Pécsi Közlöny, 1910. október (17. évfolyam, 226-250. szám)

1910-10-01 / 226. szám

2. kezeti vitában, harcokban merül ki és veszti el munkakedvét. Ma már szerencsére felismerték a bajt és keresik a megoldást. Ezzel a kérdéssel foglalkozott a volt nagynevű kultuszminiszter, dr. Wlassics Gyula, a Múzeumok és Könyvtárak Országos Szövetségének a napokban Szegeden tartott közgyűlésén. Nagyszabású beszédében, a nagy tudás és bőséges tapasztalat magas nézőpontjából foglalkozik a „kultúra decentralizációjával.“ Az a kérdés mélyéig ható és életrevaló, praktikus eszméket tartalmazó beszéd, amellyel a kormány figyelmét a vidék fejlesztésére felhívta, — bizonyos, hogy nem hangzott el hatástalanul és a hajdani kultuszminiszter szava döntő súllyal fog bírni az egyetemi oktatás jövőbeli szervezésénél. — „Ma a nemzeti közvélemény tisztán kezdi látni — úgymond Wlassics, hogy az egy központba összegyűjtött nagy kultúrintézményekkel az ország kultúrigényei ki nem elégíthetők. Több sugárkévének kell lenni, amelyből a tudományos és művészi élet ereje fényt vessen. Több gócpontnak kell lenni, ahol a világ szellemi haladásának izzó munkáját komolyan megértik, azt munkálni, sőt előbbre vinni is tudják." Wlassics az egyetemi oktatás célirányos fejlesztésében és decentralizálásában látja a vidék fejlesztésének legerősebb eszközét, mely az egyetemi gócpontokon, sőt messze vidéken is szellemi központokat teremt. Rámutat azonban arra is, hogy a mi szűkös pénzügyi és szellemi viszonyaink között a vidéki egyetemek fejlesztése csak lassan és fokozatosan történhetik. Nem szabad azonban megelégedni a szellemi decentralizációval. De nem is lehet pusztán a szellemi decentralizációtól várni a vidéki városok fejlődését. A történelmi materializmus tanításától nem lehet elvitatni annak az állításnak igazságát, hogy a szellemi élet fejlődése csak a gazdasági és társadalmi haladásnak következménye és nem indító oka. A gazdasági, társadalmi élet az Unterbau, a szellemi élet csak Überbau. A szellemi élet decentralizációját a gazdasági, közigazgatási szétpontosításnak kell megelőznie. A vidéki városok fejlesztését — és ezzel ezek környékének fejlesztését — legjobban az szolgálná, ha minden oly intézményt, legyen az közigazgatási, közgazdasági, igazságszolgáltatási, tanügyi, egyházi stb. intézmény, amennyiben nem okvetlenül szükséges a fővárosban való elhelyezésük, vidéken helyezzenek el. Hiszen látjuk pl. Németországban, hogy a művészetnek nem a főváros, Berlin, hanem München, Drezda a központjuk. Mikor 67 után Budapest fejlesztése lett a jelszó, akkor akárhányszor még a célszerűségi szempont rovására is, mindenféle új intézményt Budapesten helyeztek el, így akárhány intézmény idekerült, amely egyáltalán nem idevaló, sőt vidéken sokkal inkább tudná hivatását teljesíteni. Egyebet ne említsek, ilyen pl. kertészeti, tanintézet, a vincellériskola, az ampolológiai (gyümölcsészeti) iskola, a lótenyésztő intézetek főfelügyelősége. Egész sorozata az intézményeknek, amelyek a legcsekélyebb hátrány nélkül lennének vidékre helyezhetők. Az a számtalan szakiskola, az állatorvosi főiskola, állattenyésztési főfelügyelőség, a földtani intézet, a közművelődést szolgáló számos intézmény stb. mind nincsenek helyhez kötve és a cél szenvedése nélkül tudnák hivatásukat vidéki városban betölteni. A mai közlekedési és érintkezési eszközök oly tökéletesek, hogy a központtal való érintkezés mit sem szenved, az illető vidékre pedig áldás egy ilyen szervezet elnyerése. Hogy ennek a politikának a hatása mi lenne, az könnyen elképzelhető. Ma is látjuk, hogy minő versengést folytatnak egyes városok akkor is, amikor egy-egy törvényszék, sőt egy-két század katonaság odahelyezéséről van is szó. Bizonyára tárt karokkal fogadnák a vidéki városok és a legszélsőbb anyagi áldozatot hoznák, hogy az áthelyezés terhei ne az államot érintsék. Míg az egyetemek decentralizációja csak egy távoli jövő zenéje, ezt a politikát a legközelebbi időben is meg lehet kezdeni. Összehívták a delegációkat. A közös ügyek tárgyalására kiküldendő országos bizottságot október hó 12-ére Bécsbe a következő királyi kézirattal hívták össze : Kedves gróf Khuen-Héderváry : A magyar országgyűlés részéről az 1867. évi XII. törvénycikk értelmében az 1910. évre vonatkozó közös előterjesztések tárgyalására kiküldendő bizottságot, valamint a birodalmi tanács által az 1867. évi december hó 21-én kelt törvény alapján ugyanazon célból megválasztott bizottságot a részekre törvényileg meghatározott teendők elintézése végett folyó évi október hó 12-ére Bécsbe ezennel egybehívom. Midőn ehhez képest egyúttal közös minisztériumaimat alkotmányszerű előterjesztéseik megtételére utasítom, megbízom önt, hogy a magyar országgyűlés Balatonfüredi emlékeim. A Balaton. Hazánk tündérország, úgy a Balaton e szépséges tündérnek ragyogó szeme. Bár legfőbb ékességétől, szemöldökétől megfosztotta ezt a szemet a terjedő kultúra, mely kiirtotta a Balatont köröskörül még nem is olyan sok száz évvel ezelőtt övező őserdőket, mégis szép, mesésen szép ez az istenáldozta tó. Az erdőkkel kipusztultak a szarvasok, őzek, az erdőket lakozó pásztorok, vadászok; a tó elvesztette vadregényes jellegét: szelíd tükör lett belőle. A zalai partokat borító nádasok még tavaly is félreeső tanyái voltak a Balaton madárvilágának, még nem régen sejtelmes csendességben éviekélt a nádasok zizegő rekettyéiben az ezernyi bíbic és halászmadár s a sok gém és kócsag; esténként hallani lehetett a bölömbika fájdalmas bugását, de tavaly óta a vizek csendes melankóliáját fölzavarta, az embertől félő vizi madarakat elriogatta az uj balatoni vasút, mely tolakodó hízelgéssel mindenütt közvetlen a part mentén vonul végig s naponta önti ki magából a tulipánvirágos állomásokon a fürdővendégek zsibongó tömegét. Hullámzó Balaton tetején sem csónakázik a halászlegény, mert a halászatot bérlő részvénytársaság gőzhajójával vontatja nagy halászbárkáit; szolga lett az addig magagazdája halászból. Eltűntek ők hamarább, mint a vizimadarak s velük együtt eltűnt a Balaton mélyérzésü népköltészete. Nem éneklik már ezt a nótát: Játszik a szél a Balaton homokos partjával, Köröskörül beültettem szomorú fűzfával“. Sem ezt: „Én vagyok a halászlegény Én járok a viz tetején“. A viz tetején gyakorlatiatlan csónakázók élvezik a víztükör méla poezisét, ha ugyan élvezik s operett melódiákat dúdolnak. Az evezőt matrózlegény forgatja, lányzik tehát a hangulathoz szükséges vagány. Talán inkább csak divatból vagy időöltésből csónakáznak, nem passzióból, hár nem tudják megérteni a vizenjárás értelmes érzéseit. Pedig valami fölséges érzet a tó hullmain ringatódzni, mikor a széltől hajott hullámok szelíd csobogása csendes itmusával ábrándot keltő hangokat ver ki a csolnak, mikor a csolnak szelíd sikása s a játszi habokat szeldelő evezők gyhangu elmerülése és fölvillanása saátságos hangulatba ringatja az embert,feledteti vele a külső világot, melyben élt s amelyből a viz színén nem szez, nem hall mást, mint egy tompa, egészen lágy zsongást, mely még fokozza azt az elbűvölő érzést, a mi elfogja a poetikus eskü halandót s szinte földöntúli erővel vonza a habok közé, melyek közt képzeetben tán még most is megjelenik a vizek életének megszemélyesítője, régi mesék alakja, a vizi tündér. De hagyjuk ezt, nézzük meg inkább PÉCSI KÖZLÖNY 1910. október 1.