Pécsi Közlöny, 1905. november (13. évfolyam, 231-255. szám)

1905-11-01 / 231. szám

9 nagy galibát okozott ominósus szórt,­ a „vezénylet“ szóra térek rá. Hogy­ a „vezénylet“ szó alatt nem a ve-­ zénynyelv,­­ parancsszó, (a „Kom­mandó“) értendő, ez kitűnik a 11. §. német szövegéből is, mely e két szót „vezérlet és vezénylet“ következőképp fordította át az osztrák törvény szö­vegébe, „Führung und Leitung“, a Führung szó magyarul vezérletet, a Leitung szó pedig irányítást jelent. Ha parancsszavat jelentene a vezény­let szó, akkor az osztrák törvény szövegében „Führung und Com­­mando‘-nak kellene állani. De még eklatánsabban kitűnik e szó jelentősége a hadsereg szervezeti szabályzatából. Az „Osztrák-magyar birodalom­ hadseregének szervezete“ címet vi­selő és a magy. kir. honvédelmi mi­niszternek 1875. évi 30110/1. számú rendeletével tan- és kézikönyvül elfo­gadott katonai mű (Sztráva­y Miklós százados m. kir. Ludovika-akadémiai tanártól) a magyar nemzet álláspont­jának ad igazat. Ezen tankönyv III. rész I-sö fej., 1. §-a szerint: „a közös hadsereg egységes vezetésére és vezérletére hi­vatva vannak: 1. A hadsereg főfelügyelője, 2. A magasabb katonai parancsnokságok, (területi, hadosztály és dandár pa­rancsnokok), 3. A katonai külön tör­zsek (a vezérkari, tüzérségi, a mű­szaki törzs, a tábornok, szárny- és személyi segédtisztek). A 4. §., mely a magasabb ka­tonai parancsnokságok a hadfő-kato­­nai parancsnokságok beosztását tár­gyalja, azt mondja : „ . . . a hadfő-, katonai parancsnokok állása kétféle, t. i. a hadsereg központi igazgatásá­ban a területi főnökök és a hadsereg­­ egységes vezetésében és vezényleté­ben a legmagasabb katonai parancs­nokok“. Ebből is elvitáthatlanul meg­állapítható, hogy az „egységes ve­zérlet és vezénylet“ kifejezés, nem a vezénynyelvre, hanem egyrészt a had­sereg egységes vezérletére, másrészt a katonai fő- és hadparancsnokok szervezeti, területi beosztására, elve­­zénylésére, irányítására vonatkozik. Bizonyítottam tehát a szervezet szabályzatból is azt, hogy a „vezény­let“ kifejezés nem a vezényszóra vonat­kozik, hanem az irányításra (Leitung), de menjünk tovább. A 67 XII­­l-§ szerint az egész­­ hadseregnek s igy a magyar had­­­­seregnek is, mint az összes hadsereg kiegészítő részének egységes vezérlete és vezénylete a Felség által intézen­­dőnnek ismerteti el ugyebár ? Mi sem természetesebb tehát, osztrák felfogás szerint, minthogy a m. kir. honvéd­ség és népfelkelők vezényny­elv­ének megállapítása is, a Felség által lett volna elintézendő és megállapítandó, de nem így történt. Mert a honvédség és népfelkelők vezénynyelvét nem a Felség, hanem a magyar törvényhozás állapította meg, az elsőre nézve az 1868 évi XLI­­. c. 18 §-a rendelvén: „A hon­védség vezénynyelve a magyar, zász­­lója Ő Felségének jelvényei mellett az ország színeit és a magyar állam címerét viseli“. A népfelkelőkre pedig az 1886 évi XX t. c. 7§-a rendeli, hogy: „A népfelkelési szolgálati és vezény­ny­elv, a rangfokozati jelvények, a felszerelés hasonlók a honvédségről szóló 1868 XLI t. c. 18§-ában meg­állapítottakhoz“ ! A magyar törvényhozás által hozott eme két törvényjavaslat beter­jesztése és meghozatala ellen a Felség nemcsak nem tiltakozott, hanem azokat szentesítette, holott ha azok Felségi jogkört sértettek volna, ha azok a császári vagy királyi hatalom jog­körébe markoltak volna, akkor a Fel­ség ez ellen bizonyára tiltakozik, ki­jelentvén, hogy az a 67 évi­ törvény 11. §. szerint általa intézendő el. Azt pedig, hogy a­­felség mulasztást vagy jogfeladást követett volna el, még osztrák testvéreink sem állít­hatják. Íme tehát bizonyítottam azt is, hogy a vezénynyelv megállapítása a gyakorlat szerint is a magyar törvényhozást illeti meg. Nincs tehát igaza sem az osztrá­koknak,sem a velük egy húron pendülő magyaroknak abban, hogy a vezény­nyelv megállapítása a császár joga, s hogy a magyar nemzet a magyar vezényszó követelésével császári jog­kört sért és császári hatalomba markol. Azoknak, akik a hadsereg magyar ezredeiben a német vezényszó fen­­tartása mellett foglalnak állást, hal­vány sejtelmük sincs arról, minő óriási hátrányt és veszélyt jelent a hadsereg harcképességére az ő állás­­foglalásuk egy komoly és nagyobb háború esetén, ezzel azonban majd egy következő cikken fogok foglal­kozni. Hátralékos vidéki előfizetőinket kérjük, szíveskedjenek tartozásaikat , haladéktalanul beküldeni. Halottak napján . . . Irta: Réthy Emilne. Kedves barátom! Sírunk és siratunk. Ki apját, ki anyját, ki más kedvesét. Huszonnégy órán át még olyanok is foglalkoznak ú­ halottal, kik máskülönben egyébre sem szoktak gondolni, mint az életre. Ma az egész kereszténység gyásznap­ján, mindenki akár hálából, akár szeretet­­ből, avagy csak szokásból is, de emlékezik a múltra ! Ma reggel, mikor ott bolyongtam a temető lombtalan fái között, hirtelen elha­tároztam, hogy felelek Önnek arra a leve­lére, melyet már egy hónapja tartogatok Íróasztalom fiókjában. Nem leptek meg sorai, amint, hogy egyáltalán nem képes engem valami meglepni. -Eltettem aztán a fiókomba és nem gondoltam többet reá. Sokkal okosabb Ön, semhogy ezért haragudni tudjon reám. De ma, a halottak emlékezetes nap­ján eszembe jutott Ön is,­­ az én legked­vesebb halottam. Könnyed szemmel gondolok a múltra, de azért szívesen elmerengek rajta. Ilyen napra jól esik a szomorúság és hol van az a barbár lélek, ki vigalom után áhítozna. Lássa rég megszűntem önt az élők sorában tekinteni. Ma, mikor mindenek lelkében ezt ki­sért az emlékezet, eszembe jutott Ön is, a múlt egy árnyéka,­­ a fiókba ejtett levele is, mely fényről, napsugárról, boldogság­ról beszél. Kedves barátom ! azt írja Ön: »torkik vagyok mindennel, belátom, hogy csak a maga hűséges, tiszta szerelme boldogíthat igazán , tehát vagy maga, vagy senki.“ Azelőtt régen — tudom-e szavak az Ön ajkairól a mennyország összes gyönyö­reit varázsolták volna elém, a szerelmi vá­gyódás egy feneketlen tengerévé tették volna szivem, de most csak részvéttel pá­rosult irigységgel gondolok Önre. Sajnálom Önt, hogy az életben még mindig hajszolja azt az igazi asszonyi ide­ált és irigylem azt a kitartó reménykedé­sét mellyel feltalálni véli. Lássa az én lel­kem már kiforrt a szerelem tisztító tizében, az életkedvem kóróvá aszott a rekkenő nyári hőségben, jól esik ezen hideg őszi napfény, mely nem tud már ég® sebet ütni a szívemen. Ön még mindig gyötri magát, busul és reménykedik. Én elcsüggedtem és megnyugodtam. Ebben rejlik a mi életünk külöm­­bözősége. Nem restellem bevallani, szerettem Önt azzal a rajongó idealizmussal, azzal a nevetségig menő ragaszkodással, melyre csak egy tapasztalatlan, poétikus leánylélek képes. Akkor nem volt számomra egy pil­lantása. Ott lebzselt naphosszat a szom­szédban egy bizonyos szép asszony lábai­nál. Láttam akárhányszor, hogy oly imá­dattal néz fel reája, mint az aszkéta a madonna arcára. Ön nem tudta, hogy ott álltam órákon át az ablakomba, égőre, fájóra néztem szemem, amint csökönyösen figyeltem, mikor bukkan elő daliás alakja az utca torkolatánál. És aztán végre, ha megláttam, csak azért, hogy ismét végig érezzem azt a szí­vet tépő fájdalmat, azt az örült féltékeny­séget, hogy lássam eltűnni a szép asszony lakásának kapuján. Meghalni, meghalni or­dít bennem ilyenkor a végelkeseredés és a hosszú téli álmatlan éjszakán kiszökve ágyamból, mezítláb sétálok a fagyos fo­lyosón. Tudja-e ön, mit éreztem, látva Önt naponkint amaz asszony oldalán, mint megy végig az utcán, szőkén, fehéren, ra­gyogón, a boldogságtól kipirulva! Az asz­­szony holló fürteivel, fantasztikus öltözeté­vel és ama bűvös mosolyával, mely még PÉCSI KÖZLÖNY 19©5. november 1.

Next