Pécsi Közlöny, 1905. november (13. évfolyam, 231-255. szám)
1905-11-01 / 231. szám
9 nagy galibát okozott ominósus szórt, a „vezénylet“ szóra térek rá. Hogy a „vezénylet“ szó alatt nem a ve- zénynyelv, parancsszó, (a „Kommandó“) értendő, ez kitűnik a 11. §. német szövegéből is, mely e két szót „vezérlet és vezénylet“ következőképp fordította át az osztrák törvény szövegébe, „Führung und Leitung“, a Führung szó magyarul vezérletet, a Leitung szó pedig irányítást jelent. Ha parancsszavat jelentene a vezénylet szó, akkor az osztrák törvény szövegében „Führung und Commando‘-nak kellene állani. De még eklatánsabban kitűnik e szó jelentősége a hadsereg szervezeti szabályzatából. Az „Osztrák-magyar birodalom hadseregének szervezete“ címet viselő és a magy. kir. honvédelmi miniszternek 1875. évi 30110/1. számú rendeletével tan- és kézikönyvül elfogadott katonai mű (Sztrávay Miklós százados m. kir. Ludovika-akadémiai tanártól) a magyar nemzet álláspontjának ad igazat. Ezen tankönyv III. rész I-sö fej., 1. §-a szerint: „a közös hadsereg egységes vezetésére és vezérletére hivatva vannak: 1. A hadsereg főfelügyelője, 2. A magasabb katonai parancsnokságok, (területi, hadosztály és dandár parancsnokok), 3. A katonai külön törzsek (a vezérkari, tüzérségi, a műszaki törzs, a tábornok, szárny- és személyi segédtisztek). A 4. §., mely a magasabb katonai parancsnokságok a hadfő-katonai parancsnokságok beosztását tárgyalja, azt mondja : „ . . . a hadfő-, katonai parancsnokok állása kétféle, t. i. a hadsereg központi igazgatásában a területi főnökök és a hadsereg egységes vezetésében és vezényletében a legmagasabb katonai parancsnokok“. Ebből is elvitáthatlanul megállapítható, hogy az „egységes vezérlet és vezénylet“ kifejezés, nem a vezénynyelvre, hanem egyrészt a hadsereg egységes vezérletére, másrészt a katonai fő- és hadparancsnokok szervezeti, területi beosztására, elvezénylésére, irányítására vonatkozik. Bizonyítottam tehát a szervezet szabályzatból is azt, hogy a „vezénylet“ kifejezés nem a vezényszóra vonatkozik, hanem az irányításra (Leitung), de menjünk tovább. A 67 XIIl-§ szerint az egész hadseregnek s igy a magyar hadseregnek is, mint az összes hadsereg kiegészítő részének egységes vezérlete és vezénylete a Felség által intézendőnnek ismerteti el ugyebár ? Mi sem természetesebb tehát, osztrák felfogás szerint, minthogy a m. kir. honvédség és népfelkelők vezénynyelvének megállapítása is, a Felség által lett volna elintézendő és megállapítandó, de nem így történt. Mert a honvédség és népfelkelők vezénynyelvét nem a Felség, hanem a magyar törvényhozás állapította meg, az elsőre nézve az 1868 évi XLI. c. 18 §-a rendelvén: „A honvédség vezénynyelve a magyar, zászlója Ő Felségének jelvényei mellett az ország színeit és a magyar állam címerét viseli“. A népfelkelőkre pedig az 1886 évi XX t. c. 7§-a rendeli, hogy: „A népfelkelési szolgálati és vezénynyelv, a rangfokozati jelvények, a felszerelés hasonlók a honvédségről szóló 1868 XLI t. c. 18§-ában megállapítottakhoz“ ! A magyar törvényhozás által hozott eme két törvényjavaslat beterjesztése és meghozatala ellen a Felség nemcsak nem tiltakozott, hanem azokat szentesítette, holott ha azok Felségi jogkört sértettek volna, ha azok a császári vagy királyi hatalom jogkörébe markoltak volna, akkor a Felség ez ellen bizonyára tiltakozik, kijelentvén, hogy az a 67 évi törvény 11. §. szerint általa intézendő el. Azt pedig, hogy afelség mulasztást vagy jogfeladást követett volna el, még osztrák testvéreink sem állíthatják. Íme tehát bizonyítottam azt is, hogy a vezénynyelv megállapítása a gyakorlat szerint is a magyar törvényhozást illeti meg. Nincs tehát igaza sem az osztrákoknak,sem a velük egy húron pendülő magyaroknak abban, hogy a vezénynyelv megállapítása a császár joga, s hogy a magyar nemzet a magyar vezényszó követelésével császári jogkört sért és császári hatalomba markol. Azoknak, akik a hadsereg magyar ezredeiben a német vezényszó fentartása mellett foglalnak állást, halvány sejtelmük sincs arról, minő óriási hátrányt és veszélyt jelent a hadsereg harcképességére az ő állásfoglalásuk egy komoly és nagyobb háború esetén, ezzel azonban majd egy következő cikken fogok foglalkozni. Hátralékos vidéki előfizetőinket kérjük, szíveskedjenek tartozásaikat , haladéktalanul beküldeni. Halottak napján . . . Irta: Réthy Emilne. Kedves barátom! Sírunk és siratunk. Ki apját, ki anyját, ki más kedvesét. Huszonnégy órán át még olyanok is foglalkoznak ú halottal, kik máskülönben egyébre sem szoktak gondolni, mint az életre. Ma az egész kereszténység gyásznapján, mindenki akár hálából, akár szeretetből, avagy csak szokásból is, de emlékezik a múltra ! Ma reggel, mikor ott bolyongtam a temető lombtalan fái között, hirtelen elhatároztam, hogy felelek Önnek arra a levelére, melyet már egy hónapja tartogatok Íróasztalom fiókjában. Nem leptek meg sorai, amint, hogy egyáltalán nem képes engem valami meglepni. -Eltettem aztán a fiókomba és nem gondoltam többet reá. Sokkal okosabb Ön, semhogy ezért haragudni tudjon reám. De ma, a halottak emlékezetes napján eszembe jutott Ön is, az én legkedvesebb halottam. Könnyed szemmel gondolok a múltra, de azért szívesen elmerengek rajta. Ilyen napra jól esik a szomorúság és hol van az a barbár lélek, ki vigalom után áhítozna. Lássa rég megszűntem önt az élők sorában tekinteni. Ma, mikor mindenek lelkében ezt kisért az emlékezet, eszembe jutott Ön is, a múlt egy árnyéka, a fiókba ejtett levele is, mely fényről, napsugárról, boldogságról beszél. Kedves barátom ! azt írja Ön: »torkik vagyok mindennel, belátom, hogy csak a maga hűséges, tiszta szerelme boldogíthat igazán , tehát vagy maga, vagy senki.“ Azelőtt régen — tudom-e szavak az Ön ajkairól a mennyország összes gyönyöreit varázsolták volna elém, a szerelmi vágyódás egy feneketlen tengerévé tették volna szivem, de most csak részvéttel párosult irigységgel gondolok Önre. Sajnálom Önt, hogy az életben még mindig hajszolja azt az igazi asszonyi ideált és irigylem azt a kitartó reménykedését mellyel feltalálni véli. Lássa az én lelkem már kiforrt a szerelem tisztító tizében, az életkedvem kóróvá aszott a rekkenő nyári hőségben, jól esik ezen hideg őszi napfény, mely nem tud már ég® sebet ütni a szívemen. Ön még mindig gyötri magát, busul és reménykedik. Én elcsüggedtem és megnyugodtam. Ebben rejlik a mi életünk külömbözősége. Nem restellem bevallani, szerettem Önt azzal a rajongó idealizmussal, azzal a nevetségig menő ragaszkodással, melyre csak egy tapasztalatlan, poétikus leánylélek képes. Akkor nem volt számomra egy pillantása. Ott lebzselt naphosszat a szomszédban egy bizonyos szép asszony lábainál. Láttam akárhányszor, hogy oly imádattal néz fel reája, mint az aszkéta a madonna arcára. Ön nem tudta, hogy ott álltam órákon át az ablakomba, égőre, fájóra néztem szemem, amint csökönyösen figyeltem, mikor bukkan elő daliás alakja az utca torkolatánál. És aztán végre, ha megláttam, csak azért, hogy ismét végig érezzem azt a szívet tépő fájdalmat, azt az örült féltékenységet, hogy lássam eltűnni a szép asszony lakásának kapuján. Meghalni, meghalni ordít bennem ilyenkor a végelkeseredés és a hosszú téli álmatlan éjszakán kiszökve ágyamból, mezítláb sétálok a fagyos folyosón. Tudja-e ön, mit éreztem, látva Önt naponkint amaz asszony oldalán, mint megy végig az utcán, szőkén, fehéren, ragyogón, a boldogságtól kipirulva! Az aszszony holló fürteivel, fantasztikus öltözetével és ama bűvös mosolyával, mely még PÉCSI KÖZLÖNY 19©5. november 1.