Pécsi Közlöny, 1911. február (18. évfolyam, 10-32. szám)
1911-02-02 / 10. szám
1911. február 2. szavazni, bármennyi és bárminc évsorozat hangozzék el a vita folyamán az ellenkező felfogás igazolására. De az ellenzék akkor is kötelességet teljesített, elkövetett mindent, hogy a nemzet jogát és igazát el ne temethessék. És ha mégis eltemetik, várjon az ellenzékre hárul az ódium, amely csak azért, mert a vereségét úgyis előreláthatta, nem rögtön rakta le fegyvereit. Valóban ennyi rabulisztika csak Tisza Istvántól telik ki. De ez a verés nem is olyan bizonyos. Aki időt nyer, mindent nyerhet és Tisza Istvánnak csakugyan nem azért fáj a kormány feje, mert a jogfeladást határidőre nem szállíthatja. Majd meghosszabbítják a terminust egy kétsoros jegyzőkönyvvel, így elmondva, nagyon egyszerűen fest a dolog, de a valóság más alakulatokat is megenged. És ez fáj Tisza Istvánnak. Van esze, hogy be ne vallja, hogy ez a bankjavaslat a kormány Pandora szelencéjévé válhatik. Abban a percben, hogy az ellenzék összefogott, a bukás szele is ott lengedezett Khuenék feje felett. Innen az izgatottság és innen a kapkodás. Tiszáéknak pedig az a tragikuma, hogy a jogfeladás útjáról vissza nem térhetnek, sőt meg sem állhatnak rajta. Bécs abban a pillanatban, amikor aszállító cég tehetetlensége bebizonyul, útilaput köt a díszes társaság talpára. Pedig Bécsnek nemcsak az a fontos, hogy a bankszabadalmat szállítsák, Bécsnek a szállítás sürgőssége is fontos, mert csak ezután eshetik sora a többi szállítmánynak: a felemelt hadi létszámnak, a horibilis hadügyi költségtöbbletnek. Kell a szabadalom is, de a bank törvénybe iktatott jogosultság nélkül is működik, ha jogtalanul is. De a hadsereg követeléseinek terminusában már nem tűrik Bécsben a tréfát, nem érik be a jegyzőkönyvekkel kitolt újabb határidőkkel, hanem ütnek. Ez a kormány már progellinábénak renbizonyult a nemzet bizalmára, így látja Tisza István a helyzetet. Ezért idegeskedik, ezért támad oly nevetségesen megalapozott érveléssel. A támadást valaki meg fogja bánni. Ha ma nem is, de nemsokára. Mert már az a tény, hogy Tiszának elő kellett vennie az ismert harcmodorát, jelent valamit. Veszélyt jelent, rejtőző frakkomat és cilinderemet, hogy mire elkövetkezik az idők telje, az az a szent esküvő, azon kifogástalanul jelenhessem meg, mint vőfély. Sejtettem, hogy ez az idő nem késhetik soká, mert ismerem barátom szanguinikus természetét, ki mindent a lehető legrövidebb úton-módon szokott elintézni. Alig ütött be a farsang, megkaptam az esküvőre a meghívó levelet. A szerkesztőmtől ezután megírandó novelláim honoráruma címén előleget vettem föl és miután megvettem a menyasszonyi ajándékot, vonatra ültem az ajándék, egy csokor és a cilinder-skatulya társaságában. Rezső barátom és menyasszonya boldogságtól sugárzó arccal fogadtak. Az én vőlegény-barátom evvel a szóval fogadott : — Ugye, megmondtam. Fogalmam se volt, mire érti. Egy alkalmas pillanatban aztán megkérdeztem. — Mire érted, hogy „megmondtad“ ? — Hát nem emlékszel ? — Nem ! — feleltem. — Egyszer a szerkesztőségben .. . — Vagy úgy ? ! Eszembe jutott barátom fogadkozása, hogy egy év múlva lesz harmincezer pengője. — Tehát ezért házasodtál? — kérdeztem szemrehányó hangon, mert az érdekházasságokat mindig utáltam. — No, csak ne olyan mérgesen öregem — mondta Rezső. — Hidd el, a menyasszonyomat nagyon szeretem. — A hozományáért . . . — Nem! Szavamra mondom, így még sohse szerettem egyet se. Olyan odaadó, édes teremtés, hogy . . . — De mégis . . . — Nem ! Ha egy fillérje se lenne, akkor is elvenném. Nagyon szeretjük egymást. És éppen a pénze az, mely majdnem földúlta mindkettőnk boldogságát. — Hogyan! A pénz ? — kérdeztem kíváncsian. — Igen, az az átkozott pénz — felelte barátom és a kellemetlen emlékezés ráncokat vont homlokára. — Hogyan ? — Majd elmesélem. III. Rágyújtottunk a dohányzóban és Rezső barátom elkezdte a házasságának a történetét. — Mikor ide kerültem, nemsokára megismerkedtem Helénnel, a menyasszonyommal. Egyik előkelő hivatalnok teauzsonnáján történt az ismerkedés. Helénről azt beszélték, hogy „kőszívű“, érzés nélkül élő leány, ki még soha se szeretett senkit. Én azonban csakhamar meggyőződtem, hogy Helénnek is olyan szíve van, mint a többi lánynak,csakhogy nagynehezen tud megszeretni valakit. Ennek az okát az ő rideg, hogy úgy mondjam, nem fiatal lányoknak való életviszonyokban találtam. Édesanyját, kitől az ember megtanulja, hogy mi is az a szeretet, korán elveszítette. Mostohája derék, okos asszony, de csakugyan érzés nélkül. A leány édesapjához nem annyira szerelemből, mint egyébb ok miatt ment férjhez. A lánnyal jól bánik, de oly mélység PÉCSI KÖZLÖNY tört arany- vagy ezüst-ékszert napiárban, vagy esetleg új ékszer vagy ig Hell S. József, Mórász és ékszerész Pécs, Király utca 20. g Slips , fifi. Ahol a nép szegénykedik, ott a haladás fennakad. Ott a műveltség fáklyája mindig halványabban pislog. Ott az erkölcsök is durvulnak. Ezért volna fenkölt állami feladat a szegénység kiküszöbölése. Ezért kellene beváló fegyverrel hadba szállani minden ok és okozó ellen, aki és amely a szegénység fokozására szegődik. Egyelőre azonban egyetlen oldalról sem láttunk törekvést, mely a szinte már nemzedéket pusztító szegénység ellen fölvenné a harcot, sőt azt se látjuk, hogy a gondviselő földi hatalmak legalább a mesterséges drágítást ellensúlyoznák. Hogy mindazonáltal még se bukjék idő előtt sírjába a család, a nemzet, ha már senki sem siet oltalmukra, maguknak kell a harcot állani és végigküzdeni. Mi a drága ? No nem úgy kérdezem, hogy mi a drága? Mert erre egyetlen szó adja meg a választ: „minden.“ Hanem úgy, hogy mikor állapítódik meg valamiről a drágaság volta. Először is drága az, ami nekem drága, vagyis drága minden oly kívánt tárgy, holmi, akár fogyasztani, akár tovább megmaradni alkalmas az, aminek az árát nem könnyen szakíthatom ki a jövedelemből. Minden drága nekem, amire nem telik a keresetemből. Ezen megállapítás szerint magamat úgy alkalmazom, hogy nem vásárlók. Lemondást gyakoroltatok enyéimmel. A lehető legmesszebbmenő határig. Több ez, mint a közönséges takarékoskodás. De szükséges. Az életbölcsesség, a józan ész kényszerít rá. Tanácsos és fölötte ajánlatos, hogy szigorú határt szabjunk költekezésünknek ilyen szempontból. Ez az egyénnek egészen szoros kötelessége. Nem mondom, hogy kényelmes. Sőt akárhányszor keserves is. A drágaság ellen egyik fegyver az ember saját munkája. Emberé éppen úgy, mint az asszonyé. Hogy a jövedelem — ha nem áll módunkban annak fokozása — mégis elég legyen, apasztani kell a kiadásokat, és hogy mégse hiányozzék minden, sok apróságot magunknak kell elkészíteni. A nyomasztó drágaság fogja visszahozni azt a kort, amikor a háziszerszám becsületben állott. Másik szempont szerint drága az, az aminek az ára sokkal nagyobb, mint az értéke. A városiak élelme majdnem kivétel nélkül ezen szempontból drága. A táplálékunk tápereje és az érte kiadott összegek közt nincs arány. Az alig-alig tápláló élelmi cikkek is hallatlanul borsos áron vásárolhatók. Itt is magunk legyünk az állapot gyógyítói. Jobban meg kell válogatni az élelmi pikkeket és nem szabad elfogultan csak azt kedvelni és nagyra tartani, ami drága. A népélelmezésből Magyarországon, sok olyan táplálék szorult félre, melyet más országokban haszonnal fordítanak e l