Pécsi Lapok, 1860. július-szeptember (1-26. szám)

1860-07-05 / 1. szám

veltség tovább terjesztése. — Ha körültekintünk egy kissé az európai térképen, a havasok keleti részén alig találunk erre hivatottabb népet mint a magyart, kinél a gondolat tiszta­sága, s a nézetek józansága a legalsóbb rétegekig és romlat­­lanságában oly általános. Szerepünknek most változni kell; ed­dig abban tüntettük ki magunkat, hogy a vadság nyűgöt felé terjedését megakadályoztuk, most a miveltségnek kelet felé ter­jesztésére vagyunk hivatva; családi czimereink eddig a harcz jel­képeivel telvek, ezután a polgárisodás jelképei lesznek bennök láthatók, s az érdem melyért nyerendik nem lesz kisebb a vi­tézség érdemeinél. Hogy e hivatásnak megfelelhessünk, haladnunk kell minden tekintetben, és e haladásnak nem egyesekre kell szorítkozni, ha­nem a lehető legáltalánosabbnak kell lennie. Nem a szemlélődő, nem a szoros tudomány fejlesztése egyedül az, mi bennünket fölebb emel; a művészet, keres­kedelem, gazdászat és iparnak minden ágát az elérhető tökély lépcsőjéül föl kell használnunk. Nem a főváros és környéke legyen egyedül e kincsek he­lye, az ország minden vidéke föl van jogosítva birhatásásukra, s azért kötelességünk arra törekedni, hogy országos hala­dásunk és miveltségünk színvonalában feltűnő egyenetlenségek legyenek. . Ezt elősegíteni vannak hivatva a vidéki lapok. E hivatás volt meggyőződésünk, midőn ez irodalmi vál­lalat élére állottunk, e hivatást fogjuk szem előtt tartani foly­vást, és bár tagadhatlanul nagyok a nehézségek, melyekkel fő­leg elején küzdenü­nk kell, azon reményben iparkodunk velők megmérkőzni még is, hogy a közönség átlátva az üdvös hatást melyet e lap fokonkinti fejlődése által gyakorolni képes, mun­kásságtól mind szellemi mind anyagi segélyét megvonni nem fogja. A SZERKESZTŐ. Reményinek egyébiránt egy kiváló érdeme van, melylyel külö­nösen a magyar ember elismerését érdemelte ki, és ez : a magyar zene fölfogása és előadása. Eddig csak azt hittük, hogy egyedül­i czigány képes a magyar nótát igazi eredetiségében előadni, s azért megtagadták tőle azon lehe­tőséget, hogy a czigány játéka fölött álló művészi lépcsőt elfoglalhatná. Reményi e nézetet fényesen c­áfolta meg. Ő megmutatta, hogy a ma­gyar zene annyi eredeti szépséggel bír, mely a tanulmányozást meg­érdemli , és melynek kimivelése az igazi művészre nézve is háladatos. Kimutatta azt, hogy az olasz és német zene m­ellett még van egy zene, mely, valamint a nép, melynek sajátja, oly eredeti, oly erőteljes, oly tele költészettel, melynek hivatása nem fejeztetet be a csárdában előidé­zett lelkesedéssel, de mely magasb művészetiéivel is képes nyújtani, ha arra kellő figyelem , és szorgalom fordittatik. És ez az, miért Reményit szerte a honbai oly lelkesedéssel fo­gadják; ez az, mi művészete hatását nálunk annyira fokozta; az ő ze­néje kiválólag magyar, s pedig oly tökélyben, minőben eddig a magyar zenét én se képzeltem. Hogy neki ellenei ne támadjanak, erre nem is számoltunk, és in­kább azon csodálkoznánk ha senki se rágódnék rob­iján. Nálunk is egy a művészet kerítésén kívül kapálgató egyéniség azt a fölfedezést tette, hogy Reményi a vonót se t­dja tartani, és hogy igen helyesen cselekednék, ha azt tőle, ki e fölött már évek óta elmél­­kedik, s miről nem sokára munkát is akar írni, megtanulná ; nem szük­ség, hogy válaszoljak reá, megfelelt neki már egy ismerősöm, midőn ama különbségre figyelmeztető, mely a kapa és vonó kezelése között létezik. — Végre tudatom Önnel, hogy a szegény oskolái gyermekek ruhá­zatára Reményi hangversenyéből 101 ft. 45 kr. jutott. Jámbor Ambrus: PÉCSI LEVELEK. I. T. szerkesztő úr! Miután Önt is is láttam Reményi Ede hangversenyén, nem­ kell mondanom,hogy e hangverseny volt; azt se kell mondanom,hogy a varázs, melyet a művész vonójával előidézett,oly hatalmas tapsra ragadó közönsé­günket, minőre itt alig emlékezünk; azt se említem meg, hogy daczára a 29 fok melegnek , melyet a verseny estéjén éreztünk, kis színházunk a zsúfolásig tömve volt, és mely nem akadályozhatta meg azt, hogy másnap ismét meg ne teljék, — csak azt mondom el, miként hatott Re­ményi zenéje én reám, s mit tartok felőle én. Reményit én határozott zenészed talentumnak tartom, és oly mű­vésznek az előadásban, ki már most is első sorban áll, s ki arra jogo­sít föl, hogy felőle higgyem, miképp még oly kiváló állást foglaland el, minőt elérni egy-egy században csak igen ritkának jutott a szerencse. Ő fölfogásában eredeti, minden darabot oly sajátságos modorban ad elő, mely a benne rejlő szépségeket a legkisebb részletekig előt­tünk föltárja, s a zenevilág oly bajló vidékeit idézi élőnkbe, melyek elragadó szépségeiknél fogva a leghidegebb érzelmet is azok bámulá­sára és csodálatára készti. Ezt láttuk a velenczei carneval változatai­nál. Előttünk állott itt a farsangi sürgés és tolongás minden részletei­ben , a kedélyes mulatságtól kezdve a túlcsapongó kedv kitöréséig, a kiváncsi szemlélő csöndes magaviseletétől a bajazzo bukfenczéig, és ez egész hullámzásban annyi egység, annyi öszhangzás uralkodik, hogy a részletek bája, s néha komikus hatása mellett az egész képet soha szem elől nem tévesztjük, s az egyes csoportok mindig csak annyiban foglalnak el, mennyiben az egész kép részeit képezik; az egyenként művészileg lerakott kavics mégis csak az egész mozaik kép nagysze­rűsége kitüntetéséül szolgál. — Már az, hogy ezen nálunk annyiszor egész az unalomig hallott darab iránt oly kitörő lelkesedést birt elő­idézni, eléggé mutatja, miként Reményi művészete oly magas fokon áll, melyet megingatni csak a törpe törekszik, ki rendesen azt restelli, miért teremtett az Isten ő nála nagyobbat is. Gazdaság, kereskedelem, háztartás stb. Ks tanúja volt valaha ama kétségbeesésnek, mely a háziasz­­szonyt kávéra és egy kis barátságos beszélgetésre meghitt 4—5 nő társaságában lev­erte, midőn' a'szobaleány vagy szakácsnő azon­­űr­rel jött a szobába, hogy a tej öszszefutott, — s mi mellesleg legyen mondva, ugyanazonos azon hírrel, hogy a menyke a házba beütött — az méltányolni fogja törekvésünket, melylyel mindent elkövetünk, hogy jövőre ily bajok elhárítassanak. Ezen pedig segíteni nem nehéz. — A tej azért fut öszsze, — és­pedig nagy meleg, és égiháborús időben hamarabb — mert a tejben levő szik ( Natron') a sajjadéktól ([casein) elülik, ez utóbbi ily­­kor olvadhatlanná lesz, s mint túró jön elő. Ez elválást pedig a tejsav okozza, mely a szik és sajjadék közti szoros összeköttetést megsem­misíti. E sav a szikre nagyobb vegytani vonzerővé­bb­ mint a sajladék, azért mihelyt a tejbe bár­mi kevés savany is férkőzik, ennek okvetlen következménye az érintett elválasztás, és a tej vszsefutása. De hogyan ismerjük meg, vájjon van-e már savany a tejben vagy nincs? mert e savany néha oly csekély, hogy ízéről meg sem is­merhetjük, s csak aztán látjuk, hogy volt benne, milőn már rése. Megtanítom a szíves olvasónőt. Minden jóravaló gyógytárban egy-két krajczárért lehet kém­­p­a­pirt (Lakmuspapír) kapni. Ebből az ember levetsz egy keskeny hoszszúkás szeletet és­ a tejbe mártja, ha e papír vörös (nem vioaszinű) lesz, bizonyos, hogy a tejben sav létezik, s így nagyon hihető, hogy öszszefut, ha a papír csak gyöngén vid­aszinű marad, a tejnek nincs semmi baja. Látva, hogy a tej már savanyú, elővesz a háziasszony, bár­mely jóravaló gyógytárban olcsón megszerezhető, s ennélfogva mindig ké­szen tartandó etető szikéleget (telznatron)­s addig csepegtet belőle a tejbe, míg a kémpapír többé nem lesz vörös. Ekkor a sziké­­leg a tejsavat megtöltötte szikkel, a sajjadék fölolvasztatott, s a tej ismét édes lett, tehát nem fut öszsze. E mód gyakorlatilag is jónak bizonyult, se nem ártalmas, és mellékízt se hagy viszsza. Az etető szikéleg jól bedugaszolt (legjobb az üvegdugasz) üreg­ben tartandó, s használat után a dugasz, úgy az üveg szája és nyaka a­meddig a dugasz éri, tisztán letörlendő. Csak tessék megpróbálni! *

Next