Pécsi Lapok, 1860. október-december (27-51. szám)

1860-10-04 / 27. szám

10­0a tál odahagyá­s jószágára visszavonult akaratlanul követe­lt. Néhány év után özvegy lett. Az egyszerű falusi élet nem igen tetszett neki, férje halála után ismét Berlinbe ment, hogy ott a társadalmi élet által némi örömöt élvezhessen. Midőn Benő a katonaintézetet odahagyá s mint tisztáz ezredbe lépett; anyja már akkor egy hölgygyeli összeköt­tetéséről gondoskodott, mi által h­a előléptetése s gazdagsága is biz­­tosítassék, s Benő aztán — igy gondolkozók — nagy fényűzéssel élhet, ekkor az ő számára is jutna néhány hódoló, kik közt, mint hajdan, uralkodhatnék. A tábornagyné kifőzött házassági tervét már valósulva gon­dola, midőn Benő levele megérkezett, melyben Klára iránti szeretdét megvallá s a szent frigyhez anyai áldásáért esdett. K­likr­a tábor­­noknét leverőleg sujtá, mind azon rég összefűzött s mélyen óhajtott tervek hajótöréssel fenyegették őt. Egy pillanatig határozatlan vala , mit cselekedjék? de csak hamar megállapító tervét. Elkészíttető az utazócsatát, s még az nap elindult fiához VV... városba. Ő maga akart látni s meggyőződni: vájjon mennyire éledt fiának e szeren­csétlen viszonya, hogy aztán szigorú intését gyakorolhassa. Benő nem kevéssé vala meglepve, midőn válasz helyett anyját látó érkezni; sőt azt gondoló, hogy anyja azért látogatja meg, mert házasságára nézve igenlő megjegyzését nyerte. Benő szép szavakkal emelé ki s dicséré kedves Kláráját, említő azon boldogságot, melyet általa nyerni fog, ha azon gyönge, harmat nyitotta rózsát egykor nőül kirondja, és kérve kérte anyját hogy e boldogságát ne ellenezze. A tábornokné látó, hogy minden ellenállás eleve haszontalan, és ellenkezésével csak olajt öntene a tűzre. Fia kíséretében fölkereső M. udvari tanácsos családját, s személyesen győződött meg azon báj­­hatalomról, melyeit Klára képes volt Benőre gyakorolni. Hosszabb gondolkodás után, végre beleegyezését nyilvánító a házassági frigy­be, anélkül, hogy legkevésbé is mutatta volna, mennyire össze­törő e viszony önterveit. Néhány napra a tábornokné érkezte után, W... városka azon örvendetes hírrel lepetett meg , hogy B. hadnagy M. Klára kisasszonynyal el van jegyezve. A menyegző fél évvel ké­sőbbre volt határozva. Az eljegyzés utáni napon a tábornokné ismét elutazott. (Folyt, köv.) Kalapomon . . . Kalapomon a virág elhervadt, Lesz-e, a ki mást ad e helyett majd ? Nagy bánattól lángol az én keblem, Lesz-e, a ki megvigasztal engem? Ezt a hervadt virágot eltépem — Szép angyalom mást is ad majd nékem ; A bánattól kebelem nem lángol — Csak egy csókot kapjak a kis lánytól. CSERMELYI SÁNDOR: Pécsi levél. VIII. B. Gyula barátomnak Veszprémben. (Egy kis savanyu szőllő a pécsi szüretből.) Még most is, midőn egy egész hónapja múlt, hogy gleichen­­bergi utamból haza jöttem, számosan kérdeznek, hogy ütött ki, s használt-e a fürdő? miután ezt leveleimben nem irtam­ meg; sőt mint Ön jól tudja, levélben is létetett hozzám e kérdés távoli ismerőssül é­s barátim által. Ezen kérdezéseket rendesen azon jó tanács szokta követni, hogy bizony jó volna meg is nősülni, mert az idő rám jár, kivonülök a sorból, az a kis szépség is, mely rajtam ugyan vékonyan látszik, elmúlik, hajam kihull, fogam elvásik — bizony ké­sőbb keserves lesz a dióba harapni!... azt meg csak nem akarom tán, hogy én, ki a nők utáni sok sóhajtás következtében gleichen­­berges beteggé lettem, végtére is a világ csúfjára agglegénynyé le­gyek? A­mily szerencsésnek érzem magamat ily szíves részvét­ellal, oly igen sietek e kérdésre kitelhetőleg válaszolni is. Hogy a fürdő kellőleg használt-e, az csak a tél folytán fog kiderülni, miután idült náthám, melyet a gleich­enbergi, de más je­les orvosok is csak kellemetlennek, de nem veszélyesnek mondanak, leginkább csak télen át szokott jelentkezni. Eddig noha a kedvezőt­len időjárás miatt a fürdésben sokszor akadályozva voltam, a curá­­nak jó hatását érzem; sem nátha, sem egyéb mellbaj nem bánt, csak szívbajaim sajognak még úgy mint előbb. Ezeket, mint mondják, a házasság orvosolja gyökeresen, s azért ha a válságos időt szeren­csésen keresztül élem, követni fogom önök tanácsát, s megháza­sodom ! Jelenleg a szőlőcurát használom, és pedig — mivelhogy én mindenben pekmeszkeverő vagyok, — elég ügygyes bajjal, mert édes szőlőt az idén még Pécsett sem igen kaphatni, a rosz időjárás miatt oly rész lévén a termés, hogy a pécsi szöllös gazdák összebeszél­tek , miszerént az idei termést nem 1860-i hanem 1858-i termés­szége alatt fogják eladni, hogy ára legyen; ámbár az új bor, iga­zabban most öt-hat sőt két fi­jával is kel, mert a korcsmárosok iparkod­nak szükségleteiket födözni a városi büntető bíróság nagy örömére, a szüretek szokás szerént ingak, s jó alkalmak arra, hogy az ember leendő óráját fölkereshesse. Igaz ugyan, hogy most, midőn különben is harczias, és tüne­ményes időket élünk, midőn az ember jobbra balra mindenütt Ga­­labárdit hallja emlegetni, mint valami Hannibált ante portás, bajos dolog házasságra gondolni. De ha már harczias életre kell szánnom magamat, inkább élem azt egy csinos feleséggel, ki ha háborúsko­dik, és szüntelen fenyeget is, hogy szemeimet kikaparja, csonkává bénává még sem tesz; mert a házasságtól még senki sem lett kösz­­vényes sem; ha pedig az ember veszedelemben segitségért kiabál, hamar meghallják szomszédai és jó baráti — — mig háborúban az embert a pogány ellenség pajtásai mellett is úgy összevissza vag­dalhatja, lüdüzheti, vagy ha ennyire nem jön is, a sok hadi viszon­tagság úgy megnyomoríthatja, hogy tizenkét év múlva is megérzi. Probatum est. Még egy aggságom­ is van, tudniillik, hogy nagy a drágaság, nem igen lehet megélni. Mondják ugyan, hogy a házas ember kevesebbel kijó, mint a nőbesen. Én ide s­tova próbáltam a calculust, de ezt sehogy sem tudom kihozni. Most fizetek a szállásért nyolc­ forintot, ha megnő­sülök, kell fizetnem tizenhatot; most kell évenként két öt fa, akkor kell tíz ; most ruházom egymagamat, akkor — hogy tovább ne menjek — kettőt, pedig ez a második aligha­nem csinál nagyobb kontót a szabónál és csipesznél, mint én. Hol az aranyműves, divatárusnő sat.! Most eszem egy magam, akkor eszünk ketten, (csak maradjunk egyelőre a kettőnél). Most fizetek egy szolgát, annak sem kell enni adnom; akkor kell kettő, kiket jobban is kell fizetni, meg etetni is. Most a színházban veszek egy jegyet, akkor kell kettő. Most ha bálba megyek, veszek egy pár keztyüt, s egy belépti jegyet, akkor — — — jaj nekem! káprázik a szemem, ha e térre tekintek! És mégis rosz néven veszik nekünk szegény férfiaknak, ha — magunkat és szeretett életpártunkat a nyomortól megmentendök — arra tekintünk, hogy a mennyiben az, mivel bírunk, egy család illő eltartá­sára nem elég, a nő hozománya a hiányt pótolja, írja bizony ! könnyű volt el­ődeinknek vagyontalan leányt elvenni! Akkor a nő öltözéke annyiba sem került, mint a férfiúé, pedig ezé is alig jött évenként száz bankó forintba. (Már ilyen magamféle szegény emberről beszélek). A vásznai megszülték otthona, megvárták otthona, és pedig annyi idő alatt, míg most egy nővig mellrésze, (igaz hogy ennek, mint a szép kebelhalmok sok leselkedő szemnek kitett tömlöcztartójának, csinosnak illik lennie !) vagy egy szoknya alrésze kihímződik-hámzódik, annyi idő alatt, mondom, azelőtt egy nőnek egész életére való fehérneműje meg­készült. És annyi idő alatt, míg most egy nő egy zsebkendőt kivarr, régenten anyjának is, magának is egy-egy ruhát, apjának pedig egy mellényt varrt meg. Aranyműves azelőtt egyetlenegy volt egész Magyarországban, az is Bécsben lakott, s csak néhány darab jegygyűrűt tartott Pesten, ha keresné valaki. Karpereczet a leányok édes­anyjuk hajából viseltek, divatáruknak tán csak hírét hallották. Most csak nálunk Pécsett valami hat aranyműves van (ennyire szaporodott a szükség!), divatárusnő Is­ten tudja hány — sőt minden részravaló szolgáló már ez akarna lenni, nem is említve azt, hogy hölgyeink maguk is hímeznek, fodroznak, sza­lagoznak — de mi igaz igaz, zsinóroznak is — naphoszszat. Régen az asszony nem került pénzbe, hanem segített férjének szerezni, akkor el lehetett venni a leányt pénz nélkül, de most! Most — sajnos, hogy a baj oly általános, hogy egyesek alig tehetnek egyebet a többinél — az asszony költséges házi gyönyörűség, ha az ellenkezővé nem válik; úgy hogy a Fliegende Blätter-ekben ily nyilatkozatra fakad egy nőtelen ember és nősülésre unszoló barátja elüt: minek tartsam és czifrázzam én más leányát — talán épen, mint néha történni szokott, mások számára ? .. . Azonban én — Isten neki! — mindezek daczára el akarom hinni, hogy a házas életben kevesebbet költ az ember, mint nőtelen korában, bár nem igen látom be, hiszen az emberi ész, főkép a mienk szegény nősülendő férfiaké oly véges, de mégis meglehet, hiszen a nőteleneknek több aprólékos költségeik vannak, melyek a nős embernél nem fordulnak elő; — én tehát, ha, mint érintem, a tél kedvező lesz reám nézve, meg akarok nősülni; és nem fogom azt nézni, hogy a nő, kit el akarok venni, épen vagyonos legyen, én csak azt kívánom leendő nőmtől, hogy ne kö­veteljen többet, mint a­mi tőlem telik é­s ne kívánja, hogy miatta több adósságot csináljak, mint már most van. Hanem most az a bökkenő, kit vegyek el ? Ön, kit az ég a házasság boldog révébe vezetett, megáldva egy szép, művelt és kedves nővel, egy szép kis fiúval és egy szép kis leánynyal. — Ön könnyen néz engem a szabad tenger hullámai közt! De én — én ! Én csaknem minden leánynyal jó lábon állok, de egyik sem akar belém szeretni. Mindenik alál valakit nemül, de önmaga egyik sem vállalkozik. Mikor egyik rám mosolyog, s előttem el-elpirul, vagy épen szépen néz reám (hogy is ne nézne szépen, mikor azoknak, kik nekem tetszenek, rendesen szép szemeik vannak,) azt gondolom , no most megtapintod literét, hogy váljon hát szeret-e ? s ime kisül, hogy eszében sincs! ügy vagyok én a leányokkal, mint Vas Gereben a metélt levessel, mikor kanalam a tálban van, körülötte a sok metélt tészta, mikor aztán kanalamat kihúzom, hogy valamit kiszedjek, semmi sem marad rajta. Vagy hogy költőibb hasonlattal éljek : úgy vagyok a nőkkel, mint va­laha a pillékkel,­­a pillék , azt tartom, úgy is a meghalt leányok esa-

Next