Pécsi Közlöny, 1907. december (15. évfolyam, 276-299. szám)
1907-12-01 / 276. szám
9 - i természetesen a titkos szavazással juthat leginkább felszínre, ámbár a a nyílt szavazással az elszánt akarat inkább kivehető, különösen, ha az állami tisztviselők nem szavazhatnának. Ami már most a passive választójogot, vagyis a megválaszthatást illeti, természetes a következő két követelmény, hogy t. i.: 1) önjogú választó legyen ; 2) magyarul írni, olvasni s beszélni tudjon. De én ezzel még nem elégedném meg, hanem még két követelményt állítanék fel : 1) hogy legalább 6 elemi osztályt végzett legyen ; 2) hogy megválasztatása esetén a megbízólevél átvétele előtt a magyar alkotmányra az esküt magyar nyelven írásban és szóban letegye; 3) hogy legalább 50 önjogú választó ajánlja. Ha valaki az ajánlók közül egyáltalában nem szavazna , 100 korona bírsággal lenne büntetendő, a fennebb említett 20, illetve 10 koronán felül, hogy játékszert ne csináljon a választásból. A házszabályok megfelelően megváltoztatandók lennének, még ezen parlament által úgy, hogy jövőre horvát nemzetiségi vagy szocialista agyonbeszélés- illetve törvényes látszata államcsíny, lehetetlenné legyen téve, így lehetne emberi előrelátás szerint a parlament magyar nemzeti jellegét s ezzel a Nemzeti Államot biztosítani, mert a magyar elem túlsúlya mind növekednék. Az esetleges kifogásoknak állok elébe. Külföldi mintákra nem ügyeltem. Tiszta magyar gondolkozás és hazafias szempont vezetett javaslatom keresetlen előadásában, figyelemmel arra, hogy a nemzetiségiek is ki legyenek békítve. A jobb előtt szívesen meghajolok. Csak még azt akarom megjegyezni, hogy a választókerületek beosztásánál a magyar túlsúlyra természetesen féltő gond lenne fektetendő. Hiszem is, hogy erről a kormány nem fog megfeledkezni. . . Hogy kik, miért vesztenék el választójogukat, ezek már részletkérdések közé tartoznak. Sók egy szerencsétlen embernek a szemébe nézni. Le vagyok nyűgözve, kell, hogy jót cselekedjem. És mondhattok akármit, ez szencsét hoz! . . . Jó magamnak is, amint itt látták, három vagy négy esztendővel ezelőtt . . . — Az édes apuskám — csevegett közbe Germaine édesen — ugye a te szegény asszonyodról van szó a Lepic-utcából ? — Igen, leánykám. — Micsoda szegény asszonyról van szó? — kíváncsiskodott mindenki. — Istenem, hisz nem valami nagy dolog, de el lehet mondani csak éppen annak a bebizonyítására, hogy milyen gyakran vagyunk annélkül, hogy tudnánk róla, úgyszólván a végzet eszközei . . . Képzeljétek csak el, hát egy napon megyek a Lepicutcán. Csak úgy minden cél nélkül tévelyegtem. Tudjátok, hogy egy gyűjtőre nézve semminek sincs nagyobb fontossága a véletlenségnél. Tehát megyek fölfelé a Lepicutcán, amikor a túlsó oldalon egy kapu mellett megpillantok hirtelen egy még elég fiatal asszonyt gyászban s olyan fájdalmas PÉCSI KÖZLÖNY 1907. decembr 1. A reklám író, Björnsohn a híres poéta, aki Apponyi és a magyarság ellen a legdurvább támadásra ragadtatta magát ez internacionális békekonferencia alkalmával úgy látszik nem az az őszinte apostol, akinek hirdeti magát és nem minden nemzetiség elnyomása ellen emeli fel mennydörgő szavát abban a tónusban, amelyben azt tette: Poroszországban például a poseni lengyelek germanizálása oly mértékben foly, hogy a lengyel papoknak még lengyelül imádkoztatniok sem szabad az iskolában — és Björnsohn a nemzetiségiek nagy apostola ezt nem veszi észre, pedig meg kell hallania, mert ez a germanizálás oly arányokat ölt, hogy miatta az Európa békéjét garantáló hármas szövetség is veszedelemben van! Az osztrák Reichsrath összes szláv pártjait a poseni erőszakos germanizálás híte oly vehemensen növekvő izgalomban tartja, hogy Szögyény-Marich László berlini nagykövetünk kénytelen volt tegnapelőtt meglátogatni a német külügyi hivatalt azért, hogy rámutasson arra az aggasztó visszahatásra, melyet a porosz-lengyel javaslat a szláv pártokarccal, hogy a szívem szorult össze. Sovány volt, a szeme beesett, a ruhája elnyűtt s amint odatámaszkodott a kapuhoz, látszott, hogy nem tud megállni a lábán s közel van az összeroskadáshoz. Hitemre, egy pillanatra sem haboztam, hanem átmentem az után s megszólítottam. Alig válaszolt eleinte valamit, de olyan szelíden szólottam hozzá, olyan rokonnézéssel érdeklődtem iránta, hogy végre kiöntötte a szivét. Elmondta, hogy özvegy s nincs semmije, cókmókját lassan kint eladogatta, de koldulni nem tud s ott állt a kapunál s ott állhatott volna akár Ítéletnapig, de semmihez sem tudott volna fogni ... El tudjátok-e ezt képzelni magatoknak? Szivetfacsaró jelenet volt. De mit kell tenni, az volt a kérdés. Nem állottam szemben koldussal, akinek két soust vagy akár többet is adhattam volna. Kétségbeesetten, amiért olyan borzasztó helyzetbe jutottam, hogy nem segíthetek azon a szegény asszonyon, már-már távozni akartam, amikor az a gondolatom támadt szerencsére, hogy megkérdezzem: „És mi volt az ura?“ Zokogva felelte: „Művész. .. azaz, műtárgyakkal, képekkel bíbelődött...“ nak a hármas szövetséghez való viszonyára gyakorol. Glombicszky a lengyel klub elnöke tiltakozást jelentett be az összes osztrák szláv törzsek nevében s ezt a tiltakozást Weiskirchner elnök az osztrák miniszterelnökhöz utasította, mint, akinek kötelessége e kérdéssel foglalkozni. A lengyel nemzettel szemben érzett minden sympathiánk mellett is hangsúlyoznunk kell, hogy ez a legilletéktelenebb beavatkozás egy idegen állam belügyeibe. Ránk nézve nem is az a fontos, hogy erre az osztrák Reichsrath képviselőinek van-e joga, nincs-e, az sem fontos, hogy Németországnak saját határán belül joga van-e a német nyelvnek ott és úgy érvényesülést szerezni, amint teszi, csupán az a fontos, hogy a lengyelellenes javaslatok tényleg a német parlament előtt feküsznek, hogy a nagy Németországban sokkal kiáltóbb nemzetiségi sérelmek vannak, mint nálunk és a „nagy“ norvég szó ezek ellen nem talál hangot, míg nálunk, a mondvacsinált sérelmek miatt úgy dörgött, hogy egész Európának meg kellett hallania és kacagnia kellett reá. Az a pár nap múlva szárnyra kelt hír, amelyet még ma sem cáfoltak meg, élénk világot vet az Öreg poéta gondolatvilágára. Felolvasó turnéra akar indulni, s ezt a turnét Eszéken — tehát Magyarországon — kívánja megkezdeni. Ha Björnsohnnak, az írónak, neve nem elég reklám, jó lesz reklámnak Björnsohmnnak, az apostolnak a neve. Sokat hallott az öreg a magyar vendégszeretről, s meg van győződve arról, hogy a magyar kormány az izgató Björnsohnt nem fogja kiutasítani, mint közve-Arra már részletek felől kérdezősködtem. Elmondta, hogy már mindent eladott. „De egy-két apróság csak akad még valami zugocskában?“ — faggattam tovább. És sok rábeszéléssel végre elértem, hogy a lakásába vitt. Ah, gyermekeim, micsoda hely volt az ! Semmi, éppenséggel semmi sem volt már benne. A falak csupaszok, bútornak se híte, se hamva, éppen csak egy vetetlen ágy. Mit kezdjen az ember az ilyen nyomorúsággal szemben ? . .. Amikor már éppen el akartam menni, mondja az asszony: „Látja, itt van egy vászon ebben a skatulyában, de semmi értéke sem lehet, mert az uram csak a rámáját adta el. Bizonyosan senkinek sem kellett a kép . . Felkapom a skatulyát, kinyitom és mit látok? Egy Giulio Romanot, teljes pompájában ! — Egy Giulio Romanot? — ájuldozott van Broc és Muzzo. — Igen, egy Giulio Romanot! És találjátok el, hogy melyik volt ? Egyszerűen „Kleopatra és Antonius lakomája.“ — Kleopatra lakomája ? — Igenis. És pedig pompás állapot .