Pécsi Közlöny, 1909. május (17. évfolyam, 90-110. szám)

1909-05-01 / 90. szám

1909. május 1. jára az intézményre is, óva kell intenünk a betevőket, hogy puszta híreszteléseknek soha fel ne üljenek és rendkívüli állapo­­potokat ne keltsenek fel. Minden takarékpénztár ily esetben hitelét veszi igénybe addig, amíg a szük­ség azt kívánja, de ha az a rendes kereteket túlhaladja, úgy kénytelen lesz saját érdekében azon rendkívüli eszközökhöz is nyúlni, amelyeknek a szegény adósok fogják kárát látni. A kölcsönök felmondása, a lemondottak és beperesíttettek behajtása, exequálása mind oly dolgok, amelyekkel a takarékpénztárak nem szívesen élnek, de a kényszerhelyzet erre is rá kell, hogy vigye őket. Azok a pénzek, amelyek állampapí­rokban vannak befektetve, talán még biz­­tosabbak is, mint a többi kölcsöntőkék, mert itt legfeljebb csak árfolyam-veszte­ségről lehet ugyan szó, de az is elkerül­hető, ha a kedvező konjunktúrák kihasz­náltatnak. Azoknak az intézkedéseknek, neve­zetesen : jó alapszabályoknak, és kellő ügyviteli ellenőrzésnek kell, hogy a garan­ciáját adják minden takarékpénztár bizton­ságának és ha ez meg­van, nincs mitől tartani. Az állam soha nem avatkozott bele a takarékpénztáraknak biztosított autono­­mikus életébe, azoknak működését telje­sen önmagukra bízta s amint nem érin­tette tehát s nem folyt be azoknak semmi­féle ügyvitelébe, épugy nem is fogja lét­alapját oly tényével esetleg megrendíteni, amelyhez semminéven nevezendő törvé­nyes alapja nincs; a kultúr, a jogállam fogalma mind ellenmondanának ily eset­leges elhatározásnak. A francia-porosz háború idején Né­metország pénzintézeteinél szórványosan ugyan, de mégis fordultak elő egyes megrohanások; ez esetekben maga a né­met kormány hatalmazta fel az állam­bankot, hogy a megszorult pénzintézetek­nek hitelt nyisson. Az állam tehát segít és nem rabol. Hazai pénzintézeteink szerencsére oly helyzetben voltak, hogy akadálytala­nul eleget tudtak tenni kötelezettségüknek, de ha éppen meg is szorultak volna, meg vagyunk győződve, hogy az államnak be­avatkozó jótékony segítsége itt sem ma­radt volna el. Kétszeresen áll az oly intézményre mely mint a postatakarékpénztár, teljesen az állam szavatossága mellett működik, vagy azon többi pénzintézetekre, ame­lyeknek létalapját állami törvények garan­tálják. Sohasem szabad tehát elfelednünk, hogy az állampolgárok jóléte és bizton­sága létalapja magának az államnak is, s amely állam azzal visszaélne, önmagát sebezné meg. Egy kicsi szunyogocska szelíd dúdo­­lása fölserkent . . . fölöttem immár gyö­nyörű holdvilágos est lebeg . . . myriád csillagzat tűnődve ragyog az ég méla kék­jén s az ezüstös azúr tömegéből itt-ott arany csillagocskák hullanak ! . . . Tavaszi est ! . . . Te rólad álmodtam bűbájos szép tavasz — aranyos napoddal — amint eny­hén suhogó szellőd csókolta homlokom ... virágaid mennyei illata, virányaid zöldelő virulása elbűvölt ... és álomba, édes álomba ringatott el ! Te vagy — bájos tavaszleány — ki álmot adsz az ébren levőnek, — sejtelme­ket a merengő szívnek, — hullámokat versz a keblek érzelmein ! . . . A te kéjes rezgő fugalmad érintésén a föld megtermé neked a virágot ! — Tied a virág ! Tied az imbolygó fű­szál ! . . . Tied a bokrok gályáin s a fűszálon zengő harmat ! . . . Tied az ezernyi csalogány millió ak­kordon zengő harmóniája ! . . . Tied a titkos-édesen suttogó Zephyr varázs lehellete ! . . . Tied az igéző tarka virágok csábos illatárja ! Minden madárdal a tied ! — A röpke pillangó szűzi csókja ! . . . a fák levélkéinek szerelmi vallomásai, ... a gyémántos bogárkák zizergő köszön­tése ! . . . A szaladó patakocska bizalmas locsogása téged illet, — az erdők has árnya, ligetek viránya — néked udvarol­nak ! Óh, nem tagadja el birtokaidat semmi hatalom ! Te a természet öröme vagy, — mo­solygása az égnek . . . képe az ifjúság­nak ! Tavasz — ifjúság! — A tavaszé a virág . r­íl. az ifjúságé a szerelem ! ! * * * Miért, miért, hogy eljő a mogorva, a könyörtelen ősz . . . letarolni a gyöngéd életet ? ! Miért, miért, hogy elszáll akkor a vándor madár, s az őszi szél majdan keserves, bus panaszt sir . . . kihaló élet­nek fájdalmas sóhajtásait ... a szelíd fácskák lombjai kopáron integetnek, lehull majd dísze koronája mindeniknek­­ . . . Miért, hogy a gyöngéd kis virágok letörnek, hervadás száll reájok ? Miért dúlja fel a vihar, miért éri őket a kegyet­len télnek fagyos lehellete ? Miért, hogy az ifjúság tavaszának virágait is eltépi az életnek vihara, mely elsodorja a virágot, az ifjúságot ? ! Óh igen — az ifjúságot elhervaszt­­hatja, elsodorhatja az idő, — de a szív­nek szeretete örökkön való! A síron túl is élő, el nem enyésző, örökké boldogító üdvözítő érzemény !! . . . . Aki hűn szeret — annak szivében örök tavasz virul ! És a síron túl is él... Itten a földön élő szeretők hű emlékezete halljára nefelejcset tűz... a szeretet örök­jelvénye pedig — a kereszt­ örök sym­­boluma a szellem, a lélek halhatatlansá­gának ! PÉCSI KÖZLÖNY NAPIHIREK. Pécs, 1909. április 30. General Ritter von Laureiter monológjai. Elleste: Figyelő. I. Dremtete! Mos­tyivunk mi! Mi, a mintik tü­seségesen hátráló K. K. (aszér se nem kuk.) hatserek: Generáli, Obristi, Sapristi, Stibli satepi kameratok. Beilink ministeri, alomuitgari, elnyögi, ülnyögi satepi szekekpa és fokúnig komantirosz a rebelten matyarenfolk, hogy soha se el nem felett a mienk regirung, mint migor a terék muszga parátog sekitetek nekünk a netyfenkilencbe, migor tudotunk. Voltung is hálásak erte, mikor angol, francia s­tálján iteték a mi terég para­tunk : pementung egesz K. K­­armadia olahorszagba, hogy ez a naty ország ne mektamadja szekény kis muszgá. Meg is ticserté eszér minket a naty Miklós czár, mer mondota Sobieszky lengyel király szopránál, (a ki volt a mi szövet­­seges a terek ellen): „Te voltál az első számár és én voltam a másotig.“ Petig nem ő volt a másotig, csak harmatik. Másotik volt asz a piszonos pressburgi országtyiles. Ha ! Ha ! Ha ! De nem trefalung. Megmutatjug mi az ekesz filáknak: Nics párja a K. K. ticső pandánag! Mer mos­tyivink mi! Potz tausend ! Dremtetette ! A betyárenfolknag gelene „Önálló bank“. Hat en nem érték , mi asz ? ! A bank nem áll, az mintik fegszig. És lekjoppat fekszig, ha van K. K. Keszes bank , mert itt fegszig a sok matyar arany is a Grosschenba a Bicska Keszes pinceba. Asz van sic­er. Hat mit akarja Kossuth, Apponyi, Just, Batthyány, Holló, Kmetty, talán még Wegerle is, hogy álljon a bank ? A matyar bank csag aggor állhad, h­a ferbliban mondjag : „áll a bank !“ Elegedjenek meg a betyáron matya­­rog, ha a Kaffehausokban és a Casinokban „áll a bank.“ Tebbre nincs nekig szikseg. Mert ha volna, agkor már a Kedves Tisza és az én intim parát a Feherváry is verte volna asztal. Ennek a­z én intim parátnak már sokszor állott a bank és meg is sok­­szor volt fucs... Hat ő eszirt féldi a Matyarenlandot a banktul. Das ist ja natürlich! Te nemcsak önálló bank, hanem mék matyar veszennyelt is kellene a Gossuth­­hundoknag. Fárhatsz bapám, elfárhatsz. Mik csag pele nem fáratsz . . .! (Misen jó izs a matyar néptal dutni.) Na ja! Ejnye mi jut az eszépe ? ! Freilich ! Most, hogy pénzéi ticsőséggesen työsztünk a Türkenland es a Szerbia eten ? ! Keine Spur a magyar komandó. Holy iS ne! Majt ha faty. 3

Next