Pécsi Közlöny, 1909. augusztus (17. évfolyam, 153-174. szám)

1909-08-01 / 153. szám

á­ gokat elégítsük ki a magyar jegy­bank létesítésével, hanem követeljük azért, hogy hitelügyünket önállósítva az országot olcsóbb és nagyobb mérvű bel- és külföldi hitelhez juttassuk. De követeljük azért is, mert ha most fel nem állítjuk a magyar jegy­bankot, 1917-ben egészen bizonyos, hogy külön vámterületet sem fogunk elérni. Ezek nélkül, valamint egy az egész vonalon tervszerűen veze­tett oly közgazdasági politika nélkül, amely minden téren minden vona­lon Magyarország megerősödését a gazdasági önnállóság útján előmoz­dítja, az ország nem lesz képes a nagyhatalmi állás igényelte tőbb ki­adásoknak fedezésére. Amidőn tehát kívánjuk, követeljük a magyar jegy­bankot s a külön vámterületet, tesz­­szük ezt elsősorban és mindenekelőtt a magyar nép gazdasági erejének fokozására, de tesszük egyúttal azért is, mert csakis ez után leszünk ké­pesek, legalább némileg, a véderő fokozásának költségeit, az ország polgárságának újabb megterhelése nélkül fedezni. Békés fejlődés, anyagi jólét idebent, erős nagyhatalmi po­zíció az európai koncertben, tehát attól függ, hogy gazdasági függet­lenségünket megkapjuk-e. Ezért egyaránt érdeke a király­nak s a nemzetnek, hogy a függet­lenségi és negyvennyolcas párt tö­rekvéseit támogassák, ennek elvei mellett küzdjünk, s azokat legelső­sorban gazdasági téren előbbre vi­gyük. Ezen nagy probléma meg­oldása pedig az őszi politikai kam­pány kezdetén dől el. Ha közös erő­vel, úgy miként eddig, ezentúl is egy csatasorban küzdenek széles e hazában mindazok, akik az ország gazdasági fejlődése érdekében a gaz­dasági önállóságot kívánják, úgy a siker biztos. Ha ellenben győznének azok, akik a történelmet visszacsinálva, a fejlődés helyett stagnációt, a gazda­sági erők önállósága helyett Ausztri­ával szemben való további vazallusi állapot fentartását akarják, úgy szo­morú jövő elé nézünk. Ámde a vá­lasztásoknál megnyilvánul népakarat letörésének kísérletével szemben nem maradnánk és nem maradhatnánk tétlenek, hanem küzdenénk minden törvényes eszköz felhasználásával oly módon és oly erővel, amely rövid időn belül mégis csak az ország gaz­dasági függetlenségének a győzelmét biztosítaná. Tartsuk tehát szemünk előtt a nyári pihenőidőben is édes hazánk érdekeit és dolgozzunk nap-nap mellett az ország gazdasági, anyagi függetlenítésének nagy mun­káján. Az ellentábor pedig nyugod­jék bele azon megmásíthatatlan ténybe, hogy a függetlenségi párt bírja a nemzet többségének bizal­mát, ami holmi közös bankszabadalom meghosszabítást alkotmányos alapon lehetetlenné tesz. irtani tőlem, s amikor pedig kérdőre vo­nom érte, akkor meg azt mondja, hogy csekélység az egész. Tréfálni akar ön ve­lem, vagy mi ? A másik : Eszem ágában sincs. Az egyik (higgadtabban): Hát akkor magyarázza meg nekem annak a levélnek a történetét. A másik : Szót sem érdemel ... Az egyik (dühösen): Igen, mert ön követte el a vétket, azért szót sem érde­mel ! De hogy azzal a levéllel az én bol­dogságomat zúzta széjjel, azzal nem törő­dik, ugy­e ? Én azonban követelem, hogy mondjon el nekem mindent! Érti, köve­telem ! Ha nem fogja elmondani, majd .. . A másik (komolyan): Uram ! jegyezze meg magának, hogy nem otthon van, ha­nem egy idegen lakásában, ahol a művelt ember a másikhoz nem szólhat ilyen han­gon, anélkül, hogy meg ne sértené a vendégjogot. Ha tehát ön itt akar maradni, válogassa meg a szavait és mérsékelje magát! Mindent meg fog tudni. Az egyik (csendesen): Dehát akkor miért nem beszél ?. A másik: Mert ön folytonosan félbe­szakította beszédemet... Tehát tudni akar mindent ? Azt elsősorban, hogy mi indított engem arra, vagy ön szerint, honnan vet­tem a bátorságot ahoz, hogy Margit kis­asszonynak azt a levelet írjam ? Erre ki­váncsi, ugy­e ? Az egyik: Erre. A másik: Hát hallgasson ide. Én egészen egyszerűen fogok önnek vála­szolni ; nem fogok sem hozzátoldani, sem pedig elvenni semmit, hanem mindent úgy mondok el, ahogy tényleg történt. Azzal azonban épen olyan keveset törődöm majd, hogy elhiszi-e, mint azzal, hogy jól fog-e esni önnek pár szavam. Mert elvem az, amit én utánam még sokan vallanak és tisztelnek elvként: „Fiat justitia et pereat mundus!“ Hát csak vigyázzon, hogy az igazság meg ne ártson önnek. Előbb azon­ban egy kérdést. Az egyik: Tessék. A másik: Biztos-e ön afelől, avagy meg van-e róla győződve, hogy Margit kisasszony csak egy csipetnyi is szereti önt ? Az egyik (sugárzó arccal): Oh, hogy­ne ! Határozott tudatában vagyok annak. A másik: Mondta talán ? Az egyik: Mondani nem mondta ugyan, de több, mint bizonyos, hogy sze­ret ; — arra vallanak legalább azok a kedves hangú, sugárzó szerelemről tanús­kodó levelei, amelyeket nekem eddig írt, amikor kinn voltam a vidéken. A másik: Hát én most egyszerre szétzúzom az ön örömét. Margit kisasszony épen úgy nem szereti önt, mint ahogy en­gem nem szeret, vagy a fiumei püspököt. Nekem megírta nemrégen egyik levelében ezt határozottan és őszintén. Bizonyos te­hát, hogy igazat írt, ami azt is jelenti egyúttal, hogy nem szereti önt. Az egyik (kétségbeesetten) : Dehát a levelek ? A másik (nevet): Oh, azokra ne igen adjon sokat! Hiszen jó­magam is mindig igen meleg, sőt csaknem szenvedélyes hangon irt leveleket kaptam tőle, amelyek­ből egy kis szellemi rövidlátással szintén ki lehetne olvasni a szerelmet, aminthogy ön kiolvasta a saját leveleiből. PÉCSI KÖZLÖNY Politikai hetiszemle. (T. D.) Ennek a hétnek politikai ki­magasló eseménye Szterényi József keres­kedelemügyi államtitkár brassói beszámo­lója. Régóta szokva vagyunk már hozzá, hogy Szterényi valahányszor beszél, min­dig komoly, értékes dolgokat mond. Pedig a közéletben szereplő államférfiaink közül talán senkinek sem kellett annyiszor szót emelnie, mint éppen neki. Minden kis kiállításon, gyűlésen, összejövetelen, ahol kereskedelmi és ipari érdekekről volt szó, személyesen jelent meg és beszélt, be­szélt úgy, hogy mindig volt valami új, megkapó és jelentős mondanivalója, soha­sem frázisokat kergetett, hanem a komoly munka embere volt mindig, nemcsak tet­teiben, de szavaiban is. Mégis ez a brassói beszámoló jelen­tőségben talán felülmúlja valamennyi ed­digi szónoklatát és talán egyetlen beszédé­ben sem bontakoztak ki oly pazar gazda­sággal az ő hatalmas kvalitásai, mint eb­ben. Magyarország szónok nemzet. Nálunk mindenki szónoki készséggel születik a világra és evvel a készséggel iparkodik alaposan vissa is élni. Mégis — vagy ta­lán éppen azért — sehol a világon nem pufogtatnak el annyi üres, nagyhangú és semmit sem mondó frázist, mint nálunk, sehol nem tobzódnak olyan silány, érték­telen, szóvirágokkal terhes, de gondola­tokban rettenetesen szegény szpicsekben, mint édes hazánk. Szterényi, mondt­atni, új iskolát nyi­tott a szónoklat művészetében. Ő tudott beszélni, anélkül, hogy világos lett volna, anélkül, hogy külső szépség­sallangokat hajszolt volna, de a beszédei csak úgy duzzadoztak az értékes gondolatoktól, a grandiózus eszméktől és minden beszéde nem a szónoklat művészét, hanem egy, a szó igaz értelmében vett európai gon­dolkodású, minden izében modern, széles látókörű, hatalmas tudású, imponáló kép­zettségű amellett vasenergiájú, nagyszabá­sú államférfiút revellálta. Az a beszámoló, amely csütörtök délután hangzott el Brassóban az állam­titkár ajkáról, méltó koronája annak a modern Magyarország életében ,oly mély nyomokat vájt munkásságnak, amely rö­vid politikai pályafutása alatt, de azelőtt is a kereskedelemügyi minisztérium hiva­tali körében kifejtett. Tömören, felesleges cikornyák nélkül, szinte szárazon rideg objektivitással, ismét nagyszerűen ural­kodva a tárgy legkisebb részletén, állítot­ta oda az ország elé a kormány és a tör­vényhozás három éves munkájának ered­ 1909. augusztus 1

Next