Pécsi Közlöny, 1907. december (15. évfolyam, 276-299. szám)

1907-12-01 / 276. szám

9 - i természetesen a titkos szavazással­ juthat leginkább felszínre, ámbár a a nyílt szavazással az elszánt aka­rat inkább kivehető, különösen, ha az állami tisztviselők nem szavaz­hatnának. Ami már most a p­a­s­s­i­ve vá­lasztójogot, vagyis a megválasztha­­tást illeti, természetes a következő két követelmény, hogy t. i.: 1) önjogú választó legyen ; 2) magyarul írni, olvasni s be­szélni tudjon. De én ezzel még nem eléged­ném meg, hanem még két követel­ményt állítanék fel : 1) hogy legalább 6 elemi osz­tályt végzett legyen ; 2) hogy megválasztatása esetén a megbízólevél átvétele előtt a ma­gyar alkotmányra az esküt magyar nyelven írásban és szóban letegye; 3) hogy legalább 50 önjogú vá­lasztó ajánlja. Ha valaki az ajánlók közül egy­általában nem szavazna , 100 korona bírsággal lenne büntetendő, a fennebb említett 20, illetve 10 koronán felül, hogy játékszert ne csináljon a vá­lasztásból. A házszabályok megfelelően meg­­változtatandók lennének, még ezen parlament által úgy, hogy jövőre horvát nemzetiségi vagy szocialista agyonbeszélés- illetve törvényes lát­­szata államcsíny, lehetetlenné legyen téve, így lehetne emberi előrelátás szerint a parlament magyar nemzeti jellegét s ezzel a Nemzeti Álla­­m­o­t biztosítani, mert a magyar elem túlsúlya mind növekednék.­­ Az esetleges kifogásoknak állok elébe. Külföldi mintákra nem ügyeltem. Tiszta magyar gondolkozás és haza­fias szempont vezetett javaslatom keresetlen előadásában, figyelemmel­­ arra, hogy a nemzetiségiek is ki le­gyenek békítve. A jobb előtt szívesen megha­jolok. Csak még azt akarom megje­gyezni, hogy a választó­kerületek beosztásánál a magyar túlsúlyra ter­mészetesen féltő gond lenne fekte­tendő. Hiszem is, hogy erről a kor­mány nem fog megfeledkezni. . . Hogy kik, miért vesztenék el választójogukat, ezek már részlet­­kérdések közé tartoznak. Sók egy szerencsétlen embernek a szemébe nézni. Le vagyok nyűgözve, kell, hogy jót cselekedjem. És mondhattok akármit, ez sz­encsét hoz! . . . Jó magamnak is, amint itt látták, három vagy négy esztendő­vel ezelőtt . . . — Az édes apuskám — csevegett közbe Germaine édesen — ugy­e a te sze­gény asszonyodról van szó a Lepic-utcából ? — Igen, leánykám. — Micsoda szegény asszonyról van szó? — kíváncsiskodott mindenki. — Istenem, hisz nem valami nagy dolog, de el lehet mondani csak éppen an­nak a bebizonyítására, hogy milyen gyakran vagyunk annélkül, hogy tudnánk róla, úgy­szólván a végzet eszközei . . . Képzeljétek csak el, hát egy napon megyek a Lepic­­utcán. Csak úgy minden cél nélkül téve­­lyegtem. Tudjátok, hogy egy gyűjtőre nézve semminek sincs nagyobb fontossága a vé­­letlenségnél. Tehát megyek fölfelé a Lepic­­utcán, amikor a túlsó oldalon egy kapu mellett megpillantok hirtelen egy még elég fiatal asszonyt gyászban s olyan fájdalmas PÉCSI KÖZLÖNY 1907. decembr 1. A reklám író, Björnsohn a híres poéta, aki Apponyi és a magyarság ellen a leg­durvább támadásra ragadtatta magát ez internacionális békekonferencia al­kalmával úgy látszik nem az az őszinte apostol, akinek hirdeti magát és nem minden nemzetiség elnyomása ellen emeli fel mennydörgő szavát abban a tónusban, amelyben azt tette: Poroszországban például a poseni lengyelek germanizálása oly mérték­ben foly, hogy a lengyel papoknak még lengyelül imádkoztatniok sem szabad az iskolában — és Björnsohn a nemzetiségiek nagy apostola ezt nem veszi észre, pedig meg kell hal­lania, mert ez a germanizálás oly arányokat ölt, hogy miatta az Európa békéjét garantáló hármas szövetség is veszedelemben van! Az osztrák Reichsrath összes szláv pártjait a poseni erőszakos ger­manizálás híte oly vehemensen nö­vekvő izgalomban tartja, hogy Szö­­gyény-Marich László berlini nagy­követünk kénytelen volt tegnapelőtt meglátogatni a német külügyi hiva­talt azért, hogy rámutasson arra az aggasztó visszahatásra, melyet a po­rosz-lengyel javaslat a szláv pártok­arccal, hogy a szívem szorult össze. Sovány volt, a szeme beesett, a ruhája elnyűtt s amint odatámaszkodott a kapuhoz, látszott, hogy nem tud megállni a lábán s közel van az összeroskadáshoz. Hitemre, egy pillanatra sem haboztam, hanem átmentem az után s megszólítottam. Alig válaszolt eleinte vala­mit, de olyan szelíden szólottam hozzá, olyan rokonnézéssel érdeklődtem iránta, hogy végre kiöntötte a szivét. Elmondta, hogy özvegy s nincs semmije, cókmókját lassan kint eladogatta, de koldulni nem tud s ott állt a kapunál s ott állhatott volna akár Ítéletnapig, de semmihez sem tudott volna fogni ... El tudjátok-e ezt képzelni magatoknak? Szivetfacsaró jelenet volt. De mit kell tenni, az volt a kérdés. Nem állot­tam szemben koldussal, akinek két soust vagy akár többet is adhattam volna. Két­ségbeesetten, amiért olyan borzasztó hely­zetbe jutottam, hogy nem segíthetek azon a szegény asszonyon, már-már távozni akartam, amikor az a gondolatom támadt szerencsére, hogy megkérdezzem: „És mi volt az ura?“ Zokogva felelte: „Művész. .. azaz, műtárgyakkal, képekkel bíbelődött...“ nak a hármas szövetséghez való vi­szonyára gyakorol. Glombicszky a lengyel klub el­nöke tiltakozást jelentett be az összes osztrák szláv törzsek nevében s ezt a tiltakozást Weiskirchner elnök az osztrák miniszterelnökhöz utasította, mint, akinek kötelessége e kérdéssel foglalkozni. A lengyel nemzettel szemben érzett minden sympathiánk mellett is hangsúlyoznunk kell, hogy ez a leg­­illetéktelenebb beavatkozás egy ide­gen állam belügyeibe. Ránk nézve nem is az a fon­tos, hogy erre az osztrák Reichsrath képviselőinek van-e joga, nincs-e, az sem fontos, hogy Németországnak saját határán belül joga van-e a né­met nyelvnek ott és úgy érvényesü­lést szerezni, amint teszi, csupán az a fontos, hogy a lengyelellenes ja­vaslatok tényleg a német parlament előtt feküsznek, hogy a nagy Német­országban sokkal kiáltóbb nemzeti­ségi sérelmek vannak, mint nálunk és a „nagy“ norvég szó ezek ellen nem talál hangot, míg nálunk, a mondva­csinált sérelmek miatt úgy dörgött, hogy egész Európának meg kellett hallania é­s kacagnia kel­lett reá. Az a pár nap múlva szárnyra kelt hír, amelyet még ma sem cáfol­tak meg, élénk világot vet az Öreg poéta gondolatvilágára. Felolvasó turnéra akar indulni, s ezt a turnét Eszéken — tehát Magyarországon — kívánja meg­kezdeni. Ha Björnsohnnak, az író­nak, neve nem elég reklám, jó lesz reklámnak Björnsohmnnak, az apostol­nak a neve. Sokat hallott az öreg a magyar vendégszeretről, s meg van győ­ződve arról, hogy a magyar kor­mány az izgató Björnsohnt nem­­ fogja kiutasítani, mint közve-Arra már részletek felől kérdezősködtem. Elmondta, hogy már mindent eladott.­­ „De egy-két apróság csak akad még valami zugocskában?“ — faggattam tovább. És sok rábeszéléssel végre elértem, hogy a lakásába vitt. Ah, gyermekeim, micsoda hely volt az ! Semmi, éppenséggel semmi sem volt már benne. A falak csupaszok, bútornak se híte, se hamva, éppen csak egy vetetlen ágy. Mit kezdjen az ember az ilyen nyomorúsággal szemben ? . .. Amikor már éppen el akartam menni, mondja az asszony: „Látja, itt van egy vászon ebben a skatulyában, de semmi értéke sem lehet, mert az uram csak a rámáját adta el. Bi­zonyosan senkinek sem kellett a kép . . Felkapom a skatulyát, kinyitom és mit látok? Egy Giulio Romanot, teljes pompá­jában ! — Egy Giulio Romanot? — ájuldo­­zott van Broc és Muzzo. — Igen, egy Giulio Romanot! És ta­láljátok el, hogy melyik volt ? Egyszerűen „Kleopatra és Antonius lakomája.“ — Kleopatra lakomája ? — Igenis. És pedig pompás állapot .

Next