Pécsi Napló, 1893. július (2. évfolyam, 149-174. szám)

1893-07-01 / 149. szám

U. évfolyam. 1893. Szombat, julius hó 1. 149. (170.) szám. r ’ r POLITIKAI NAPILAP. Előfizetési árak: ejész évre 12 frt (24 korona), fél évre 6 frt (12 koron), negyed évre 3 frt (6 korona), egy hóra 1 frt (2 koona). Egyes szám ára 5 kr. Felelős szerkesztő: VÁRADY FERENCZ. Szerkesztőség: Király-utcza 2. sz. Heindlhofer-féle ház. Kiadóhivatal: király-utcza 4. sz. (Engel Lajos könyvkereskedése.) — Kéziratot nem adunk vissza. Tulbizgóság. Pécs, 1893. juuius 30. Nem képzelletb, hogy kellemes le­gyen Apponyi Abert grófnak az a bál­ványimádás, mellet vele szemben vég­hez visznek a hoziá közelálló lapok. Al­kalmatlan kell lngy legyen az, mikor valakit úgy istentenek, mikor fölma­gasztalják mindéi szavát és lépését és mikor korszakot ílkotó értelmet magya­ráznak bele olyai mondásaiba, melye­ket végre elmonrtak már mások is, ha nem is oly szépei, ha nem is oly vá­logatott szavakbai és olyan ékesszó­lással. Szatlimáron árva, Apponyi igazán nem mondott mos semmi korszakalko­tót, hanem ismétdte azt, amit hallot­tunk tőle a képvselőházban, de azért megint csak megszólaltak a nemzeti­párti hymnusok (s kimerittetnek a cso­dálatnak, a magasztalásnak. a dicsőí­tésnek összes jeliői, melyeket magyar irók és újságírók valaha használtak. Pedig az utóbbiík, különösen újabb időben ízetlenül »hamos haladást tesz­nek az egyének nagasztalásában, ami nem volt szokás azelőtt, mig önérzete­sebbek, követelőlbek voltunk és nem arra valónak tarottuk a tollat, hogy udvaroljunk vele. Hiszen ma már az a gyakorlat, hogy a mindennapi tudósí­tásokban, melyek a képviselőház ülé­seiről szólanak. valóságos essay-kat ír­nak egy-egy parlamenti beszédről, azok­ról is, melyeket az úgynevezett tuczat- emberek tartanak. Ez a magyarázata mindenesetre, hogy a nemzetipárti lapok teljesen ki­használják a szótár dicsőítő szavait, mikor Apponyi beszél, mert Apponyi mégis csak magasan fölötte áll a szó­nokok azon sorának, kiknek beszédéről néha 25—30 nyomatott sor kielégítést tudnak megírni a pajtáskodásban tul- csapongó napi krónikások. Csoda-e, hogy ilyen mérték mel­lett Apponyinak minden egyes monda­táról vezérczikkek születnek, melyek bizonyítják és magyarázzák a nemzeti­párt vezérének apostoli szerepét és meg­váltó tetteit. Azt értve természetesen tettek alatt egyelőre, hogy az apostol ismét egy hatalmas szónoki remekkel sokasitotta babérait. Hosszul teszik az Apponyi-udvar újságírói, hogy be nem érik ennek kon- statálásával, hanem azon mesterkednek, hogy minden áron hatalomra segítsék a bálványukat, vagy legalább, hogy elhitessék az országgal ennek a hata­lomnak közelségét. Képtelenségnek tartjuk, hogy Ap­ponyinak örömet szerezzen, ha tiszte" letreméltó nevét megalkuvásokkal hoz­zák kapcsolatba, melyekre nem pályá­zik és nem is pályázhatik anélkül, hogy koczkára tegye egy hosszú és kétség­telenül érdemes politikai tevékenység­nek valódi sikereit. Azt. hogy mint té­nyezőt és különösen mint a jövő ténye­zőjét komolyan számba veszik és az ő nevével hozzák összefüggésbe az üdvös átalakulásokat. Nem pályázhatik Apponyi gróf arra, hogy a szabadelvű egyházpolitika nevetséges összezsugoritásának árán fu- zionáltassák őt Wekerlével és Zichy Nándorral. Ezt az inzultust Apponyi nem érdemelte — még a barátaitól sem, akik úgy sietnek az ő bálványu­kat hatalomra segíteni, kiléptetvén a kabinetből jóelőre Csáky Albin grófot és Szilágyi Dezsőt, vagyis azokat, kik az alkut nem ösmerő szabadelvüséget képviselik. És nem érdemli meg Apponyi azt a hántást, hogy az ő kormányképessé­gét ilyen föltételek mellett ösmerjék el és üdvözöljék az udvari körök, melyek e szerint állítólag még a nemzetet is meg akarnák kérdezni újra, kell-e neki a szabadelvű egyházpolitika. Mintha nem nyilatkozott volna a nemzet ért­hetően és határozottan a törvényható­A „Pécsi Napió“ tárczája Kánikulái apróságok. Benne vagyuik a kánikulában. Egy­két hét előtt még láztunk, majd nyakig áz­tunk s tapostunk a hetekig tartó sárban, most pedig olyan saharai forróság borul a nya­kunkba, hogy ha jeges kávét vagy hűsítő limonádét nem kapnánk, hát valósággal meg kellene szöknünk. Erre a „Csendes Azáléák“ Öregje bizo nyara azt mondaná, hogy őt a forróság nem „al- terál“-ja. Ebéd utál hazamegy, lefekszik a kanapéra és álmodik Grönland jeges biro­dalmáról, hol fütnek most az eszkimók. Mire betanított pontos ébresztője a kis »Szeml« fölugatja, akkorára már a Mecsek háta mö­gött régen alámerült a nap. Mindazonáltal a ki megtehette, elzóná- zott már körünkből. Egyik Ostendében hü- 8öl a nyáron, a másik kivitorlázott Chiká­góba, mi pedig, kik itthon maradtunk, átiz­zadjuk az éjszakát, s kétségbeesetten lézen­günk az olvadó kövezeten, reggelenkínt pe­dig oda bujunk a sétatér lombjai a’á, s át­adjuk magunkat a gyenge reggeli szellő czi- rogatásainak. Este ki ide, ki oda megy szórakozást keresni. A legtöbben az Arénába sietnek, a hol Náday művészetét ragyogtatja. És a nagy művész pompásan érzi ma­gát Pécsett. Még a fiát is elhozta magával, ezt az aranyos gyereket, ki szakasztott olyan, mint a papája, s igy persze ő is pom­pásan érzi magát városunkban. A. Ribay terasseját páratlannak tartják egész Magyar- országon, ennek jeléül ott is maradnak min­den nap — hajnalig. Hű kísérőjük Miló kapitány a tőzsgyö- keres bohém katona, továbbá Bállá Kálmán a »legkedvesebb tanítvány« és »páratlan« házigazda Erdélyi Miklóssal az »aranyos«-sal. S mig körülöttük vidám társaság gyűl össze, addig Somogyi direktor összeránczolt hom­lokkal, sötét tekintetet vet a sarki gázlángra, s azon töpreng, hogyan is heverhetné ki a barcsi fiaskót ? Persze, hogy persze sok a gondja. Itt a nagyszámú személyzet s nem lehet őket felléptetni. Az opevette személyzet a vendég­járások miatt két hét óta nem tudja mit tegyen. Percnyi egész nap fütyül, Földváry gargarizálja a torkát, Kocsis Etelka hazare­pült Debreczenbe, s otthon dalol, Kállai Lujza most készül O-Budára, Sz. Nagy Ilnre pedig hatalmas babér-koszorúit öntözgeti. Follinus és Dezséri nevetnek egyet. Hogyis ne ? Mig Polgár Barcson végigfutja az utczákat, s óriási tevékenységgel, lázas gyorsasággal hozza haza az üres aláirási ive­ket, addig ők délutánonkint fönt aRibayban gond nélkül kvaterkáznak és szijják a lai- bachi virgóniát. — Bátorság — czitálja Polgár a „Szul­tániból. — Hová jutottunk'? — kérdi Follinus és Dezséri.

Next

/
Thumbnails
Contents