Pécsi Közlöny, 1906. szeptember (14. évfolyam, 199-223. szám)

1906-09-01 / 199. szám

2 . állása, a megsértett „világrend“ ér­dekében. Oppenheimer Ferenc dr., berlini tudós, a minap egy nagy német lap­ban fejtegette ezeket a gondolatokat és úgy véli, hogy a fogságbüntetéssel sújtott egyének nevelésén kell változ­tatni és gyerekes foglalkozásaiktól, egészségtelen életmódjuktól, színlelésre szoktató tanítóiktól kell elsősorban megmenteni őket. Izomedző mozgás, életkedvet adó foglalkozás és főleg a megtámadott önérzet kigyógyítása és megerősítése az első feladat, melyet meg kell oldani, ha nem akarunk belenyugodni abba a ténybe, hogy a visszaeső bűnösök száma ijesztő mó­don szaporodik. Ez lenne az átmenet első foka, de nem a megoldás. Nézete szerint, amint bő tapasztalata alapján mond­hatja, a fogságbüntetést magát is meg kellene szüntetni. Kisebb vétségeknél a vétkes anyagi viszonyaihoz mért pénzbüntetés váltaná fel a fogságot. Ha pedig valaki fizetni nem tud, va­lamely neki való munkával róná le tartozását. Azok számára, akikről bebizo­nyosodik, hogy a közrend megátal­kodott ellenségei, legnagyobb bünte­tésül azt szabja, hogy az ilyet vala­mely egészséges, de munkaerőben szűkölködő gyarmatra kell kitelepí­­teni, ahol új életet kezdhet, természe­tesen egész szabadon. Mert ennek a modern büntető felfogásnak mindig az a vezérlő gondolata, hogy hogyan lehet újra hasznos jó emberré tenni azt, aki egyszer a helyes útról letért. Szóval az egyén szabadságát köve­telik meg azok számára is, akik nem illenek a meglevő rend korlátai közé. Mindig az ember java lebegjen előt­tünk és ezzel nem fér össze olyan büntetés, melyet megtorlásnak, sőt bosszuállásnak lehetne nevezni. Ne a vétket nézzük, hanem az embert. Audiatur et altera pars. Igen tisztelt szerkesztő úr ! Engedje meg kérem nekem, aki nem jövendőbeli principális vagyok, hanem egy a megélhetés gondjaival küzdő kereskedő, hogy válaszul a­­Pécsi Közlöny" tegnap­­előtti számában megjelent ,Egy kereskedő segéd természetrajza“ című humoros cikkre válaszolva, annak néhány kitételére reflek­táljak. Mindenek előtt sietek kijelenteni, hogy a m­ost annyira hangoztatott 7 órai záró határidőt betartani teljesen lehetetlen. Azt is kifejtem mindjárt, hogy miért. Minden nagyobb városban a keres­kedelemnek — hogyha virágozni akar — arra kell­ törekedni, hogy minden igényt lehetőleg kielégítsen. Tessék csak végig­nézni Páris, Berlin, Bécs üzleteit, meddig tartanak nyitva, Budapesten sem lehet be­hozni a 7 órai zárást, már Siklóson, eset­leg Bonyhádon akár 6 órakor is be lehetne zárni. Nálunk sem lehet 7 órakor zárni, pláne egy kaptafára húzni minden keres­kedést már csak azért sem lehet, mert hisz minden kereskedésnek máskor van a szezonja és a szezon szerint változik a zárás szükségszerűsége. Vegyük csak pl. a roróskereskedőket. Nyáron mindenki világos nappali szövetet vesz — ezt nem veszi lámpafény mellett, nyáron tehát este nem lévén dolga a vőfös kereskedőnek, könnyen zárhat 7 órakor. Az estély a színházi idény beálltakor aztán már inkább az estélyi öltözékek sze­zonja kezdődik. Egy estélyi öltözékhez való szövetet pedig csak lámpafény mellett vá­sárolnak, hogy a színhatást tanulmányoz­hassák. Egy rövidáru kereskedő szezonja (a karácsonyi vásártól eltekintve) inkább nyá­ron van, az a kereskedő tehát inkább télen zárhatna este 7 órakor. De azért minden kereskedésben leg­inkább erre az esti egy órára van szük­ség, mert ha teszem este 7 órakor egy vevő van az üzletben, vagy ha közvetlenül 7 óra előtt, ha értékben pl. nem is nagy, de quantumban gyakran tekintélyes töme­get kitevő megrendelés érkezik, azt még azon a napon effektuálni kell, hogy más­napra ne maradjon restancia, máskép, különösen a nagyobb kereskedésekben, olyan bábeli zűrzavar állana elő, amely az egész üzlet jó hírnevét veszélyeztetné. Ez az egy óra, amely alatt pl a király­utcai kereskedések előtt a corso tart, míg ehhez a korzóhoz a szükséges világítást nyújtja, addig benn a kereskedésben a leg­szükségesebb dolgokra, a csomagolásra s az expediálásra kell ! Sokkal inkább lehetne szó még az üzleteknek később való megnyitásáról mint a korábbi zárásáról, mert hiszen azok, akik­­ az ilyen kereskedésekben szerzik be szük­ségleti cikkeiket, de akik este 7 óráig akár gyárakban akár más ipartelepen vannak el­foglalva, tisztán a szatócsokra volnának utalva, ami sem reánk kereskedőkre, sem pedig a vevő közönségre haszonnal nem járna. Az esti 7 órai zárással aztán még egy nagy előnytől is elesnénk. A király­utcai fényesen világított korzó egyik leg­lényegesebb részét képezi gyenge lábon álló kereskedelmünk támaszainak. Az a közönség, amely téli időben a korzót látogatja vagy a színházba megy, a nyitott kirakat előtt mégis csak megáll, s ha 7 órakor üzleteinket bezárjuk, néha bizony igen nagy költséggel létesített kirakatainknak semmi haszna sincs Azt pedig tudja Szerkesztő Úr is, hogy az üzlet egy igen lényeges mozgató eleme a reklám s legjobb reklám áruim javának közszem­lére tétele, senki sem tud semmit, pedig a verebek is erről csiripelnek. De a szerelemnek az a legboldogítóbb korszaka, mikor mint titkot őrzi azt két szó, meg nem vallva a másik­nak az érzelmet, csak önkéntelenül elárulva. Hanem azért a réten át haladva Tini­nek már egész csokra volt az Antal által szedett hóvirágokból, de Antal gomblyuká­ban is nem egy réti boglárka diszlett. Vidámságukban előre sietnek Ilonka és Károly után, úgy hogy hallják Károly be­szédjét : — Rosszul esik ugyan, hogy holnap már el kell mennem, de ez ibolyát meg fogom őrizni. Ilonka pirulva a földre néz, mert lépteket hallott, de Tini és Antal hal­lották a vallomást — tudták hogyan kell az ilyent kilesni — s hangosan fölnevettek, mire Károly is elpirult. Antal azonban meg­nyugtatja őket. — Hiszen én is éppen azt mondtam Tininek, hogy nem fogom elfelejteni, de ő nem akarja elhinni, ime sárga virágokat tűzött a gomblyukamba. És tovább mennek. Harmadik pár Biri Józsival. Józsi ugyan diák még — és szintén holnap jár le a szabadsága, — de ebből nem követ­kezik, hogy lányok után nem érdeklődnek. Nem is tudja elpalástolni a fölötti bánatát, hogy nem sétálhat együtt Ilonkával, kit oly boldognak lát Károly oldalán. Mennyi fáradságába került szegény Józsinak, míg meghallgatta Ilonka, de akkor is nevetve hagyta őt faképnél. Most meg, mikor nagy örömére beszélhetni remélett vele, a hadnagygyal sétál. El is mondta apróra az ő bánatát Birinek, a régi jó ismerősnek, kitől még segítséget is remélt boldogtalan ügyében, de Biri alig tudta megvigasztalni Józsit, ki nyugtalanul lép­kedett előre, szemei pedig folyton Ilonkát keresték, s egy-egy tőrszúrás volt szerelme­­tes szívébe Ilonka egy-egy boldog kacagása. A fiatalokból alakult utolsó pár Irénke Ödönnel. Az volt még az érdekes, mikor most egy órával ezelőtt megismerkedtek. Mind a ketten a városból valók, s nem ismerték egymást. Ödön Károllyal jött Jani barátjukhoz, Irénke pedig Tini vendége. Persze élénk beszélgetés fejlődött ki abból, mikép lehetséges, hogy eddig nem ismerték egymást, pedig ime kitűnik, hogy nem is messze laknak egymástól. Irénke végül azzal fejti meg a rejtélyt, hogy többnyire nagymamájánál van, ki a város másik ré­szén lakik, s az oda és vissza vezető útján kívül keveset jár a városban. Ödönnel ezt természetesen nagyon sajnálja, s a jövőre megállapítják, hogyan találkozhatnak több­ször. Most már csak Jani jön Ilonka mamá­jával és Tini mamája Jani papájával. Eközben kiérnek az erdőbe, megszo­kott helyükre, s a friss forrás mellé tele­pednek, hol jóízűen költik el uzsonnájukat, s napnyugtára már haza érkeznek fáradt testtel, de vidám kedélylyel. Csak Józsi búcsúzik nehéz szívvel Ilonkától. * Azóta már két húsvét múlott el, s most a vakációban a fiatalok ismét talál PÉCSI KÖZLÖNY 1906. szeptember 1. Ez pedig nemcsak nemesebb el­­­járás, de okosabb is, mert nem nevel általa az emberiség a fegyházakban egész gárda gonosztevőt.

Next