Pécsi Közlöny, 1911. március (18. évfolyam, 34-56. szám)
1911-03-02 / 34. szám
a 1 milliем it. Most, úgy látszik, a vasúti ügyek planétája alatt mozgunk, mert egyik vasúti ügy a másik után veti fel fejét és kíván megoldást. Csak tegnap írtuk meg, hogy az üzletvezetőség kérdése már mennyire érett, ma ismét vasúti kérdés aktuális. A siklósi utcai vasúti átjáró kérdése kíván most már sürgős megoldást. A város fejlődésének és extenzív terjesztésének egyik legnagyobb akadálya az a vasúti átjáró, amely a délről jövő forgalmat (amely a legnagyobb) a naponta számtalanszor ismétlődő tolatás ideje alatt teljesen elzárja úgy, hogy hetivásárok, de főkép vásárok alkalmával olyan kocsitorlódást idéz elő, hogy Isten csudája, hogy ott még nagyobb szerencsétlenséget nem okozott a prüszkölő masina s a nyugtalan vérű lovak miatt. Nálunk a vasúti kérdések mind a hosszú utak kálváriáját járják s legtöbbször nem is találnak megoldást. Csak fel kell ütni a kilencszázas évek legelejéről vezetett közgyűlési jegyzőkönyveket, amelyek a közgyűlésnek azt a határozatát foglalják magukban, hogy a teheráru forgalom lebonyolítására egy második utat fognak létesíteni a vasúthoz. Ennek az útnak költségei legalább részben jog, törvény és igazság szerint a vasutat terhelte volna. Meg is indultak a tárgyalások , de el is aludtak olyan szépen, hogy nincs az a fakk, aki úgy tudjon aludni! Megelégedtünk azután a Megyeriútnak azzal a formájával, amelyben eddig volt. Azóta elmúlott a kiállítás és megcsináltatta a váróé a pályatesttel paralell utat — a saját s részben a kiállítás költségén — az iparcsarnokig. Az összekötés, az út felhasználása, a vasút hozzájárulása az út mért› Ifi Hát így fogunk járni a vasúti átjáró ügyével is. Most nagyon szorongat, most terveket kovácsolunk, amelyeknek költsége a máv.-ot terheli, de megcsináljuk a villamos vasutat e vasúti átjáró rendezése s a temetőbe vezető vonal nélkül. Ha aztán minden meg lesz, akkor erről is ép oly szépen meg fogunk feledkezni, mint a többi olyan kérdésről, amelynek költsége csak részben (kisebb részben) terheli a várost. A terv az volna, mint ezt már a helyszíni szemle alkalmával megírtuk, hogy a Siklósi-utcát és a Malom-utcát és a Malom-utcát egy évben kiépíteni a vasúti átjáró előtt, s azután egy átjárót építeni mind a két úttest részére a Siklósi-országútra. A különböző építkezésekkel és kisajátításokkal ennek költsége meghaladná az ötszázezer koronát. Újabb kevésbbé költséges terv volna az, amely már nem approximatív számításon alapszik, de amely a költségeket 451.000 koronában állapítja meg. Ennek a költségnek egy harmada esnék teherképen a városra. Hogy lesz, mint lesz? A jó ég tudja! Mipfleliratt A pénz értéke az utóbbi években rendkívül csökkent. Egészen más a vásárló értéke, mint évek előtt. Ma egy forintért lehet megvenni azt, ami tíz év előtt egy korpáért volt kapható. Az ok: az aranytermelés bősége. A pénz alapja mindenütt az arany. Ebből a csábos csengésű ércből húsz év előtt évi kilencszáz milló korona értékűt termeltek a bányák, míg öt év előtt már az évi termés fölugrott kétezer millióra. S ehez képest csökkent a pénz értéke. АтппЬяп ятгя1 hnerv ínAcrállimhítjuk, hogy mi az oka a drágaságnak, a drágaságot magát elmulasztani nem lehet. A fix fizetéshez kötött embernek sorsát megjavítani sem lehet elmélkedéssel, csak fizetésjavítással. Gazdag országokban ez könyen megy, teli pénztárak mellett ez nem sok fejtörést okoz. Angliában egy biró különb fizetést kap, mint nálunk egy miniszter s tiz évi katonai szolgálat után nyugalmazottőrnagy lehet valaki olyan fizetéssel, amilyenről nálunk a tábornokok sem álmodhatnak. Szegény országban másként megy a dolog s bizony nem csak mi vagyunk szegény ország, úgy látszik derék szomszédunknál, akivel örökké veszekszünk, a kedves Ausztriánál sem áll valami bővében a pénzmag. Elég tanú erre, hogy Ausztria legnagyobb kikötővárosában, Triesztben kiütött a hivatalnoksztrájk. Hiába panaszkodtak, hiába kérelmeztek, mindig süket fülekre találtak, mindig azt mondták nekik, hogy várjatok. Vártak, de a város is olyan foglalkozás, hogy abba is beleun az ember, különösen mikor a megélhetésről van szó. Hát beleuntak és most sztrájkolnak. Egészen hamisítatlan, valódi osztrák módra. Nem sztrájkolnak és mégis sztrájkolnak. A sztrájk — csúnya szó. Hogyan lehetne elképzelni egy lejális, császárhű osztrák beamtertől, hogy éppen úgy sztrájkoljon, mint a szocialisták. Nem, ők ezt nem teszik. Ők dolgoznak tovább rendben és pontosan a hivatalaikban, híven az előírásos szabályokhoz ragaszkodva. Pontosan dolgoznak. Mert eddig nem dolgoztak pontosan. Most úgy dolgoznak. Senki felettes hatóság ebben valami észrevételt nem is tehet. De mégis a szabályokhoz való ragaszkodás megakasztja a munkát, a felére szállítja le a kikötőváros forgalmát s a hivatalnokoknak ez az eljárása, mint kiszámították, naponta egy millió korona kárt okoz a korpskodalomnak A Kleint rt. A kaszárnya folyosóját végig bömbölte a napos káplár: — Parancskiadásra az udvarra! Klein Mózes, a szabó, a második cug zsidaja éppen akkor bajlódott a bakkance szíjával. Már kétszer szakadt el. Az új szíjjat valaki kilopta a házböröndjéből. Klein Mózestől különben is mindent elloptak, mert zsidó volt, szabó volt, vele mindenki azt tehette, amit akart. Megígérték neki, hogy ha egyszer neheztelésre próbál menni, hát megpokrócolják. Nem ment neheztelésre, mégis megpokrócolták, mert zsidó volt. Abban a században, ahol Klein Mózes szolgálta a hazát, rettenetes zsidógyűlölet uralkodott. A tiszt urak egytőlegyig keresztények voltak, csehek, svábok, horvátok voltak, hát nem nagy nehézségükbe került a kereszténység és rettenetesen haragudtak a zsidóra, kivéve a manipuláns őrmester urat, aki a kapitány úrral meglehetősen jó barátságban élt a századirodában. Megesett, hogy a zártajtó mögött együtt söröztek, amikor a kapitány úr valami fontosabb számadáson törte a manipuláns fejét. Klein Mózes a berukkolás első percében tapasztalta, hogy nagyon bajos lesz kihúzni a három évet. Nem a katona élettel járó dolgok bántották, hiszen abba Klein Mózes is beletörődött volna, hanem azok a kívánságok, amikben Klein Mózesnak bőségesen része volt. Ha valamit rosszul csinált a szakasz, Klein Mózest, a zsidót szidták. Ha a szakaszvezetőt összemarházta az őrmester, Klein Mózest ütötte képen. Ha a szakaszban elveszett valami, a zsidót vették elő. Le is csukatták egypárszor és jót nevettek rajta. Mózes azt is gondolta, hogy elpanaszolja a sorsát a manipuláns urnak, hátha segít rajta. A manipuláns úr hatalmas ember volt. Nagy, széles vállú, vörös ember, akinál már gorombább nem igen kellett, pedig mindössze Grün Lázárnak hívták, de ha egyszer képen teremtett valakit, hát még a puskája végéről is leesett a dekli. Igen, a manipuláns úr megtette azt is, hogy a századirodába fölrendelt katonákat sorba pofozta, mielőtt a kapitány úr szóba állott volna velük. Vaskereskedő segéd volt valamikor és a pofozási gyakorlatokat még az inasokon végezte. Mire a katonáékhoz került, valóságos mester lett ezen a téren. Ha Klein Mózes elpanaszolja neki, hogy miként bánnak vele, hogy azt az egy-két jó falatot, amit az édesanyja küld neki, mindjárt ellopják, megeszik és ha keresni merészeli, még a tetejére meg is verik, hát akkor Mein Mózes mindenekelőtt kap egy pofont, de csak azért, hogy ezt a pofont a szakasz valamennyi embere is megkapja olyanformán, hogy valahányszor egy kis libahúst eszik életében, mindannyiszor sírva gondoljon vissza a manipuláns úr Grün Lázár vörös kezére. Jaj volt annak, akit a manipuláns úr a századirodába parancsolt. Ott lehetett a kapitány is, mégis elcsattant a pofon, hogy csak úgy tántorgott bele a legény. Ha a kapitány úr hátrafordult és megkérdezte, hogy mi az, abban a pillanatban PÉCSI KÖZLÖNY 1911. március 2.