Pécsi Közlöny, 1911. február (18. évfolyam, 10-32. szám)

1911-02-02 / 10. szám

2 Miés mi? Most, hogy annyi nehéz, s komoly áldozatot igénylő küzdelem után ismét a régi, megszokott alakban jelenhetünk meg olvasóink előtt s minthogy most már a lap zavartalan megjelenése, a fenntartá­sára berendezett nyomda segélyével biz­tosítva van, azzal a kérelemmel fordulunk olvasóinkhoz, hogy lapunkat, a „Pécsi Közlöny“-t előfizetéseikkel támogatni szí­veskedjenek. A „Pécsi Közlöny“ törhetetlen har­cosa a megalkuvást nem ismerő, függet­lenségi elveknek s mint ilyen, pártorgá­­numa a pécsi 48-as és függetlenségi pártnak. Politikai kérdésekben az ország leg­jobb hírű politikusainak tollából közölt cikkeivel világítja meg a való helyzetet, tárja fel az egyes országos jelentőségű kérdéseket, ahogy megakadályozza az or­szág polgárságának félrevezetését. Kimerítő bő sürgönytudósítában be­számol a képviselőház üléseinek lefolyá­sáról, s közönsége még ugyanaz­nap este értesül arról, amit a többi lapok csak hu­szonnégy óra múlva közölhetnek ol­vasóikkal. A helyi viszonyokat tárgyaló cikkeit szigorú lelkiismeretességgel, ép oly tárgyi­lagossággal s mindig a közérdek szemmel­­tartásával írja meg, s ostorozza a helyte­lenséget ott, ahol ilyent tapasztalt, s mi­kép a múltban, ez vezeti tollát a jövő­ben is. Bő napi hírrovata hű tükrét nyújtja városunkban lefolyt napi eseményeknek, amelyeket híven közöl olvasóival. E tekin­tetben nem hajhássza a szenzációt, a csa­ládi és magánélet, az egyéni becsület ro­vására. Egyébként rövidre szabott prog­ramunk a jövőre is az hogy hívek mara­dunk múltunkhoz, hívek maradunk önma­gunkhoz. A Pécsi Közlöny előfizetési ára: Egyes szám ára 10 fillér. Tisztelettel A „PÉCSI KÖZLÖNY“ szerkesztősége és kiadósága. Egy évre .... 24 kor. Félévre .... 12 „ Negyedévre ... 6 „ Egy bóra .... 2 „ Ш 1Ш története. Egy újságíró naplójából. Irta : BELÉNYI MIKLÓS. Azt hiszem, az újságírók a világ leg­boldogabb emberei. Mindenütt szívesen látják őket és még kedveskednek is ne­kik. Hogy miért? Azt tetszik tudni. A nyilvános, elite bálokon éppen úgy ta­lálhatjuk az elegáns riportert, mint az intimebb jellegű jourokon. És mindenki a kedvét keresi. Hogyne! „Az írók, a szel­lem arisztokratái.“ Író­­ és újságíró sze­retne lenni manapság mindenki, hacsak nem született miniszternek, vagy bankár­nak. És van a dologban valami. Szép az újságírói pálya nagyon, ha kissé rögös is, de a fizetés ... az eleinte szörnyű kevés. Egy kezdő újságírónak alig van annyi fizetése, mint egy hadnagyocskának, már­pedig az­­embernek fiatal éveiben van legnagyobb szüksége a pénzre. Egy este, amint a szerkesztőség ka­napéján üldögéltünk, Rezső kollégánk a­­homlokára bök: PÉCSI KÖZLÖNY Гша­ől és a bankjavatt Tisza Istvánról már egyszer kimon­dották, hogy nem a tapintat embere. Van­nak emberek, akik első nagy bukásának nagy okát is pusztán a tapintatlanságá­ban látják. Most óvatosabb a tapasztalt Tisza és nehogy elriassza magától — mint régen — a leghívebb politikai barátait is, vidéki városból lövöldöz a parlament el­lenzékére. Elment Aradra és mondott nagy beszédet. Olyan beszédet, amelynek alap­hangja nagyon emlékeztet a bukása előtt mondott beszédeire. Tisza István Aradon, fehér asztal mellett mondott támadó beszédet. A tá­madás vehemens és kíméletlen volt. És fokozottan igazságtalan. Igazságtalan állí­tásaiban és merőben imparlamentáris ok­fejtésében. A kegyelmes képviselő úr mérhetlen — bár a maga szempontjából teljesen érthető — haragra lobbant a­miatt, hogy a bankjavaslat sommás le­­tárgyalása oly akadályokba ütközik, a­melyre a hatalmi gőgjében elhízott kor­mány és a mögötte bólintó párt elkészülve nem volt. Tisza István szörnyen fájlalja, hogy a kormány nem lesz abban a helyzetben, hogy Bécsnek február tizenötödikére szál­lítsa a bankszabadalom meghosszabbítá­— Fiuk — szólt — a világ rosszul van berendeze. Megszoktuk, hogy Rezső barátunk folyton kesereg a fennálló rend ellen, azért inkább csak udvarias érdeklődésből, mint kiváncsiságból kérdeztük: — Miért? — Hát helyes az, hogy amíg az em­ber fiatal, ilyen kevés fizetéssel tengőd­jék? És akkor, amikor már kopaszodik, a bajusza őszül, akkor kapja a busás fize­tést. Most vannak igényeink, szép esz­méink és vágyaink, melyeknek keresztül­viteléhez és eléréséhez pénz, sok pénz kell — és most nincs. Aztán mikor már nincs semmi vágyunk, mint a kényelmes lakás és a tajtékpipa, akkor ott a pénz a zsebünkben. Ez nem igazság. Az anyagi javadalmazást fordított rendben kellene csinálni. Szó sincs róla, hogy barátunknak nem volt egy kevés igaza, de az abszolút igazság és méltányosság szempontjából — nem nagyon. — Én pedig most akarok gazdag lenni, míg fiatal vagyok, sőt. És mert a kormány a határidőben vereséget szenved. Tisza István a nála jól ismert rabulisztikával odatörekszik, hogy csökkentse a vereség jelentőségét. Szerinte minden ódium, amely a határ­idő be nem tartásából származik, kizáró­lag az ellenzékre hárul. Mert mindig az ellenzék magatartásától függ, hogy egy törvényjavaslat a letárgyalására kijelölt idő alatt törvényerőre emelkedik-e vagy sem. A kormány oly határnapot tűzött ki a bankjavaslat letárgyalására,­­ amely az ellenzéknek normális magatartása mel­lett teljesen egységes. Ha a kormány szá­mításban csalódik, annak az ellenzék az oka és a következményeiért is az ellen­zék felelős. Nyilvánvaló, hogy az aradi képviselő ab ovo kényelmes — és a valóságtól tá­vol álló — nézőpontra helyezkedik, ami­kor a bankjavaslatot normális javaslatnak mondja s egyenesen inparlamentárissá válik, amikor elvitatja a kisebbségtől a jogot, hogy az országra mérhetlenül káros törvénytervezetnek törvényerőre emelke­dését a rendelkezésre álló parlamentáris fegyvereknek a végsőkig menő kihaszná­lásával megakadályozza, vagy legalább megkísérelje. Tisza István nem akarja tudomásul venni, hogy a mostani többség milyen fegyverek igénybe vételével keletkezett. Neki a parlamenti többség a nemzeti aka­ratot jelenti és bár jól tudja, hogy egy nemzet életében az önálló nemzeti bank a gazdasági megerősödés legfőbb biztosí­tékát és a nemzeti önállóságnak legfonto­sabb intézményét képviseli, mégis káros időfecsérlésnek bélyegzi azt a törekvést, amely ezt az intézményt megvalósítani akarja. Minden jog és minden törvény a nemzet javára szól, de azért Tisza István mégis igazat mond, amikor kárba veszett idő­fecsérlésnek minősíti a vita elnyújtását,mert az a szolgai többség, amely a kormány javaslata mögé sorakozik, meg fogja azt . Vegyél sorsjegyet — jegyeztük meg mosolyogva. — Azt nem, de hogy egy év múlva lesz harmincezer pengőm, az bizonyos. Kicsit merész állítás volt. Épen azt akartam kérdeni, hogyan szerzi meg a pénzt, mikor a budapesti tudósítónk tele­foncsengetése zavart meg bennünket a beszélgetésben. Megragadtam a ceruzát és papírt, s a következő percben már jegyez­tem „lapunk fővárosi munkatársának tu­dósításait.“ II. Az ősszel egy eljegyzési kártyát ho­zott a postás. Az állott rajta, hogy az én fent tisztelt Rezső barátom — ki időköz­ben más tájra vitte a szűrét — eljegyezte egy kereskedő leányát. Nem olyan nagy esemény, mely fölfordítaná a világrendet, mégis csodálkoztam, hogy Rezső ilyen gyors elhatározással evez a többé-kevésbé boldog házasság csendes révébe, hogy majdan mint pocakos férj rájja végig egy kis nőcske oldalán az élet rögös, — azaz­hogy most neki már rózsás útjait. Előkerestem hát a szekrény mélyén 1911. február 2.

Next