Pécsi Közlöny, 1911. február (18. évfolyam, 10-32. szám)

1911-02-02 / 10. szám

1911. február 2. szavazni, bármennyi és bárminc évsoro­zat hangozzék el a vita folyamán az el­lenkező felfogás igazolására. De az ellen­zék akkor is kötelességet teljesített, el­követett mindent, hogy a nemzet jogát és igazát el ne temethessék. És ha mégis eltemetik, várjon az ellenzékre hárul az ódium, amely csak azért, mert a veresé­gét úgyis előreláthatta, nem rögtön rakta le fegyvereit. Valóban ennyi rabulisztika csak Tisza Istvántól telik ki. De ez a verés nem is olyan bizo­nyos. Aki időt nyer, mindent nyerhet és Tisza Istvánnak csakugyan nem azért fáj a kormány feje, mert a jogfeladást határ­időre nem szállíthatja. Majd meghosszab­bítják a terminust egy kétsoros jegyző­könyvvel, így elmondva, nagyon egysze­rűen fest a dolog, de a valóság más ala­kulatokat is megenged. És ez fáj Tisza Istvánnak. Van esze, hogy be ne vallja, hogy ez a bankjavaslat a kormány Pan­dora szelencéjévé válhatik. Abban a percben, hogy az ellenzék összefogott, a bukás szele is ott lengedezett Khuenék feje felett. Innen az izgatottság és innen a kapkodás. Tiszáéknak pedig az a tragikuma, hogy a jogfeladás útjáról vissza nem tér­hetnek, sőt meg sem állhatnak rajta. Bécs abban a pillanatban, amikor a­­szál­­lító cég tehetetlensége bebizonyul, útila­­put köt a díszes társaság talpára. Pedig Bécsnek nemcsak az a fontos, hogy a bankszabadalmat szállítsák, Bécsnek a szállítás sürgőssége is fontos, mert csak ezután eshetik sora a többi szállítmány­nak: a felemelt hadi létszámnak, a hori­­bilis hadügyi költségtöbbletnek. Kell a szabadalom is, de a bank törvénybe ikta­tott jogosultság nélkül is működik, ha jog­talanul is. De a hadsereg követeléseinek terminusában már nem tűrik Bécsben a tréfát, nem érik be a jegyzőkönyvekkel kitolt újabb határidőkkel, hanem ütnek. Ez a kormány már progellinábénak ren­bizonyult a nemzet bizalmára, így látja Tisza István a helyzetet. Ezért idegeskedik, ezért támad oly nevet­ségesen megalapozott érveléssel. A táma­dást valaki meg fogja bánni. Ha ma nem is, de nemsokára. Mert már az a tény, hogy Tiszának elő kellett vennie az is­mert harcmodorát, jelent valamit. Veszélyt jelent, rejtőző frakkomat és cilinderemet, hogy mire elkövetkezik az idők telje, az az a szent esküvő, azon kifogástalanul jelen­hessem meg, mint vőfély. Sejtettem, hogy ez az idő nem késhetik soká, mert isme­­rem barátom szanguinikus természetét, ki mindent a lehető legrövidebb úton-módon szokott elintézni. Alig ütött be a farsang, megkaptam az esküvőre a meghívó­ levelet. A szer­kesztőmtől ezután megírandó novelláim honoráruma címén előleget vettem föl és miután megvettem a menyasszonyi aján­dékot, vonatra ültem az ajándék, egy csokor és a cilinder-skatulya társasá­gában. Rezső barátom és menyasszonya bol­dogságtól sugárzó arccal fogadtak. Az én vőlegény-barátom evvel a szóval fo­gadott : — Ugy­e, megmondtam. Fogalmam se volt, mire érti. Egy alkalmas pillanatban aztán meg­kérdeztem. — Mire érted, hogy „megmond­­tad“ ? — Hát nem emlékszel ? — Nem ! — feleltem. — Egyszer a szerkesztőségben .. . — Vagy úgy ? ! Eszembe jutott barátom fogadkozása, hogy egy év múlva lesz harmincezer pengője. — Tehát ezért házasodtál? — kér­deztem szemrehányó hangon, mert az ér­dekházasságokat mindig utáltam. — No, csak ne olyan mérgesen öre­gem — mondta Rezső. — Hidd el, a menyasszonyomat nagyon szeretem. — A hozományáért . . . — Nem! Szavamra mondom, így még sohse szerettem egyet se. Olyan oda­adó, édes teremtés, hogy . . . — De mégis . . . — Nem ! Ha egy fillérje se lenne, akkor is elvenném. Nagyon szeretjük egy­mást. És éppen a pénze az, mely majd­nem földúlta mindkettőnk boldogságát. — Hogyan! A pénz ? — kérdeztem kíváncsian. — Igen, az az átkozott pénz — fe­lelte barátom és a kellemetlen emlékezés ráncokat vont homlokára. — Hogyan ? — Majd elmesélem. III. Rágyújtottunk a dohányzóban és Rezső barátom elkezdte a házasságának a történetét. — Mikor ide kerültem, nemsokára megismerkedtem Helénnel, a menyasszo­nyommal. Egyik előkelő hivatalnok tea­uzsonnáján történt az ismerkedés. Helén­­ről azt beszélték, hogy „kőszívű“, érzés nélkül élő leány, ki még soha se szeretett senkit. Én azonban csakhamar meggyő­ződtem, hogy Helénnek is olyan szíve van, mint a többi lánynak,­csakhogy nagy­­nehezen tud megszeretni valakit. Ennek az okát az ő rideg, hogy úgy mondjam, nem fiatal lányoknak való életvi­szonyokban találtam. Édesanyját, kitől az ember megtanulja, hogy mi is az a sze­retet, korán elveszítette. Mostohája derék, okos asszony, de csakugyan érzés nélkül. A leány édesapjához nem annyira szere­lemből, mint egyébb ok miatt ment férj­hez. A lánnyal jól bánik, de oly mélység PÉCSI KÖZLÖNY tört arany- vagy ezüst-ékszert napi­­­árban, vagy esetleg új ékszer vagy ig Hell S. József, Mórás­z és ékszerész Pécs, Király­ utca 20. g Slips , fifi. Ahol a nép szegénykedik, ott a ha­ladás fennakad. Ott a műveltség fáklyája mindig halványabban pislog. Ott az erköl­csök is durvulnak. Ezért volna fenkölt állami feladat a szegénység kiküszöbölése. Ezért kellene beváló fegyverrel hadba szállani minden ok és okozó ellen, aki és amely a sze­génység fokozására szegődik. Egyelőre azonban egyetlen oldalról sem láttunk törekvést, mely a szinte már nemzedéket pusztító szegénység ellen föl­venné a harcot, sőt azt se látjuk, hogy a gondviselő földi hatalmak legalább a mes­terséges drágítást ellensúlyoznák. Hogy mindazonáltal még se bukjék idő előtt sírjába a család, a nemzet, ha már senki sem siet oltalmukra, maguknak kell a harcot állani és végigküzdeni. Mi a drága ? No nem úgy kérdezem, hogy mi a drága? Mert erre egyetlen szó adja meg a választ:­ „minden.“ Hanem úgy, hogy mikor állapítódik meg valamiről a drágaság volta. Először­­ is drága az, ami nekem drága, vagyis drága minden oly kívánt tárgy, holmi, akár fogyasztani, akár tovább megma­radni alkalmas az, aminek az árát nem könnyen szakíthatom ki a jövedelemből. Minden drága nekem, amire nem telik a keresetemből. Ezen megállapítás szerint magamat úgy alkalmazom, hogy nem vásárlók. Lemondást gyakoroltatok enyéimmel. A lehető legmesszebbmenő határig. Több ez, mint a közönséges takarékoskodás. De szükséges. Az életbölcsesség, a józan ész kényszerít rá. Tanácsos és fölötte ajánlatos, hogy szigorú határt szabjunk költekezésünknek ilyen szempontból. Ez az egyénnek egé­szen szoros kötelessége. Nem mondom, hogy kényelmes. Sőt akárhányszor ke­serves is. A drágaság ellen egyik fegyver az ember saját munkája. Emberé éppen úgy, mint az asszonyé. Hogy a jövede­lem — ha nem áll módunkban annak fokozása — mégis elég legyen, apasztani kell a kiadásokat, és hogy még­se hiá­nyozzék minden, sok apróságot magunk­nak kell elkészíteni. A nyomasztó drágaság fogja vissza­hozni azt a kort, amikor a háziszerszám becsületben állott. Másik szempont szerint drága az, az a­minek az ára sokkal nagyobb, mint az értéke. A városiak élelme majd­nem kivétel nélkül ezen szempontból drága. A táplálékunk tápereje és az érte kiadott összegek közt nincs arány. Az alig-alig tápláló élelmi cikkek is hallatla­nul borsos áron vásárolhatók. Itt is magunk legyünk az állapot gyógyítói. Jobban meg kell válogatni az élelmi pikkeket és nem szabad elfogultan csak azt kedvelni és nagyra tartani, ami drága. A népélelmezésből Magyarországon, sok olyan táplálék szorult félre, melyet más országokban haszonnal fordítanak e­ l

Next