Pécsi Közlöny, 1905. december (13. évfolyam, 256-279. szám)

1905-12-01 / 256. szám

a puskaporos levegőbe, mikor dobják a fegyveres védelem szükségének bombáját ? Ha a nemzeti szenvedés e ke­serű pohara kiürítésének szüksége elérkezik, még akkor sem szabad elcsüggedni, mert a magyar nemzet szabadságának szánt, ezen újabb vér­tanú koronát is, a győzelem babér­­koszorújává fogják avatni bátor hő­seink. Nem úgy vagyunk már most, mint ötvenhét évvel ezelőtt voltunk. Vagyoni, értelmi és számbeli erőnk értéke megtízszereződött. Vannak képzett katonáink és vannak rátermett hazafias tisztjeink. Én pedig hangsúlyozni kívánom, hogy nem csak a honvédségnél, ha­nem a közös hadseregben is. Avagy nem megható példája-e a hazafiságnak Lobkovitz herceg, volt budapesti hadtestparancsnok esete, ki inkább nyugalomba vonult nyug­díj nélkül, hogysem hazája ellen való, alkotmánygyilkoló merényletre adta volna eszközül magát. Nagy szerencséje az a magyar nemzeti ügynek, hogy az arany zsi­­nóros katonai egyenruhák alatt is, izzó hazafiságtól égő, bátor, magyar szívek dobognak. Ezen örvendetes tény igazolására elmondom azt, a­mi Budapesten ok­tóber első felében történt. A Pannónia szálloda éttermében, vacsora után, a sírva vigadó magyar módjára szórakozott több független­ségi párti képviselő. Némelyiknek fe­lesége is jelen volt. A szomszéd asztalnál mulatott vagy húsz katonatiszt, honvédek és közös hadseregbeliek vegyesen,­t­tani abba a szobába, hol a tanácsosáé asszony ékszereit tartotta. Egy meggyujtot gyertyavitágnál — melyet ott, abban a szobában találtam, — azt a szekrényt, mely az ékszereket tartal­mazza, felfeszitettem s az ékszer-doboz ke­zemben volt! Épp a doboz felfeszitésével fáradoztam, midőn hirtelen, váratlanul a ta­nácsos állott szemtől — szembe velem. Ez a meglepetés úgy hatott rám, mint de­r­ült égből a villámcsapás! Egy hang nem jött ki az ajkamon, lábam, mintha gyöke­redzett volna, úgy álltam ott a corpus de­­lie­i-vel, az ékszer dobozzal kezemben. Egy pillanat alatt átvillant az agyam, hogy most már mindennek vége . . . nem csak a sociétás fog magából kilökni, de a sze­rény hivatalnoki kar sem tűr már meg, mert oda a becsültem, oda az a kincs, mely még egy szerény hivatalnoknak is a legdrágább kincse* * Ott állottam a tanácsos előtt, lesújtva, összetörve, ki, hogy hogysem a vonattól lekésett. — Mit keressz itt, éjnek idején az én lakásomon ? — ez volt a hozzám intézett kérdése. Én írtinip°­m tudtam, hangtalanul mutáltam az ékszerdobozra ... Erre ő hozzám lépett s az ékszerdo­bozt tőlem élvévé, óriási erővel megrázott, s sziszegő hangon, az elfoj­ot düh palás­­tolásával monda, szintén többen családjaikkal, felesé­gükkel és leányaikkal. Az erdélyi székely képviselők igen emelkedett hangulatban lévén, a legválogatottabb kuruc nótákat hu­­zatták. Az éles és ékes tolláról neveze­tes egyik szélbali képviselő mindig attól félt, hogy a közelben levő ka­tonatisztek tüntetésnek és sértésnek fogják venni a „Mégis huncut a né­met“ kezdetű és ehez hasonló dalt, s ennek következményeként egyszer csak repülni fog a tisztek asztalától feléjük valami pezsgős palack. Mialatt barátom a bekövetkezhető konfliktus lehetősége fölött tépelődött, egyszer csak a padlóhoz vágott pezs­gős palack zuhanásától támadt hang töltötte be az éttermet, melynek nyo­mán a tisztek asztalától elhangzott az éles vezényszó ! „Felállni!“ No, gondolta az imént említett töprengő honatya, — kezdődik ám már a kemény összetűzés. Ezek bizo­nyosan most a „Gotterhalte“-t fogják követelni, s ebből olyan parázs ve­rekedés fog támadni, hogy évek múlva is beszélnek róla. A „Felállni!“ vezényszónak va­rázs hatása volt. Egy pillanat alatt az egész étterem közönsége talpon volt. A következő pillanatban egy vezénylethez szokott éles szavú tiszt harsányan kiáltotta a cigány felé ! — „Húzd a Kossuth Lajos azt üzente . . kezdetű nemzeti him­nuszt! Éljenzés, taps és az általános tetszészaj nyomán a jelenlevők egész serege együtt énekelte a hazafias fel­­l lángolás harci dalát. Aztán egy társasággá olvadt át: — Ember, edd becsületszavadat, hogy csak ezt kerested . . . Erre már én is visszanyertem beszélő képességemet cinikusan s felkacagva mon­dom : — De Méltóságos uram, mit ér önnek a tolvaj becsületszava ? ! — Igaz, igaz hát majd tolvajhoz illő módon végzek magával, sziszegő fogai közt a tanácsos és rendőrért küldött. Ez a Vallomásom. A többit méltóztatnak tudni, vétkeztem, várom büntetésemet, a pillanatokkal előbb még teljesen ellentétesnek látszó két tábor. Kölcsönös bemutatkozások, név­jegyváltások, pohár köszöntések, is­merkedések, örömujjongások támad­tak az imént leírt nagyszerű jelenet után. — Hála Isten ! most már van kardunk is, ha még komolyabb táma­dás éri hazánkat, — kiáltja az egyik képviselő, — csak az kár, hogy ágyukkal nem rendelkezünk. Alig hangzottak el a honfiúi aggodalom ezen szavai, egy tüzér kapitány lépett elő, bemutatkozott, átadta névjegyét, s katonásan szalu­tálva, jelenté : „Az ágyukat, ha kellenek, majd hozzuk mi.“ Riadalmas éljen és taps hangzott az ágyút hozó jelentés után. — „Igenis“, mi megesküdtünk a magyar alkotmányra, — hangzott fel a tüzérkapitány szava, és mi szent eskünkhöz mindig hűk leszünk !“ Így beszél egy esküjéhez hű, kötelességtudó magyar katona. Örül­jünk és örvendezzünk , mert az eskü szentségéhez ragaszkodók tábora óriási, az esküszegők, hazaárulók csapata pedig csupán egy törpe kis csoport. Az Isten is csupán azokat se­­gíti, kik előtt az eskü szent , az eskü­­szegőket pedig megsemmisíti és porba sújtja. Ne remegjünk tehát hazánk jö­vője miatt, mert velünk az Isten. És ha Isten velünk, ki ellenünk ? PÉCSI KÖZLÖNY 1905. december 1. * A bíróság ítéletének kihirdetése után, mely súlyosbító körülményül tudta be a vádlott magas értelmiségét és viszont eny­hítő körülményül tudta be a vádlott büntet­len előéletét és fiatal korát, s ezért egy évi fegyhás büntetéssel sújtotta a vádlottat, egy éles, szigetrázó sikoly szelte át a tárgyaló terem csendjét, egy hölgy elájult. A sikoly hallatára a vádlott ingadozni kezdett, a börtönőrök úgy fogták fel, hogy el ne essék. Az elájult hölgyet a vádlott előtt vit­ték ki a teremből, s a­mint ott, előtte el­vitték, egy pillanatra belenézett arcába, s hirtelen görcsös rángás vonult keresztül at­léta termálén — a tanácsosné asszony volt . .­­ NAPI HÍREK. Pécs, 1905. november 30. A vármegyék a királynál. Bu­dapestről Írja tudósítónk: Pécs város tör­vényhatóságától ma nagyfontosságú átirat érkezett Pest vármegyéhez. Az átirat ki­fejti, hogy a magyar vezényleti nyelvért folytatott küzdelemnek eddig azért nem volt sikere, mert a korona ezt a követelést nem tekintette az egész osztatlan nemzet köve­telésének. Ha azonban az ország összes törvényhatóságainak megbízottaiból alakult küldöttség jelenik meg az urakodó előtt, hogy megkérje az állam nyelvének a had­seregbe való behozatalára és hogy kifejtse azokat a nemzeti érdekeket, melyek a ma­gyarságnak a hadseregben való térfoglalá­sához fűződnek, akkor lehetetlen, hogy a király elzárkózzék nem egy párt, vagy egy többség, hanem az egész ország óhajtását tevő kérelem teljesítése elől. Pécs város törvényhatósága fölkérte Pest vármegyét a mozgalom országos szervezésére. Mint érte­sülünk, Fazekas Ágoston főjegyző a követ­kező indítványt terjeszti az állandó választ­mány legközelebbi ülése elé: Mondja ki a választmány, hogy a magyar vezényszónak és szolgálati nyelv­nek, nemkülönben a magyar jelvényeknek a hadsereg magyar részeiben általánosan való behozatala által a hadsereg egységét a legcsekélyebb mértékben sem látván veszélyeztetettnek, ezt a múlhatatlanul

Next