Pécsi Közlöny, 1912. augusztus (19. évfolyam, 104-112. szám)

1912-08-01 / 104. szám

XX. évfolyam. Csütörtök, 1912. augusztus 1. 104. szám. * ~ 'J Pécsi Közlöny A pécsi függetlenségi és 48-as párt hivatalos közlönye. — Megjelenik minden szerdán és szombaton szerkesztőség és kiadóhivatal. Király­ utca 24. Városi és interurbán telefon­szám 111. Kéziratot nem adunk vissza. Szerkesztésért felelős a kiadó laptulajdonos MADARÁSZ BÉLA Előfizetési árak: Egész évre 12 korona. Félévre 6 korona. Negyed évre 3 korona. Egy hóra 1 korona. Egyes szám ára 10 fillér. — Nyilt-tér sora 60 fill. Útravaló. Kivonat: Apponyi Albertnek Tisza István geszti nyílt levelére Párisban írt válaszából. Tisza István látja az obstrukciót és annak közvetlen káros következ­ményeit ; egyedül azt látja tizenöt esztendő óta, egyedül ennek eltávo­lításán töri fejét, egyedül erre edzi erejét. De azt nem látja vagy nem akarja látni, hogy népképviseleti rendszerünk, melynek alapjai hat­vannégy esztendő óta nem tágultak; mely az azóta keletkezett új társa­dalmi erőket kényszerzubbonyban tartja; mely a kevés számú jogo­sultak közt is kiáltó egyenlőtlensé­geket létesít, ma már valóságos pas­­quis a népképviseletre ; azt sem látja, hogy a választók óriási hányada direkt függésben van a hatalomtól — tehát saját akaratát nem is nyil­vánítja ; hogy szavazási eljárásunk nem törvénykönyvbe, hanem posta­könyvbe való ; hogy a korrupció ga­rázdálkodásának mindez széles med­ret ás; hogy a jogorvoslatok egész rendszere csütörtököt mondott és csak azt sebzi meg, aki elég bátor, hogy igénybe vegye. Azt sem látja, hogy amikor, csodák­ csodája, mind­ezen akadályokon utat tör magának és külsőleg is többséggé vállik egy nemzeti akarat, egy természetes, egy szükségszerű nemzeti akarat, olyan, amely lehetetlen, hogy az ne éljen egy valamire való nemzet lel­kében, az t. i., hogy védereje nem­zeti jeleggel bírjon , akkor a többség jogának törvénye egyszerre nem gilt, akkor előbb sutba dobják az egész alkotmányt, semhogy ennek a több­ségi akaratnak bármily csekély mér­tékben eleget tegyenek ; úgy, hogy ily körülmények közt a többségi elv igazában csak akkor érvényesül, mi­kor nem fedi a nemzeti akaratot és megszűnik számíttani, amikor azt valóban kifjezésre juttatja. Mindezt Tisza István nem látja. Annyira beleélte magát ennek a rongyparlamentarizmusnak formaliz­musába és egy pártnak uralmába, amely nyilvánvalólag csak ebben az atmoszférában bír lélegzeni — mert mihelyt a hatalomra és a hatalom­nak rendelkezésére álló pártkassza millióira nem támaszkodhatok, ha­nem saját erkölcsi erejéből kellene érvényesülnie, a küzdelemtől vissza­vonul — mondom: annyira benne él ezekben a rettentő állapotokban, melyek, ez igaz, az ő pártjának és űzték, hogy mind sűrűbben panaszkodtak ezek miatt az országgyűléseken. Különösen sok volt a panasz II. Endre alatt, a­kinek felesége, Gertrud ki­királyné, idegen udvari embereinek oly szabadságot adott, hogy azok már való­sággal fosztogatásokra vetemedtek a ne­mesi birtokokon, vadászat közben. Mivel pedig a királyné pártját fogta embereinek, a panaszt tevő nemesek nem­csak nem kaptak elégtételt, sőt csupa bosszúból is e német udvari emberek zak­latták az ilyen panaszt tevőt. 1219-ben Pozsonyban időzött az ud­var. A királyi vadászok, lóháton, lová­szokkal, pecérekkel és solymárokkal be­­portyázták a környékbeli falvakat, nemesi birtokokat s ott, a tulajdonosok megkér­dezése nélkül vadásztak, zsákmányukkal elárasztották Pozsony piacát, a­hol nyíltan árusították a vadat. Különösen Miklós comes birtokára szálltak ki előszeretettel, a­mely igen bővelkedett a vadban. Vörös­kővár ura ezért nem egyszer tett panaszt az udvarnál, de sikertelenül, politikai irányának létföltételeihez tartoznak, hogy csak azt érzi sére­lemnek, csak abban lát veszedelmet, ami еьпек a minden izében rom­lott és korhadt ál-alkotmányossági mechanizmusnak zakatolását zavarja. És igy bele­szugerálta magát abba a hitbe, hogy csak az obstrukciót kell megtörni és akkor helyre van állítva a magyar parlamentarizmus, sőt, a magyar nemzet tekintélye is ! Hiszen valóban hallatlan naivitással a véderőjavaslatoknak Ausztriában történt gyors elintézését is az általa helyreállított magyar presztízs javára írja, holott csak a vak nem látja hogy a magyar nemzeti törekvések letörését siettek osztrák szomszé­daink befejezett ténnyé emelni. A katonai büntető eljárás nyelvi határozatainak sima elfogadására hi­vatkozik Tisza, nos, ennyit köny­­nyen „áldozhatott a Grossestreich azért az eddigi soha el nem ért vívmányért, hogy a nem-magyar szolgálati nyelvet törvénybe iktat­tuk és hogy mindazoknak a nagy­osztrák vívmányoknak tetejébe még rés is töretett a magyar alkotmá­nyosság és nemzeti fenállás legha­talmasabb erősségébe: a jogfolyto­nosság elvébe; rés nyittatott, utmi-Végre embereit fölfegyverezte, s egy ily kiszállás alkalmával öt királyi szolgát (két vadászt, egy pecért és két solymárt) megöltek Miklós úr emberei. Nagy riadalmat okozott ez az eset az udvarban. A királyt fölingerelték a ro­konok Miklós four ellen, úgy hogy el is fogatta a király. Ez pedig viszont a nemességet zúdí­totta föl s többen nyiltan ki is fejezték rosszulásukat a király eme tette fölött. A vadászok kiszállása ezentúl sem szűnt meg, sőt annyiban még rosszabo­­dott a helyzet, hogy nagyobb biztonság okáért azontúl királyi csatlósokat és fegy­vereseket is vittek magukkal a vadásza­tokra. Elképzelhető, mily elkeseredést és elégedetlenséget keltett a jogaira oly na­gyon féltékeny nemesség körében. Az országgyűléseken folyton pana­szolták, törvényeket hoztak a baj, sérelem megszüntetésére, de a király is féltette a maga hatalmát. Valóságos hatalmi kérdés lett ebből. A király arra az álláspontra királyi vadászok megrendsza­­bályozása. A magyar királyság megalapításakor — Szent István alatt — a királyi udvar úgy rendezkedett be, miként a nyugati udvarok, így mindenféle tisztségek léte­sültek, többek között a vadászok, lovászok, pecérek és solymárok hada is, a mely foglalkozási ágak a királyi cselédség és a tiszti állások között valának. Igen nagy szabadságot és javadal­mazást élveztek ezek s első királyaink alatt ki-kiszálltak a nemesség birtokaira is, a hol vadat űztek, ejtettek s azt saját céljaikra használták föl, nem respektálva a magyar nemesség amaz ősi jogát, mely a nemest saját birtokán korlátlan úrrá tette, a hol idegennek — még nemes em­bernek is — csak mint vendégnek volt szabad vadászni. A király emberei ezeket a kiszállá­sokat, vadászatokat utóbb már annyira

Next