Pécsi Közlöny, 1908. március (16. évfolyam, 51-75. szám)
1908-03-01 / 51. szám
Akkor nemzeti ellenzék állott szem-ben a parlament többségével, ma a kormányt támogató függetlenségi pártnak, általában a koalíciónak elsősorban nemzetiségi ellenzéke van. Akkor a választójogosultság kiterjesztéséről, mint a jövőben megvalósítandó kívánságról beszéltek, ma az általános választójog behozatalának ténye előtt állunk. Lehetetlen a két helyzet között a különbséget fel nem ismerni és lehetetlen be nem látni, hogy a függetlenségi párt igenis következetesen jár el, amikor nem pártpolitikai szempontból, de egyenesen az ország, a magyar nemzet érdekében magát erre a lépésre elhatározta. Bármilyen hangzatos és bármilyen népszerű érveket is hozzanak fel, az igazság ebben a kérdésben a függetlenségi párt oldalán van, mert igazán kétségbe kellene esni a magyar nemzet sorsa felett, ha a magyar képviselőház többségétől, amely változhatik ugyan pártok szerint, de nem lehet sohasem más, mint magyar, félteni kellene a magyar alkotmányt és annak védelmét a kisebbségre kellene bízni, mely, mint ma, úgy a belátható jövőben is túlnyomóan nemzetiségi lesz. _______________________________________ Politikai hetiszemfe resőknek legjobb válasz lesz talán egyszerűen kijelenteni, hogy igenis nem csak azok a függetlenségi delegátusok, hanem az egész függetlenségi párt teljesen egyetért abban, hogy a katonai kérdések megoldására szüksége van. Szüksége van reá a hadsereg harcképességének fejesztése, a tisztikar jobb megélhetésének biztosítása szempontjából. A koalíciós kormány vdtalanul és a leghatározottabb formában kijelentette, hogy a hadsereg erősítésének és az erre fordítandó anyagi áldozatoknak ellenértéke van, hogy ezeknek sine qua nonja a hadsereg magyar részében a nemzeti jelleg kidomborodása és azoknak a kívánalmaknak teljesülése, amelyeket a nemzeti vívmányok nevén szoktak emlegetni. Csakhogy az éremnek erről az oldaláról nagyképűen vádaskodó lengyelkék csókolni való naivitással megfeledkeztek. A függetlenségi párt, mely — hiába ágálnak a kilépettek — a nemzet valódi akaratát képviseli, kész áldozatokra a hadsereg fejlesztése érdekében, de csak annak a hadseregnek, amelynek magyar részében a magyar nyelv, magyar jelvény, magyar szellem érvényesül. A diszidensek egyhangú önteltsége és konkolyhintései pedig nem érintik a függetlenségi pártot amely tántorodás nélkül halad az utján. Nagyképüsködjenek csak tovább és mutassák be önhitségüknek nap nap mellett egy-egy újabb szánalmas karikatúráját. Mert hiszen az sohasem baj, ha valaki nagyon sokat tart magáról. Mások ugyanis annál kevesebbet tartanak róla, Így aztán az egyensúly helyre áll. fk. * * * Pár nap múlván választás lesz a Dráván túl. Sajnos, a jelek arra mutatnak, hogy a horvát nép még mindig nem tért a józanabbik eszére, még mindig felül lelkiismeretlen politikai kalandorok izgatásainak. Pedig kézenfekvő dolog, hogy úgy is hiába erőlködnek, akiket nem győzött meg Wekerle múltkori határozott kijelentése, hogy a Rauch báró programmjában foglaltaknál messzebb menő koncessiókat nem várhatnak, azokat meg fogja győzni a jövő. Minket legkevésbbé se riaszt meg, ha Horvátországba most megint Supilóék kerülnek többségre, mert nem hisszük, hogy a velünk történeti alapon összeforrott horvát nemzetnek, melyet minden nagy és igaz érdeke Magyarországhoz fűz — ha ma nem, holnap — fel ne nyíljék a szemé. Addig pedig, míg a politikai vakság átka rája nehezül a horvátokra, várni fogunk. Hiszen idők csapása, hogy bolond vezet vakot.♦ * * A lengyelkék failaxba sorakoztak a házszabályrevízió ellen. Tarka ugráló logikájú beszédekkel döngetik azt a várfalat, amelyet a kormány éppen a magyar nemzeti irány hegemóniája érdekében emel a házszabályrevízió képében. Ma aztán megszólaltatták az öreg ágyút is. Kivonszolták abbáziabeli sarokasztala mellől Eötvös Károlyt, kizökkentették muzulmán nyugalmából és neki eresztették a házszabályrevíziónak, hogy szedné azt darabokra széjjel. És a vajda beszélt. De csodálatos, még ő sem tudott komoly argumentumot találni a javaslat ellen. Ellenben előhozakodott emlékezetének tárházából sokféle zamatos anekdotával, csillogtatta az ő sajátos humorát, megkérdezte például, hogy ki ez a Nagy Emil, aki a javaslatot benyújtotta, mert ő azt nem ismeri. Nagy Emil t. i. — nem jár az Abbáziába. A végén aztán elárulta, hogy mennyire Hakuba neki az egész. Elfelejtette ugyanis, hogy kinek az indítványát kell neki most megszavazni. Ugy súgták meg neki, hogy a Lengyel Zoltánét. Hát megszavazta a Lengyel Zoltánét. * * * Élénk kontrasztja volt ennek a felszólalásnak az Andrássy Gyul gróf mai beszéde. Keresetlen egyszerűséggel, hatásvadászat nélkül szedte szét okosan, komolyan és önérzetesen azokat az argumentumokat, amelyeket a javaslat ellen a diszidensek Újabban a t. Házban a folyosón, sőt elvétve az ülésteremben is a disszidensek köréből hangok hallatszanak, melyek roszszul sikerült gúnnyal, vagy épp olyan sikertelen műharaggal kommentálják azoknak a függetlenségi politikusoknak szereplését akik a delegációban a katonai kérdések megoldásáról beszéltek és rámutattak a megoldás lehetőségére és feltételeire.Suba alatt megvádolják őket felkínálkozással, miegymással. Hát ezeknek a kákán is csomót kelevegő, a halnak a víz, az volt Napóleonnak a harc. Éltető eleme. A korzikai hadnagyból mihamar ezredes, huszonhat éves korában már tábornok, majd fél Európa sorsát intéző konzul és végül egész Európa ügyébe beavatkozó francia császár lett. A vén Európa a fiatal császár lábainál hevert. Ő volt a nap, a többi fejedelmek csak apró holdacskák. Akkora hatalom volt a kezében, hogy úgy osztogatta az országokat, mint ahogy az apa osztja a játékszereket szét gyermekei között. Az egyiktől elvette, mert nem tartotta rá érdemesnek, s odaadta a másiknak, akit megszeretett. És ez a roppant hatalmú császár nem volt boldog t Uus volt, félt a jövőtől, mert nem volt, kire hagyja azt a beláthatatlan birodalmat, azt a roppant hatalmat. A senatus, hogy császárja gondját eloszlassa, első nejétől, a szépséges özvegy tábornoknétól, hamarosan elválasztotta. Mint szabad embernek Európa fejedelmei sietve ajánlották föl leányaikat feleségül, de Napóleonnak egy sem kellett. Csak Európa leghatalmasabb dinastiája, a Habsburg uralkodó család, nem kínálta meg Napóleont feleséggel és ez mélyen sértette a büszke császárt. Pedig ekkor már béke volt közöttük . . . Igaz hogy ezt a békét a sas diktálta, az a megvetett hadnagyból lett császár, miután kétszer is a porig alázta Bécset. Ezt nem tudták neki Bécsben se meg- bocsátani se elfelejteni. Metternich, ez a ravasz, ügyes diplomata és szívtelen hóhér, mint a család kancellárja gyakorta emlegette ez a házas sságot, de mindig kikapott érte. Mária Lujza előtt meg épen nem lehetett erről beszélni, mert az halálos ellensége volt Napóleonnak, ennek a „gonosz és rettenetes” embernek, amint ő még szelíd kifejezésekkel illette barátnéinak itt, Budáról keltezett leveleiben, ahova épen a sas elől menekültek. Olyan kicsinek tartották nagy győzelmei fényes tehetsége dacára is, hogy számba sem kívánták venni. A sors azonban kegyetlen bosszút állt rajtuk, különösen Mária Lujzán. Napóleon harmadszor is megalázta őket, de most nem a csatamezőn, hanem hiúságukban, Elküldé követeit Bécsbe, hogy feleséget kérjenek számára. Ez pedig parancs volt akkor, még pedig határidős parancs, amelynek nem volt tanácsos ellene szegülni. Mikor Mária Lujza meghallotta Napóleon szándékát, sírva fakadt és tehetetlenségében, (mert csakhamar fölvilágosították, hogy mennie kell, hacsak vészt, pusztulást nem akar hozni a birodalomra) a saját maga állítása szerint az esküvő napjáig minden gondolata átok volt leendő férjére. A követeknek azonban vígarccal adta tudomásukra nagy örömét, hogy Napoleon őt szemelte ki feleségül ! így lett a büszke Mária Lujza egy hadnagyból lett császár felesége. PÉCSI KÖZLÖNY 1908. március 1.