Pécsi Közlöny, 1909. május (17. évfolyam, 90-110. szám)
1909-05-01 / 90. szám
1909. május 1. jára az intézményre is, óva kell intenünk a betevőket, hogy puszta híreszteléseknek soha fel ne üljenek és rendkívüli állapopotokat ne keltsenek fel. Minden takarékpénztár ily esetben hitelét veszi igénybe addig, amíg a szükség azt kívánja, de ha az a rendes kereteket túlhaladja, úgy kénytelen lesz saját érdekében azon rendkívüli eszközökhöz is nyúlni, amelyeknek a szegény adósok fogják kárát látni. A kölcsönök felmondása, a lemondottak és beperesíttettek behajtása, exequálása mind oly dolgok, amelyekkel a takarékpénztárak nem szívesen élnek, de a kényszerhelyzet erre is rá kell, hogy vigye őket. Azok a pénzek, amelyek állampapírokban vannak befektetve, talán még biztosabbak is, mint a többi kölcsöntőkék, mert itt legfeljebb csak árfolyam-veszteségről lehet ugyan szó, de az is elkerülhető, ha a kedvező konjunktúrák kihasználtatnak. Azoknak az intézkedéseknek, nevezetesen : jó alapszabályoknak, és kellő ügyviteli ellenőrzésnek kell, hogy a garanciáját adják minden takarékpénztár biztonságának és ha ez megvan, nincs mitől tartani. Az állam soha nem avatkozott bele a takarékpénztáraknak biztosított autonomikus életébe, azoknak működését teljesen önmagukra bízta s amint nem érintette tehát s nem folyt be azoknak semmiféle ügyvitelébe, épugy nem is fogja létalapját oly tényével esetleg megrendíteni, amelyhez semminéven nevezendő törvényes alapja nincs; a kultúr, a jogállam fogalma mind ellenmondanának ily esetleges elhatározásnak. A francia-porosz háború idején Németország pénzintézeteinél szórványosan ugyan, de mégis fordultak elő egyes megrohanások; ez esetekben maga a német kormány hatalmazta fel az állambankot, hogy a megszorult pénzintézeteknek hitelt nyisson. Az állam tehát segít és nem rabol. Hazai pénzintézeteink szerencsére oly helyzetben voltak, hogy akadálytalanul eleget tudtak tenni kötelezettségüknek, de ha éppen meg is szorultak volna, meg vagyunk győződve, hogy az államnak beavatkozó jótékony segítsége itt sem maradt volna el. Kétszeresen áll az oly intézményre mely mint a postatakarékpénztár, teljesen az állam szavatossága mellett működik, vagy azon többi pénzintézetekre, amelyeknek létalapját állami törvények garantálják. Sohasem szabad tehát elfelednünk, hogy az állampolgárok jóléte és biztonsága létalapja magának az államnak is, s amely állam azzal visszaélne, önmagát sebezné meg. Egy kicsi szunyogocska szelíd dúdolása fölserkent . . . fölöttem immár gyönyörű holdvilágos est lebeg . . . myriád csillagzat tűnődve ragyog az ég méla kékjén s az ezüstös azúr tömegéből itt-ott arany csillagocskák hullanak ! . . . Tavaszi est ! . . . Te rólad álmodtam bűbájos szép tavasz — aranyos napoddal — amint enyhén suhogó szellőd csókolta homlokom ... virágaid mennyei illata, virányaid zöldelő virulása elbűvölt ... és álomba, édes álomba ringatott el ! Te vagy — bájos tavaszleány — ki álmot adsz az ébren levőnek, — sejtelmeket a merengő szívnek, — hullámokat versz a keblek érzelmein ! . . . A te kéjes rezgő fugalmad érintésén a föld megtermé neked a virágot ! — Tied a virág ! Tied az imbolygó fűszál ! . . . Tied a bokrok gályáin s a fűszálon zengő harmat ! . . . Tied az ezernyi csalogány millió akkordon zengő harmóniája ! . . . Tied a titkos-édesen suttogó Zephyr varázs lehellete ! . . . Tied az igéző tarka virágok csábos illatárja ! Minden madárdal a tied ! — A röpke pillangó szűzi csókja ! . . . a fák levélkéinek szerelmi vallomásai, ... a gyémántos bogárkák zizergő köszöntése ! . . . A szaladó patakocska bizalmas locsogása téged illet, — az erdők has árnya, ligetek viránya — néked udvarolnak ! Óh, nem tagadja el birtokaidat semmi hatalom ! Te a természet öröme vagy, — mosolygása az égnek . . . képe az ifjúságnak ! Tavasz — ifjúság! — A tavaszé a virág . ríl. az ifjúságé a szerelem ! ! * * * Miért, miért, hogy eljő a mogorva, a könyörtelen ősz . . . letarolni a gyöngéd életet ? ! Miért, miért, hogy elszáll akkor a vándor madár, s az őszi szél majdan keserves, bus panaszt sir . . . kihaló életnek fájdalmas sóhajtásait ... a szelíd fácskák lombjai kopáron integetnek, lehull majd dísze koronája mindeniknek . . . Miért, hogy a gyöngéd kis virágok letörnek, hervadás száll reájok ? Miért dúlja fel a vihar, miért éri őket a kegyetlen télnek fagyos lehellete ? Miért, hogy az ifjúság tavaszának virágait is eltépi az életnek vihara, mely elsodorja a virágot, az ifjúságot ? ! Óh igen — az ifjúságot elhervaszthatja, elsodorhatja az idő, — de a szívnek szeretete örökkön való! A síron túl is élő, el nem enyésző, örökké boldogító üdvözítő érzemény !! . . . . Aki hűn szeret — annak szivében örök tavasz virul ! És a síron túl is él... Itten a földön élő szeretők hű emlékezete halljára nefelejcset tűz... a szeretet örökjelvénye pedig — a kereszt örök symboluma a szellem, a lélek halhatatlanságának ! PÉCSI KÖZLÖNY NAPIHIREK. Pécs, 1909. április 30. General Ritter von Laureiter monológjai. Elleste: Figyelő. I. Dremtete! Mostyivunk mi! Mi, a mintik tüseségesen hátráló K. K. (aszér se nem kuk.) hatserek: Generáli, Obristi, Sapristi, Stibli satepi kameratok. Beilink ministeri, alomuitgari, elnyögi, ülnyögi satepi szekekpa és fokúnig komantirosz a rebelten matyarenfolk, hogy soha se el nem felett a mienk regirung, mint migor a terék muszga parátog sekitetek nekünk a netyfenkilencbe, migor tudotunk. Voltung is hálásak erte, mikor angol, francia stálján iteték a mi terég paratunk : pementung egesz K. Karmadia olahorszagba, hogy ez a naty ország ne mektamadja szekény kis muszgá. Meg is ticserté eszér minket a naty Miklós czár, mer mondota Sobieszky lengyel király szopránál, (a ki volt a mi szövetseges a terek ellen): „Te voltál az első számár és én voltam a másotig.“ Petig nem ő volt a másotig, csak harmatik. Másotik volt asz a piszonos pressburgi országtyiles. Ha ! Ha ! Ha ! De nem trefalung. Megmutatjug mi az ekesz filáknak: Nics párja a K. K. ticső pandánag! Mer mostyivink mi! Potz tausend ! Dremtetette ! A betyárenfolknag gelene „Önálló bank“. Hat en nem érték , mi asz ? ! A bank nem áll, az mintik fegszig. És lekjoppat fekszig, ha van K. K. Keszes bank , mert itt fegszig a sok matyar arany is a Grosschenba a Bicska Keszes pinceba. Asz van sicer. Hat mit akarja Kossuth, Apponyi, Just, Batthyány, Holló, Kmetty, talán még Wegerle is, hogy álljon a bank ? A matyar bank csag aggor állhad, ha ferbliban mondjag : „áll a bank !“ Elegedjenek meg a betyáron matyarog, ha a Kaffehausokban és a Casinokban „áll a bank.“ Tebbre nincs nekig szikseg. Mert ha volna, agkor már a Kedves Tisza és az én intim parát a Feherváry is verte volna asztal. Ennek az én intim parátnak már sokszor állott a bank és meg is sokszor volt fucs... Hat ő eszirt féldi a Matyarenlandot a banktul. Das ist ja natürlich! Te nemcsak önálló bank, hanem mék matyar veszennyelt is kellene a Gossuthhundoknag. Fárhatsz bapám, elfárhatsz. Mik csag pele nem fáratsz . . .! (Misen jó izs a matyar néptal dutni.) Na ja! Ejnye mi jut az eszépe ? ! Freilich ! Most, hogy pénzéi ticsőséggesen työsztünk a Türkenland es a Szerbia eten ? ! Keine Spur a magyar komandó. Holy iS ne! Majt ha faty. 3