Pécsi Lapok, 1860. október-december (27-51. szám)
1860-10-04 / 27. szám
100a tál odahagyás jószágára visszavonult akaratlanul követelt. Néhány év után özvegy lett. Az egyszerű falusi élet nem igen tetszett neki, férje halála után ismét Berlinbe ment, hogy ott a társadalmi élet által némi örömöt élvezhessen. Midőn Benő a katonaintézetet odahagyá s mint tisztáz ezredbe lépett; anyja már akkor egy hölgygyeli összeköttetéséről gondoskodott, mi által ha előléptetése s gazdagsága is biztosítassék, s Benő aztán — igy gondolkozók — nagy fényűzéssel élhet, ekkor az ő számára is jutna néhány hódoló, kik közt, mint hajdan, uralkodhatnék. A tábornagyné kifőzött házassági tervét már valósulva gondola, midőn Benő levele megérkezett, melyben Klára iránti szeretdét megvallá s a szent frigyhez anyai áldásáért esdett. Klikra tábornoknét leverőleg sujtá, mind azon rég összefűzött s mélyen óhajtott tervek hajótöréssel fenyegették őt. Egy pillanatig határozatlan vala , mit cselekedjék? de csak hamar megállapító tervét. Elkészíttető az utazócsatát, s még az nap elindult fiához VV... városba. Ő maga akart látni s meggyőződni: vájjon mennyire éledt fiának e szerencsétlen viszonya, hogy aztán szigorú intését gyakorolhassa. Benő nem kevéssé vala meglepve, midőn válasz helyett anyját látó érkezni; sőt azt gondoló, hogy anyja azért látogatja meg, mert házasságára nézve igenlő megjegyzését nyerte. Benő szép szavakkal emelé ki s dicséré kedves Kláráját, említő azon boldogságot, melyet általa nyerni fog, ha azon gyönge, harmat nyitotta rózsát egykor nőül kirondja, és kérve kérte anyját hogy e boldogságát ne ellenezze. A tábornokné látó, hogy minden ellenállás eleve haszontalan, és ellenkezésével csak olajt öntene a tűzre. Fia kíséretében fölkereső M. udvari tanácsos családját, s személyesen győződött meg azon bájhatalomról, melyeit Klára képes volt Benőre gyakorolni. Hosszabb gondolkodás után, végre beleegyezését nyilvánító a házassági frigybe, anélkül, hogy legkevésbé is mutatta volna, mennyire összetörő e viszony önterveit. Néhány napra a tábornokné érkezte után, W... városka azon örvendetes hírrel lepetett meg , hogy B. hadnagy M. Klára kisasszonynyal el van jegyezve. A menyegző fél évvel későbbre volt határozva. Az eljegyzés utáni napon a tábornokné ismét elutazott. (Folyt, köv.) Kalapomon . . . Kalapomon a virág elhervadt, Lesz-e, a ki mást ad e helyett majd ? Nagy bánattól lángol az én keblem, Lesz-e, a ki megvigasztal engem? Ezt a hervadt virágot eltépem — Szép angyalom mást is ad majd nékem ; A bánattól kebelem nem lángol — Csak egy csókot kapjak a kis lánytól. CSERMELYI SÁNDOR: Pécsi levél. VIII. B. Gyula barátomnak Veszprémben. (Egy kis savanyu szőllő a pécsi szüretből.) Még most is, midőn egy egész hónapja múlt, hogy gleichenbergi utamból haza jöttem, számosan kérdeznek, hogy ütött ki, s használt-e a fürdő? miután ezt leveleimben nem irtam meg; sőt mint Ön jól tudja, levélben is létetett hozzám e kérdés távoli ismerőssül és barátim által. Ezen kérdezéseket rendesen azon jó tanács szokta követni, hogy bizony jó volna meg is nősülni, mert az idő rám jár, kivonülök a sorból, az a kis szépség is, mely rajtam ugyan vékonyan látszik, elmúlik, hajam kihull, fogam elvásik — bizony később keserves lesz a dióba harapni!... azt meg csak nem akarom tán, hogy én, ki a nők utáni sok sóhajtás következtében gleichenberges beteggé lettem, végtére is a világ csúfjára agglegénynyé legyek? Amily szerencsésnek érzem magamat ily szíves részvétellal, oly igen sietek e kérdésre kitelhetőleg válaszolni is. Hogy a fürdő kellőleg használt-e, az csak a tél folytán fog kiderülni, miután idült náthám, melyet a gleichenbergi, de más jeles orvosok is csak kellemetlennek, de nem veszélyesnek mondanak, leginkább csak télen át szokott jelentkezni. Eddig noha a kedvezőtlen időjárás miatt a fürdésben sokszor akadályozva voltam, a curának jó hatását érzem; sem nátha, sem egyéb mellbaj nem bánt, csak szívbajaim sajognak még úgy mint előbb. Ezeket, mint mondják, a házasság orvosolja gyökeresen, s azért ha a válságos időt szerencsésen keresztül élem, követni fogom önök tanácsát, s megházasodom ! Jelenleg a szőlőcurát használom, és pedig — mivelhogy én mindenben pekmeszkeverő vagyok, — elég ügygyes bajjal, mert édes szőlőt az idén még Pécsett sem igen kaphatni, a rosz időjárás miatt oly rész lévén a termés, hogy a pécsi szöllös gazdák összebeszéltek , miszerént az idei termést nem 1860-i hanem 1858-i termésszége alatt fogják eladni, hogy ára legyen; ámbár az új bor, igazabban most öt-hat sőt két fijával is kel, mert a korcsmárosok iparkodnak szükségleteiket födözni a városi büntető bíróság nagy örömére, a szüretek szokás szerént ingak, s jó alkalmak arra, hogy az ember leendő óráját fölkereshesse. Igaz ugyan, hogy most, midőn különben is harczias, és tüneményes időket élünk, midőn az ember jobbra balra mindenütt Galabárdit hallja emlegetni, mint valami Hannibált ante portás, bajos dolog házasságra gondolni. De ha már harczias életre kell szánnom magamat, inkább élem azt egy csinos feleséggel, ki ha háborúskodik, és szüntelen fenyeget is, hogy szemeimet kikaparja, csonkává bénává még sem tesz; mert a házasságtól még senki sem lett köszvényes sem; ha pedig az ember veszedelemben segitségért kiabál, hamar meghallják szomszédai és jó baráti — — mig háborúban az embert a pogány ellenség pajtásai mellett is úgy összevissza vagdalhatja, lüdüzheti, vagy ha ennyire nem jön is, a sok hadi viszontagság úgy megnyomoríthatja, hogy tizenkét év múlva is megérzi. Probatum est. Még egy aggságom is van, tudniillik, hogy nagy a drágaság, nem igen lehet megélni. Mondják ugyan, hogy a házas ember kevesebbel kijó, mint a nőbesen. Én ide stova próbáltam a calculust, de ezt sehogy sem tudom kihozni. Most fizetek a szállásért nyolc forintot, ha megnősülök, kell fizetnem tizenhatot; most kell évenként két öt fa, akkor kell tíz ; most ruházom egymagamat, akkor — hogy tovább ne menjek — kettőt, pedig ez a második alighanem csinál nagyobb kontót a szabónál és csipesznél, mint én. Hol az aranyműves, divatárusnő sat.! Most eszem egy magam, akkor eszünk ketten, (csak maradjunk egyelőre a kettőnél). Most fizetek egy szolgát, annak sem kell enni adnom; akkor kell kettő, kiket jobban is kell fizetni, meg etetni is. Most a színházban veszek egy jegyet, akkor kell kettő. Most ha bálba megyek, veszek egy pár keztyüt, s egy belépti jegyet, akkor — — — jaj nekem! káprázik a szemem, ha e térre tekintek! És mégis rosz néven veszik nekünk szegény férfiaknak, ha — magunkat és szeretett életpártunkat a nyomortól megmentendök — arra tekintünk, hogy a mennyiben az, mivel bírunk, egy család illő eltartására nem elég, a nő hozománya a hiányt pótolja, írja bizony ! könnyű volt elődeinknek vagyontalan leányt elvenni! Akkor a nő öltözéke annyiba sem került, mint a férfiúé, pedig ezé is alig jött évenként száz bankó forintba. (Már ilyen magamféle szegény emberről beszélek). A vásznai megszülték otthona, megvárták otthona, és pedig annyi idő alatt, míg most egy nővig mellrésze, (igaz hogy ennek, mint a szép kebelhalmok sok leselkedő szemnek kitett tömlöcztartójának, csinosnak illik lennie !) vagy egy szoknya alrésze kihímződik-hámzódik, annyi idő alatt, mondom, azelőtt egy nőnek egész életére való fehérneműje megkészült. És annyi idő alatt, míg most egy nő egy zsebkendőt kivarr, régenten anyjának is, magának is egy-egy ruhát, apjának pedig egy mellényt varrt meg. Aranyműves azelőtt egyetlenegy volt egész Magyarországban, az is Bécsben lakott, s csak néhány darab jegygyűrűt tartott Pesten, ha keresné valaki. Karpereczet a leányok édesanyjuk hajából viseltek, divatáruknak tán csak hírét hallották. Most csak nálunk Pécsett valami hat aranyműves van (ennyire szaporodott a szükség!), divatárusnő Isten tudja hány — sőt minden részravaló szolgáló már ez akarna lenni, nem is említve azt, hogy hölgyeink maguk is hímeznek, fodroznak, szalagoznak — de mi igaz igaz, zsinóroznak is — naphoszszat. Régen az asszony nem került pénzbe, hanem segített férjének szerezni, akkor el lehetett venni a leányt pénz nélkül, de most! Most — sajnos, hogy a baj oly általános, hogy egyesek alig tehetnek egyebet a többinél — az asszony költséges házi gyönyörűség, ha az ellenkezővé nem válik; úgy hogy a Fliegende Blätter-ekben ily nyilatkozatra fakad egy nőtelen ember és nősülésre unszoló barátja elüt: minek tartsam és czifrázzam én más leányát — talán épen, mint néha történni szokott, mások számára ? .. . Azonban én — Isten neki! — mindezek daczára el akarom hinni, hogy a házas életben kevesebbet költ az ember, mint nőtelen korában, bár nem igen látom be, hiszen az emberi ész, főkép a mienk szegény nősülendő férfiaké oly véges, de mégis meglehet, hiszen a nőteleneknek több aprólékos költségeik vannak, melyek a nős embernél nem fordulnak elő; — én tehát, ha, mint érintem, a tél kedvező lesz reám nézve, meg akarok nősülni; és nem fogom azt nézni, hogy a nő, kit el akarok venni, épen vagyonos legyen, én csak azt kívánom leendő nőmtől, hogy ne követeljen többet, mint ami tőlem telik és ne kívánja, hogy miatta több adósságot csináljak, mint már most van. Hanem most az a bökkenő, kit vegyek el ? Ön, kit az ég a házasság boldog révébe vezetett, megáldva egy szép, művelt és kedves nővel, egy szép kis fiúval és egy szép kis leánynyal. — Ön könnyen néz engem a szabad tenger hullámai közt! De én — én ! Én csaknem minden leánynyal jó lábon állok, de egyik sem akar belém szeretni. Mindenik alál valakit nemül, de önmaga egyik sem vállalkozik. Mikor egyik rám mosolyog, s előttem el-elpirul, vagy épen szépen néz reám (hogy is ne nézne szépen, mikor azoknak, kik nekem tetszenek, rendesen szép szemeik vannak,) azt gondolom , no most megtapintod literét, hogy váljon hát szeret-e ? s ime kisül, hogy eszében sincs! ügy vagyok én a leányokkal, mint Vas Gereben a metélt levessel, mikor kanalam a tálban van, körülötte a sok metélt tészta, mikor aztán kanalamat kihúzom, hogy valamit kiszedjek, semmi sem marad rajta. Vagy hogy költőibb hasonlattal éljek : úgy vagyok a nőkkel, mint valaha a pillékkel,a pillék , azt tartom, úgy is a meghalt leányok esa-