Pécsi Közlöny, 1908. március (16. évfolyam, 51-75. szám)

1908-03-01 / 51. szám

Akkor nemzeti ellenzék állott szem-­­ben a parlament többségével, ma a­ kormányt támogató függetlenségi­­ pártnak, általában a koalíciónak első­sorban nemzetiségi ellenzéke van. Akkor a választó­jogosultság k­i­­terjesztéséről, mint a jövőben megvalósítandó kívánságról be­széltek, ma az általános választójog behozatalának ténye előtt állunk.­ Lehetetlen a két helyzet között a különbséget fel nem ismerni és lehe­tetlen be nem látni, hogy a függet­lenségi párt igenis következetesen jár el, amikor nem pártpolitikai szem­pontból, de egyenesen az ország, a magyar nemzet érdekében magát erre a lépésre elhatározta. Bármilyen hangzatos és bármilyen népszerű ér­veket is hozzanak fel, az igazság ebben a kérdésben a függetlenségi párt oldalán van, mert igazán két­ségbe kellene esni a magyar nem­zet sorsa felett, ha a magyar kép­viselőház többségétől, amely változ­­hatik ugyan pártok szerint, de nem lehet sohasem más, mint magyar, félteni kellene a magyar alkotmányt és annak védelmét a kisebbségre kellene bízni, mely, mint ma, úgy a belátható jövőben is túlnyomóan nemzetiségi lesz. _______________________________________ Politikai hetiszemfe­­ resőknek legjobb válasz lesz talán egy­szerűen kijelenteni, hogy igenis nem csak azok a függetlenségi delegátusok, hanem az egész függetlenségi párt teljesen egyet­ért abban, hogy a katonai kérdések meg­oldására szüksége van. Szüksége van reá a hadsereg harcképességének fejesztése, a tisztikar jobb megélhetésének biztosítása szempontjából. A koalíciós kormány vd­ta­­lanul és a leghatározottabb formában ki­jelentette, hogy a hadsereg erősítésének és az erre fordítandó anyagi áldozatoknak el­lenértéke van, hogy ezeknek sine qua nonja a hadsereg magyar részében a nem­zeti jelleg kidomborodása és azoknak a kí­vánalmaknak teljesülése, amelyeket a nemzeti vívmányok nevén szoktak emlegetni. Csak­hogy az éremnek erről az oldaláról nagy­képűen vádaskodó lengyelkék csókolni való naivitással megfeledkeztek. A függetlenségi párt, mely — hiába ágálnak a kilépettek — a nemzet valódi akaratát képviseli, kész áldozatokra a hadsereg fejlesztése érdeké­ben, de csak annak a hadseregnek, amely­nek magyar részében a magyar nyelv, magyar jelvény, magyar szellem érvénye­sül. A diszidensek egyhangú önteltsége és konkolyhintései pedig nem érintik a fü­gget­len­ségi pártot amely tántorodás nélkül halad az utján. Nagyképüs­ködjenek csak tovább és mutassák be önhitségüknek nap nap mellett egy-egy újabb szánalmas kari­katúráját. Mert hiszen az sohasem baj, ha valaki nagyon sokat tart magáról. Mások ugyanis annál kevesebbet tartanak róla, Így aztán az egyensúly helyre áll. f­k. * * * Pár nap múlván választás lesz a Drá­ván túl. Sajnos, a jelek arra mutatnak, hogy a horvát nép még mindig nem tért a józanabbik eszére, még mindig felül lelki­ismeretlen politikai kalandorok izgatásai­nak. Pedig kézen­fekvő dolog, hogy úgy is hiába erőlködnek, akiket nem győzött meg Wekerle múltkori határozott kijelentése, hogy a Rauch báró programmjában foglal­taknál messzebb menő koncessiókat nem várhatnak, azokat meg fogja győzni a jövő. Minket legkevésbbé se riaszt meg, ha Horvátországba most megint Supilóék ke­rülnek többségre, mert nem hisszük, hogy a velünk történeti alapon összeforrott hor­vát nemzetnek, melyet minden nagy és igaz érdeke Magyarországhoz fűz — ha ma nem, holnap — fel ne nyíljék a szemé. Addig pedig, míg a politikai vakság átka rája nehezül a horvátokra, várni fo­gunk. Hiszen idők csapása, hogy bolond vezet vakot.♦ * * A lengyelkék failaxba sorakoztak a házszabályrevízió ellen. Tarka ugráló logi­kájú beszédekkel döngetik azt a várfalat, amelyet a kormány éppen a magyar nem­zeti irány hegemóniája érdekében emel a házszabályrevízió képében. Ma aztán meg­szólaltatták az öreg ágyút is. Kivonszolták abbáziabeli sarokasztala mellől Eötvös Ká­rolyt, kizökkentették muzulmán nyugalmá­ból és neki eresztették a házszabályrevízi­­ónak, hogy szedné azt darabokra széjjel. És a vajda beszélt. De csodálatos, még ő sem tudott komoly argumentumot találni a javaslat ellen. Ellenben előhozakodott em­lékezetének tárházából sokféle zamatos anekdotával, csillogtatta az ő sajátos hu­morát, megkérdezte például, hogy ki ez a Nagy Emil, a­ki a javaslatot benyújtotta, mert ő azt nem ismeri. Nagy Emil t. i. — nem jár az Abbáziába. A végén aztán el­­árulta, hogy mennyire Hakuba neki az egész. Elfelejtette ugyanis, hogy kinek az indítványát kell neki most megszavazni. Ugy súgták meg neki, hogy a Lengyel Zol­tánét. Hát megszavazta a Lengyel Zoltánét. * * * Élénk kontrasztja volt ennek a felszó­lalásnak az Andrássy Gyu­l gróf mai be­széde. Keresetlen egyszerűséggel, hatásva­dászat nélkül szedte szét okosan, komolyan és önérzetesen azokat az argumentumokat, amelyeket a javaslat ellen a diszidensek Újabban a t. Házban a folyosón, sőt elvétve az ülésteremben is a disszidensek köréből hangok hallatszanak, melyek rosz­­szul sikerült gúnnyal, vagy épp olyan si­kertelen műharaggal kommentálják azok­nak a függetlenségi politikusoknak szerep­lését akik a delegációban a katonai kér­dések megoldásáról beszéltek és rámutat­tak a megoldás lehetőségére és feltételeire.­­Suba alatt megvádolják őket felkínálkozás­­sal, mi­egymással. Hát ezeknek a kákán is csomót ke­levegő, a halnak a víz, az volt Napóleon­nak a harc. Éltető eleme. A korzikai hadnagyból mihamar ezre­des, huszonhat éves korában már tábornok, majd fél Európa sorsát intéző konzul és végül egész Európa ügyébe beavatkozó francia császár lett. A vén Európa a fiatal császár lábai­nál hevert. Ő volt a nap, a többi fejedel­mek csak apró holdacskák. Akkora hatalom volt a kezében, hogy úgy osztogatta az országokat, mint a­hogy az apa osztja a játékszereket szét gyermekei között. Az egyiktől elvette, mert nem tartotta rá érde­mesnek, s odaadta a másiknak, akit meg­szeretett. És ez a roppant hatalmú császár nem volt boldog t Uus volt, félt a jövőtől, mert nem volt, kire hagyja azt a beláthatatlan biro­dalmat, azt a roppant hatalmat. A senatus, hogy császárja gondját eloszlassa, első nejétől, a szépséges özvegy tábornoknétól, hamarosan elválasztotta. Mint szabad embernek Európa fejedelmei sietve ajánlották föl leányaikat feleségül, de Napóleonnak egy sem kellett. Csak Európa leghatalmasabb dinastiája, a Habs­burg uralkodó család, nem kínálta meg Napóleont feleséggel és ez mélyen sértette a büszke császárt. Pedig ekkor már béke volt közöt­tük­­ . . . Igaz hogy ezt a békét a sas diktálta, az a megvetett hadnagyból lett császár, miután kétszer is a porig alázta Bécset. Ezt nem tudták neki Bécsben se meg-­­ bocsátani se elfelejteni. Metternich, ez a ravasz, ügyes diplo­mata és szívtelen hóhér, mint a család kancellárja gyakorta emlegette ez a házas­ s­ságot, de mindig kikapott érte. Mária Lujza előtt meg épen nem lehetett erről beszélni, mert az halálos el­lensége volt Napóleonnak, ennek a „gonosz és rettenetes” embernek, a­mint ő még szelíd kifejezésekkel illette barátnéinak itt, Budáról keltezett leveleiben, a­hova épen a sas elől menekültek. Olyan kicsinek tartották nagy győzel­mei fényes tehetsége dacára is, hogy számba sem kívánták venni. A sors azon­ban kegyetlen bosszút állt rajtuk, különö­sen Mária Lujzán. Napóleon harmadszor is megalázta őket, de most nem a csata­­mezőn, hanem hiúságukban, Elküldé követeit Bécsbe, hogy felesé­get kérjenek számára. Ez pedig parancs volt akkor, még pedig határidős parancs, amelynek nem volt tanácsos ellene sze­gülni. Mikor Mária Lujza meghallotta Napó­leon szándékát, sírva fakadt és tehetetlen­ségében, (mert csakhamar fölvilágosították, hogy mennie kell, hacsak vészt, pusztulást nem akar hozni a birodalomra) a saját maga állítása szerint az esküvő napjáig minden gondolata átok volt leendő férjére. A követeknek azonban víg­arccal adta tudomásukra nagy örömét, hogy Napoleon őt szemelte ki feleségül ! így lett a büszke Mária Lujza egy hadnagyból lett császár felesége. PÉCSI KÖZLÖNY 1908. március 1.

Next