Pécsi Közlöny, 1909. július (17. évfolyam, 131-152. szám)
1909-07-01 / 131. szám
2 a mienk, de a ma, az már az! — És beleegyezett a párt és állta emberül adott szavát. De ma, amikor a koalíció béklyója nem szorítja, amikor a nemzet létérdekét érintő kérdés megvalósításáról, a függetlenségi párt programmjának egy sarokkövéről van szó, akkor még a kormányalakítás mézes madzagáért sem adhatjuk oda az önálló nemzeti bank felállításának garanciájára vonatkozó követelésünket. Ez jogunk, ez törvényünk, erre az uralkodó esküt tett. Ezt nem engedjük! Hogy 1911-re valósul-e meg vagy három évvel utóbb kettő előkészítés mellett — az nem képezheti vita magvát, garanciákat kívánunk arra, hogy meglesz ! Ezért utasította vissza a függetlenségi párt Lukács László se hús, se hal tervét, amely a bank ügyében három éves provizóriumot akart minden garancia nélkül, amely egy koalíciós kabinettel akart a 67-esek vezetésével, de az alku árát — csak a függetlenségi párt fizesse meg! Hogy ezután mi lesz! Hát kísérletezések a nemzeti akarat, a függetlenségi párt letörésére. — Ez olyan régi recept, amelyet minden lázas állapot alkalmával elővesznek a bécsi politika híres doktorai. A függetlenségi eszme. (6.) Ide-oda öt esztendeje, hogy az élelmi cikkekkel való uzsora oly szemérmetlen arányokat öltött, hogy az egész ország közvéleménye felzúdult. Eleinte meg is indult valamilyen mozgalom: ankéteztek, tárgyaltak, memorandumoztak, illetékes helyen kilátásba helyezték, hogy foglalkozni fognak a kérdéssel. Azóta beletörődtünk a nyomorba és ma már csaknem természetesnek találjuk, hogy a hús, zsír, tej, vaj és zöldségek patikaárakon kelnek el. A nép és középosztály nagyobb része is megszokta, hogy húst csak sátoros ünnepen lát az asztalán és hogy a többnyire „auflag“ nélküli főzeléke bizony elég soványan van berántva, mert nem csak a zsír és vaj, hanem még a kunéról és a maszatos margarin is követték az őrült táncot fölfelé. A kilátásba helyezett kormányintézkedések máig is késnek az éj homályában. Az a kabinet, amelyhez mint, minden más irányban, úgy e téren is oly nagy reményeket fűztünk, maholnap távozik, de bizony a leggyalázatosabb, mert az összességet ártatlanul sújtó uzsora az élelmiszerekkel, nemcsak hogy vígan tovább burjánozik, hanem még egy új válfajjal szaporodott. Ma már a betevő falat kenyér is a zsákmányolás tárgyává lett és ha már eddig is nem tellett a kenyérhez való vajta, legalább száraz kenyérrel laktunk jól, de mit szóljunk ahhoz a mostani rablóhadjárathoz, mely a nép szájából kiragadja az utolsó falat kenyeret is ? A szabad kereskedelem hívei egy becsületesebb és romlatlanabb korban jóhiszeműen számoltak a verseny árszabályozó határával, mert nem is sejtették, hogy az emberi gonoszság és kapzsiság, a tröszt, kartell, korner és egy őrült hazárdjátékot űző börze útján a természetes átalakulás valamikor teljesen illuzóriusá fogja tenni!' Szörnyű morális felháborodással szoktunk a középkor rablólovagjairól beszélni. Ezek a rablólovagok tevékenységük kifejtése alkalmával legalább a saját bőrüket vitték vásárra és igy életük nem ment minden romanticizmustól; különben is, nem a szegényekről raboltak, hanem többnyire jómódú és gazdag kereskedőket csapoltak meg. Nagyiva vagyunk a jobbágyság megszüntetésével, a szabadsággal. Nem sokkal függőbb, rabszolgaibb viszony-e az a mai, amely a nemzet nagy részét tributáriusává teszi egy csekélyszámu üzérbandának ! Nem sokkal utálatosabbak-e a mai kor glaszékesztyűs rablólovagjai, kik a legszegényebb utolsó falat kenyere után nyúlnak, kik az egész nemzet elszegényedését hideg szemmel és rideg szivvel okozzák és akik még személyes bátorsággal sem dicsekedhetnek, mert akciójukat kényelmes angol hotelben, előkelően kárpitozott szmirnaszőnyeges szalonban végzik, akiknek a közjólét Hekuba, ha csak a saját szibaktikus hajlamaikat kielégíthetik ? Milyen állam, milyen törvények azok, amelyeknek keretén belül a nemzetnek ilyen lelkiismeretlen kizsarolása lehetséges ? Hiszen az államszervezet első és legfőbb célja a közjó előmozdítása, mert az egyének sokasága éppen azért tömörült eredetileg állammá, hogy közös erővel oly életviszonyokat teremtsen, amilyenek létesítésére az egyes ember nem képes; nem pedig, hogy hézagos törvények révén egy vérszopó klikk zsarolási objektumává váljon. Nem kutatjuk, várjon az agráriusokat vagy pedig a lelketlen tőzsdespekulációt terheli-e hallatlan árhajsza (Es will mich bedünken, als ob sie beide stinken), elsősorban hibásnak a kormányt és törvényhozást kell tekintenünk, melynek már régen kötelessége lett volna az ember természetéből folyó kapzsiság e förtelmes kinövéseit megfelelő törvények alkotásával, seélyes kézzel a nemzet életéből kivágni. Én mindenkor lelkes szószólói és tántoríthatatlan zászlóvivői voltunk a függetlenségi eszmének, de mi az eszmét nem látjuk kimerítve az Ausztriától való függetlenség kivívásában, létezik egy nem kevesebb értékű belső függetlenség is, a polgár függetlensége idehaza, a saját hazájában! De függetlennek nevezhető-e az a nép, amely gazdasági láncokkal egyes érdekcsoportok rabigájába van hajtva, amelynek kenyérfogyasztása is egy érdekszövetség diktátumától függ ? Nemcsak az a rabszolga, akinek testét bírja a gazdája Jó tanácsok. Irta: Domingo. Kedves Barátom ! Leveledet megkaptam igazán nem tudom, mit válaszoljak rá. Gondolkodóba ejt, hogy rögtöni választ kérsz, mikor jómagam is teljesen tanácstalan vagyok ebben a pillanatban. Hidd el, ez egészen más elintézést kíván, mint a többi levelek, melyek naponta százával érkeznek be és nem tartalmaznak egyebet, mint hisztériás, unatkozó, fáradt nők érthetetlen kérdéseit. Ezekre a levelekre minden lelkiismereti furdalás nélkül ad az ember lehetetlenül cinikus feleleteket, csak azért, hogy lerázza magáról a kellemetlen kérdezősködik nagy tömegének legalább csak egy kis hányadát is. A te kérdésed azonban már egészen másként érint. Nem volnék jó barátod, ha ezt a fontos dolgot ötletszerűen, meggondolatlanul intézné el. Ezt nem tehetem már azon oknál fogva sem, hogy a te eseted egészen más és erősen diztingvált a rendes, megszokott mindennapi esetekhez képest. Épen ezen oknál fogva csak félve nyúlok hozzá és kíméletesen adom elő az ügy száraz, tényleges állását. Ne gondold — amit előre is akarok bocsátani, — hogy mesterségemre talán féltékeny vagyok, mert erre igazán nem volna okom. Különösen veled szemben nem volna az indokolt. Lebeszélésről sincs szó. Hogy te az én mesterségemet találod ambíciódnak legmegfelelőbbnek, ezt tudom érteni, elismerni és méltányolni. Hogy teljesen készültnek érzed magadat erre a pályára, hát ez a te dolgod, ezt te tudod legjobban, habár talán a gyakorlat csalódást is tartogat számodra. Mindenesetre, a qualitás mineműsége a gyakorlat terén mutatkozik be teljes valóságában. Épen ezért ezt a kérdést bővebben nem fogom érinteni. Azt mondod, hogy képesnek érzed magadat erre a hivatásra, csak a praxist illetőleg szolgáljak némi útbaigazítással. Erre az a válaszom, hogy a praxis: az élet. Ez az az egyedüli mesterség, ahova a qualifikációt nem lehet sem az egyetemen, sem semmiféle tanintézetben megszerezni ; erre születni kell. Ismerek embereket, kiknek iskolai kiképzése egész vagyont emésztett föl és még a nevüket sem tudják rendesen leírni. Viszont vannak emberek, kik csupán írni-olvasni tanultak és nevüket egész generációk emlegetik . . Erre a kérdésre csak azt válaszolom, hogy fáradságot nem ismerve, olvass, tanulj, betűből, élőszóból, mindenből, ami éppen kínálkozik. Nem baj, ha rossz dolgokat olvasol. Ezeknek is hasznát veheted majd. Ezekből megtanulod azt, hogy miként nem kell tenned. Mert ez a pálya, amelyre lépni óhajtasz, nagyon tág. Széles perspektívák nyílnak minden érkezőnek lelki szemei elé, s ha az illető nincs kellőleg vértezve, könnyen elmerül a zugó posványban, a sötét bűn-labirintban. Ahonnan aztán nincs menekvés , elvész az, ki oda kerül. Az én világomban különben furcsa idők járnak. Az emberek annyira megváltoztak, hogy rájuk sem lehet ismerni. PÉCSI KÖZLÖNY 1909. július 1