Pécsi Közlöny, 1911. március (18. évfolyam, 34-56. szám)

1911-03-02 / 34. szám

a 1 mill­iем it. Most, úgy látszik, a vasúti ügyek planétája alatt mozgunk, mert egyik vasúti ügy a másik után veti fel fejét és kíván megoldást. Csak tegnap írtuk meg, hogy az üzletvezetőség kérdése már mennyire érett, ma ismét vasúti kérdés aktuális. A siklósi­ utcai vasúti átjáró kérdése kíván most már sürgős megoldást. A város fejlődésének és extenzív ter­jesztésének egyik legnagyobb akadálya az a vasúti átjáró, amely a délről jövő for­galmat (amely a legnagyobb) a naponta számtalanszor ismétlődő tolatás ideje alatt teljesen elzárja úgy, hogy hetivásárok, de főkép vásárok alkalmával olyan kocsitor­lódást idéz elő, hogy Isten csudája, hogy ott még nagyobb szerencsétlenséget nem okozott a prüszkölő masina s a nyugtalan vérű lovak miatt. Nálunk a vasúti kérdések mind a hosszú utak kálváriáját járják s legtöbb­ször nem is találnak megoldást. Csak fel kell ütni a kilencszázas évek legelejéről vezetett közgyűlési jegyző­könyveket, amelyek a közgyűlésnek azt a határozatát foglalják magukban, hogy a teheráru forgalom lebonyolítására egy második utat fognak létesíteni a vasúthoz. Ennek az útnak költségei legalább részben jog, törvény és igazság szerint a vasutat terhelte volna. Meg is indultak a tárgyalások ,­ de el is aludtak olyan szépen, hogy nincs az a fakk­, aki úgy tudjon aludni! Megelégedtünk azután a Megyeri­­útnak azzal a formájával, amelyben eddig volt. Azóta elmúlott a kiállítás és meg­csináltatta a váróé a pályatesttel paralell utat — a saját s részben a kiállítás költ­ségén — az iparcsarnokig. Az összekötés, az út felhasználása, a vasút hozzájárulása az út m­ér­t›­ Ifi Hát így fogunk járni a vasúti átjáró ügyével is. Most nagyon szorongat, most terveket kovácsolunk, amelyeknek költ­sége a máv.-ot terheli, de megcsináljuk a villamos vasutat e vasúti átjáró rende­zése s a temetőbe vezető vonal nélkül. Ha aztán minden meg lesz, akkor erről is ép oly szépen meg fogunk feled­kezni, mint a többi olyan kérdésről, amely­nek költsége csak részben (kisebb rész­ben) terheli a várost. A terv az volna, mint ezt már a helyszíni szemle alkalmával megírtuk, hogy a Siklósi-utcát és a Malom-utcát és a Malom-utcát egy évben kiépíteni a vasúti átjáró előtt, s azután egy átjárót építeni mind a két úttest részére a Siklósi-or­­szágútra. A különböző építkezésekkel és kisa­játításokkal ennek költsége meghaladná az ötszázezer koronát. Újabb kevésbbé költ­séges terv volna az, amely már nem approximatív számításon alapszik, de a­mely a költségeket 451.000 koronában állapítja meg. Ennek a költségnek egy harmada esnék teherképen a városra. Hogy lesz, mint lesz? A jó ég tudja! Mipfleliratt A pénz értéke az utóbbi években rendkívül csökkent. Egészen más a vá­sárló értéke, mint évek előtt. Ma egy forintért lehet megvenni azt, ami tíz év előtt egy korpáért volt kapható. Az ok: az aranytermelés bősége. A pénz alapja mindenütt az arany. Ebből a csábos csen­gésű ércből húsz év előtt évi kilencszáz milló korona értékűt termeltek a bányák, míg öt év előtt már az évi termés föl­ugrott kétezer millióra. S ehez képest csökkent a pénz értéke. АтппЬяп ятгя1 hnerv ínAcrállimhítju­k, hogy mi az oka a drágaságnak, a drága­ságot magát elmulasztani nem lehet. A fix fizetéshez kötött embernek sorsát meg­javítani sem lehet elmélkedéssel, csak fizetésjavítással. Gazdag országokban ez könyen megy, teli pénztárak mellett ez nem sok fejtörést okoz. Angliában egy biró különb fizetést kap, mint nálunk egy miniszter s tiz évi katonai szolgálat után nyugalmazott­­őrnagy lehet valaki olyan fizetéssel, amilyenről nálunk a tá­bornokok sem álmodhatnak. Szegény országban másként megy a dolog s bizony nem csak mi vagyunk szegény ország, úgy látszik derék szom­szédunknál, akivel örökké veszekszünk, a kedves Ausztriánál sem áll valami bővé­ben a pénzmag. Elég tanú erre, hogy Ausztria legnagyobb kikötővárosában, Triesztben kiütött a hivatalnoksztrájk. Hiába panaszkodtak, hiába kérelmez­tek, mindig süket fülekre találtak, mindig azt mondták nekik, hogy várjatok. Vár­tak, de a város is olyan foglalkozás, hogy abba is beleun az ember, különösen mi­kor a megélhetésről van szó. Hát beleun­tak és most­­ sztrájkolnak. Egészen ha­misítatlan, valódi osztrák módra. Nem sztrájkolnak és mégis sztrájkolnak. A sztrájk — csúnya szó. Hogyan le­hetne elképzelni egy lejális, császárhű osztrák beamtertől, hogy éppen úgy sztráj­koljon, mint a szocialisták. Nem, ők ezt nem teszik. Ők dolgoznak tovább rendben és pontosan a hivatalaikban, híven az elő­írásos szabályokhoz ragaszkodva. Ponto­san dolgoznak. Mert eddig nem dolgoztak pontosan. Most úgy dolgoznak. Senki fe­lettes hatóság ebben valami észrevételt nem is tehet. De mégis a szabályokhoz való ra­gaszkodás megakasztja a munkát, a felére szállítja le a kikötő­város forgalmát s a hivatalnokoknak ez az eljárása, mint ki­számították, naponta egy millió korona kárt okoz a korpskodalomnak A Kleint rt­. A kaszárnya folyosóját végig böm­bölte a napos káplár: — Parancskiadásra az udvarra! Klein Mózes, a szabó, a második cug zsidaja éppen akkor bajlódott a bak­­kance szíjával. Már kétszer szakadt el. Az új szíjjat valaki kilopta a házbörönd­­jéből. Klein Mózestől különben is min­dent elloptak, mert zsidó volt, szabó volt, vele mindenki azt tehette, amit akart. Megígérték neki, hogy ha egyszer nehez­telésre próbál menni, hát megpokrócolják. Nem ment neheztelésre, mégis megpokró­­colták, mert zsidó volt. Abban a században, ahol Klein Mó­zes szolgálta a hazát, rettenetes zsidó­­gyűlölet uralkodott. A tiszt urak egytől­­egyig keresztények voltak, csehek, svábok, horvátok voltak, hát nem nagy nehézsé­gükbe került a kereszténység és rettene­tesen haragudtak a zsidóra, kivéve a manipuláns őrmester urat, aki a kapitány úrral meglehetősen jó barátságban élt a századirodában. Megesett, hogy a zárt­­ajtó mögött együtt söröztek, amikor a kapitány úr valami fontosabb számadáson törte a manipuláns fejét. Klein Mózes a berukkolás első percében tapasztalta, hogy nagyon bajos lesz kihúzni a három évet. Nem a katona­ élettel járó dolgok bántották, hiszen abba Klein Mó­zes is beletörődött volna, hanem azok a kívánságok, amikben Klein Mózesnak bő­ségesen része volt. Ha valamit rosszul csinált a szakasz, Klein Mózest, a zsidót szidták. Ha a szakaszvezetőt összemar­­házta az őrmester, Klein Mózest ütötte képen. Ha a szakaszban elveszett valami, a zsidót vették elő. Le is csukatták egy­­párszor és jót nevettek rajta. Mózes azt is gondolta, hogy elpana­szolja a sorsát a manipuláns urnak, hátha segít rajta. A manipuláns úr hatalmas em­ber volt. Nagy, széles vállú, vörös ember, akinál már gorombább nem igen kellett, pedig mindössze Grün Lázárnak hívták, de ha egyszer képen teremtett valakit, hát még a puskája végéről is leesett a dekli. Igen, a manipuláns úr megtette azt is, hogy a századirodába fölrendelt kato­nákat sorba pofozta, mielőtt a kapitány úr szóba állott volna velük. Vaskereskedő segéd volt valamikor és a pofozási gya­korlatokat még az inasokon végezte. Mire a katonáékhoz került, valóságos mester lett ezen a téren. Ha Klein Mózes elpanaszolja neki, hogy miként bánnak vele, hogy azt az egy-két jó falatot, amit az édesanyja küld neki, mindjárt ellopják, megeszik és ha keresni merészeli, még a tetejére meg is verik, hát akkor Mein Mózes mindenek­előtt kap egy pofont, de csak azért, hogy ezt a pofont a szakasz valamennyi embere is megkapja olyanformán, hogy valahány­szor egy kis libahúst eszik életében, mind­annyiszor sírva gondoljon vissza a mani­puláns úr Grün Lázár vörös kezére. Jaj volt annak, akit a manipuláns úr a századirodába parancsolt. Ott lehetett a kapitány is, mégis elcsattant a pofon, hogy csak úgy tántorgott bele a legény. Ha a kapitány úr hátrafordult és megkér­dezte, hogy mi az, abban a pillanatban PÉCSI KÖZLÖNY 1911. március 2.

Next