a’ — Menek a Rendeshez. — Megbomlott kegyelmed ? Semmiféle nemzetségem. — Lóvá tette kegyelmedet a német, ütheti nyomát a Rendesnek — Éppen most olvastam a kancelláriá­ban, hogy főispán. — A Rendes ? — Az. — A mi Rendesünk ? — Annak kell lenni. Gyügye Pál felvette ünneplőjét s be­­kocorgott a városba. Valami rendőrrel ke­rült össze s hogy nem volt valami járatos a városban, illendőkép megkérdezte, beszél­hetne a méltóságos főispánnal, a Rendessel. — Csak menjek a vármegye házára, megmondja ott akárki is. Gyügye Pál neki vágott a vármegye házának. A sok sziszi­muszi silbak között alig ismerte ki magát, a mik a kapu alatt okvetlenkedtek. Tudakolt, hajlongott Gyügye 3 NAPI HÍREK. Fees, 1905. május 31. Bízzatok és reméljetek. Nagy ünnepnap ez, amelyet a keresz­tény világ ma ül és a mellyel bezárja a húsvéti időszakot, azt az időt, a­mely a legnagyobb ünnepet foglalja magában : Jézus kínszenvedéseinek, halálának és feltámadá­sának ünnepét. Szép ünnep, van valami benne ami oda hat a lélek mélyébe, a szív közepébe, a legelrejtettebb zugaiba és ott érezteti azt az áldást, amely megtisztít a bűntől, szeny­­töl és megizmosit, megerősít. — Menjetek és tanítsatok És én vele­tek vagyok minden nap a világ végezetéig. Ezt monda az Úr ott fenn az Olajfák hegyén az Ő tanítványainak, amint elkezdett szállni fel, fel a magasba, az ég ragyogó kéksége felé, hogy elfoglalja mennybéli író.

Next