Pécsi Közlöny, 1909. május (17. évfolyam, 90-110. szám)

1909-05-01 / 90. szám

2 elejtése után tehát beállott a koalíció vál­sága, minthogy a pártok és a kabinetben helyet foglaló miniszterek már eltérő fel­fogásban voltak a további teendőkre nézve az önálló bank tervének pedig felülről tör­tént elutasítása után kitört az általános válság. A koalíciós kabinet a kebelében történt meghasonlásból levonva a konzek­venciát, benyújtotta lemondását, az adott pillanatban pedig egyedül lehetséges ki­bontakozási mód pedig kivihetetlennek bi­zonyulván: a válság holt­pontra jutott és ezidőszerint sem a pártok, sem vezéreik nincsennek abban a helyzetben, hogy vi­­lágo­san és határozottan megjelölhessék a kibontakozás útját. Ez a hét tehát forduló­pontot jelent a koalíciós aerában. Az első politikai fela­dat, amelynek tekintetében nem kötötte meg a pártok kezét a korona és a nem­zet között létre­jött paktum, természetsze­rűen magában rejtette a válság veszedel­mét. Amikor az átmeneti kabinet kor­mányzásra vállalkozott, még senki sem számolt avval az eshetőséggel, hogy a ka­binetet helyén találja a bankkérdés. A minisztérium azonban tovább vitte a kor­mányzást, mint előre kontemplálták és a bank ügye, amelyet a bankszabadalom le­járta naptárszerűl­eg tett aktuálissá, szin­tén oda sorakozott a megoldandó problé­mák közé. A függetlenségi párt azonban, amely a paktum alapján e három év alatt sok olyan dologba belement, aminek elfo­gadása csak bizonyos önmegtagadás mel­lett volt lehetséges, ezen a ponton, ame­lyen a paktum nem kötötte, természetsze­rűleg érvényesíteni kívánta programmját. A pártot nem lehet vádolni avval, hogy könnyelműen idézte fel a krízist és hozta napirendre a bankkérdést, ellenkezőleg akkor érhetné vád, ha megalkudott volna ebben a kérdésben, amelynek az ő felfo­gása szerint való megoldását joggal re­mélhette akkor, amikor ebben a paktum nem kötötte, amikor ebben a nemzet nagy többsége támogatta és amikor azért már megfizetett az Ausztriával való gazdasági kiegyezés és a kvóta­felemelés elfogadá­sával. A közeli jövő eseményei meg fogják mutatni, hogyan sikerül a válságot a holt­pontból kimozdítani. Bizonyosat most még senki sem tud természetszerűleg mondani. A függetlenségi párt bizalommal viselte­tik vezérei iránt, és higgadt nyugalommal várja, hogy törekvéseiket siker koronázza e a kibontakozás előkészítésében. Tavaszi impromtu. Irta : Bajza István dr. Willkommen, schöner Jüngling! Du Wonne der Natur! Mit deinem Blumenkörbchen, Willkommen auf der Flur ! . . . Schiller. Szépséges tündérkirálynő, — ifjúsá­god bubájának teljén . . . tündöklő ara­nyos, bíboros palástodban, csillogó ragyogó ékességeid — az édes, a gyönyörűséges virágok — között . . . fönséges pompád fényében üdvözöllek repeső szívvel, ör­vendő lélekkel tégedet, — kedves, kedves Tavasz! . . . Csodás, varázslatos, szivet zsongitó bájos disze az örök természetnek — légy áldva, üdvözölve szépséges májusnak évad­ján . . . piros pünkösdnek, Szentlélek ihletének . . . bájos virágok illatozásának ■enyhet adó légkörében. ! ! . Lelkem és szellemem magasan szár­nyal velem . . . áldva és hálával dicsőítve a mindenség Urát, — aki a természet főnként szerelme álmainak gyönyörűségére téged ily szépnek alkotott.­­ . . Zephyrek átfuvallta kert, tündérálom, mélázó titkos — édes virány, boldogságról suttogó jótékony szellem — üdvözlégy, üdvözlégy ! . . .* * * Ha . . . messze­ táj ölén a lenge szél, — kedves szülőföldem, — veled elsusog, beszél ... ott röpke szellemem szárnyal velem . . . s magam te nálad ott elképze­lem ! . . . Ahol világra lettem — édes jó anyám, — köszöntlek emlékben — ott a csendes kis tanyán ! — A hála és a hű emlékezet — csókolja gondos ápoló ke­zed ! . . . Csókolja fejed ezüst haját, amelynek minden drága szála — éltem tavaszának édes emlékévé vála ! . . . Csókolja szerető hűséges szemed, mely értem hullatott any­­nyi bus könyszemet ! . . . Tavasz volt az is — éltem ifjúsága, gondtalan álmoknak igaz boldogsága ! ! Életem tavaszán rózsás kert volt az élet, — édes szeretetben, csendes kis hajlékban jó anyám te vé­led ! . . . Most már régen-régen sírod fölött virul a tavasz virága, — csendes tavasz­estén eljövök én hozzád éltem boldogsága ! — Sírodnak hantjába az élő szeretet — tavaszi virágot, nefelejcset ültet ! * * * * Ott, hol a gyöngyöző szőke Tisza szabad kénnyel vidáman kanyarog szerte a kedves Alföld nyitott rónasíkján . . . ott lengeti képzetem tavaszi lanyha szel­lő. .. . Röpteti ligetek csábító ölén, . . . bokrok s zöldelő virányok fölött ! . . . Látom az első délibáb rajzát a derült ég alatt, a csillanó föveny fölött ... a letűző déli nap gyönyörteljes szemlét tár elém gazdag szinpompáján, s ezernyi bíbo­ros sugára tündérjátékot játszik velem!... Elfog valami mondhatatlan epedés sugalma, ránehezül keblemre egy álom­szerű édes, titkos érzés. ... A pázsit bársonyára, a favánkosra hajlik fejem.... És álmodom ... a tavaszról ... a virág­ról, az ifjúságról. . . . PÉCSI KÖZLÖNY A takarékbetétek bizton­sága. Irta : Dr DENCE ÁKOS. Bpest, márc. 30. A közelmúltban lezajlott külpolitikai események után egy szomorú jelenség maradt meg, mely a gazdasági és pénzügyi kérdéssel foglalkozókat okvetlenül kell, hogy gondolkozóba ejtse. Arról van szó ugyanis, hogy mi idézhette elő azt a bizalmatlanságot, sőt itt-ott pánikszerű félelmet, amely némely vidéken a takarékpénztárakkal szemben a betétjükért remegő közönséget megszál­lotta. Hogy lehet az hogy manapság, amikor a pénzintézeteink története közel négy évtizedes múltra tekinthet vissza, még mindig bizonyos esetekben megta­lálják azt a bizalmatlanságot, amely sem nem helyes, még kevésbbé indokolt. Ha a felbukkanó események színhe­lyét nézzük, rögtön tisztába jövünk a va­lódi helyzettel. Exponált helyek, nemzeti­ségektől körülvett vi­dékek voltak azok, ahol ily jelenségek magukat előadták. Kétségkívül, amint az illetékes té­nyezők akkor jól meg is jegyezték, csakis politikai túlzók izgatásai verhették félre annyira a harangot, hogy annak követ­keztében egyrészt megrendítve esetleg a magyar bankok, a magyar takarékpénz­tárak létalapját a közönséget onnan elte­reljék, másrészt ezáltal saját pénzintézetük­nek használjanak. A nemzetiségi kérdés ezen sarkpont­jára igen ügyesen mutatott rá az elmúlt hetekben Scotus Viator ellenfele, amidőn bevilágított abba a munkakörbe, amelyet nemzetiségeink vezetői folytatnak a cél felé. A másik kérdés, ami ezúttal előtérbe tolul, az, hogy lehet-e egyáltalában bi­zalmatlanság pénzintézeteinkkel szemben? A dolog historikumát tekintve taka­­rékpénztáraink, bankjaink fennállása óta szerencsére csak ritkán tapasztaltuk azt. Bűnös visszaélés vagy túlhajtott spe­­kuláció volt mindig az ok amely valamely pénzintézetet bukásba sodort. Mindig tehát csakis önmaguk voltak okai vesztüknek és sohasem a kormány, még kevésbé az állam, amely a magántu­lajdon szentségét mindig megvédte. Botorság tehát azt hinni, hogy az állam akármilyen körülmények között reátenné kezét a betevők betétjeire, mily vakmerőséget még a keleti deszpota álla­mokban sem tapasztaltunk, még kevésbé tehető az fel egy kultur­államról. A kormány, ha már a végszükség esete állana be, úgy aláírás útján önmaga szólítaná fel a közönséget segítségre, de a magántulajdont semmi körülmények közöt érinteni nem fogná; ennek az ellen­kezőjét még csak feltételezni is kész lehetetlenség. Jól tudjuk, hogy pénzintézeteink fölös betétállományukat nemcsak jelzálog, váltó és egyébb kölcsönökbe, hanem kü­lönböző, főleg állampapírokba is be szok­­ták fektetni. Ezek után ha nézzük, hogy egy pénzintézet m­egrohanása mily hatással lehet az intézet többi ügyfeleire s ma­ 1909. május 1.

Next