Pécsi Napló, 1899. április (8. évfolyam, 75-99. szám)

1899-04-01 / 75. szám

, ezzel a 15 kr vámpénzt megtakaríthassák. Azonban elcsípték őket. És így ifj. Mihá­­lovics János, ifj. Krisztián József, ifj. Balatoni József fuvarosokat és Lázár Györgyöt, özv. Horvát Imréné kocsiját 5—5 frt pénzbírságra ítélte Rónaky al­­kapitány. Legérdekesebb, hogy Lázár Györgynek a gazdája veleadta a vámpénzt, csakhogy ő azt hitte, jobb lesz az pálin­kára. No most legalább is egy hónapig aligha fog pálinkázni. — Teleki Zsigmond­ pécsi fő­­elárusításában levő osztálysorsjegyek­ből a márczius 29-én és 30 án tartott hú­zásokon 16389, 64523, 91944, — 1000 koronás 26626 — 500 koronás nyeremény és ezeken kívül számos 200 koronás nye­remény kihúzatott. A 400.000 és 200 000 koronás valamint még kb. 500 d­b. 1000 koronán felüli nyeremény és végül a 600 000 koronás jutalom még a szerencse kerékben vannak, a­miért is a résztvétel még min­dig nagyon előnyös és eredménynyel ke­­csegtető. Pótsorsjegy­ek Teleki Zsigm­ond főelárusítónál még kaphatók. — A kínai Salamon. A kelet­ázsiai lapok érdekes történetket beszélnek el a kínai ítélkezés köréből. Shanghaiban megidéztek egy embert, akit egy megle­hetősen nehéz asztal elemelésével gyanú­sítottak. A vádlott természetesen azzal érvelt a vád ellenében, hogy azt az asz­talt csakis egy erős embernek lehetett elvinnie, az ő gyönge karjai és testalkata éppen nem alkalmasak e czélra. A bíró megelégedettten és mintegy jóakarólag mosolygott a vádlottra, beszédbe eresz­kedett vele és végül azt a parancsot adta, hogy adjanak 20 zsák rézpénzt ennek a sze­gény embernek. A zsákok mindegyikében 000 drb rézpénz volt. A vádlott természe­tesen örülve a dolgok ilyetén változásá­nak, vállára kapta a zsákokat és útra indult hazafelé. De hamarább értek oda a bíró emberei, akik a boldog ezoprost visszaszállították. Ott aztán tudomására adták, hogy ha 20.000 rézpénzt tud emelni, hát elegendő erős arra is, hogy a kérdéses asztalt elemelhesse. Ezzel azután a tárgyalás befejezést nyert és a kínai igazságszolgáltatás megtette folytatólagos lépéseit a vádlottra vonatkozólag. — Tolvaj hárfás leányok. Hár­fás leány ! Egy marék poezis rejlik ebben a szóban. Legalább, kik a hatvanas évek irodalmával egy kevéssé ismerősek, azok előtt igen. Annak idején, minden valamire való novella-irónak meg volt a maga szomorú, vándorló hárfás leánya. Sápadt volt és rendszerint szerelmes, kik elve­szett bujdosó szerelmesüket keresték, ke­resztül kasul bolyongva a négy folyó határát. A századvég már nem nevel eb­ben az osztályban ilyen poetikus hajlan­dóságú novella-hősnőket. Nyomorult ke­nyérkereset ma­napság a hárfázás. Megváltozott a zene, meg a kezelője is. — Rebhberger Mária nikolsburgi hárfás leány már az újabb nevelés hajtása. Teg­napelőtt azzal az ürügygyel állított be Molnár József vaszari plébánoshoz — írja ottani levelezőnk — hogy egyik el­halt rokonáért misét szeretne szolgáltatni. A szép hárfás leány csak nehezen törte a magyar szót. Mikor elmondta, hogy mit kíván, arr­a kérte meg a plébánost, hogy váltson föl neki egy tízest. A plébános a szekrényből egy kis dobozt vett elő, mely­ben pénzét tartja. A leány fölhasználta a pillanatot, mikor a plébános kissé elfor­dult és a dobozból egy tízest ellopott, de Molnár plébános azonnal rajta csípte és elvette tőle a pénzt. A csendőrök előtt tagadta a leány, hogy ő lopott, sőt azt valótlanságnak mondta, mintha a plébá­nos Ő tőle tíz forintot elvett volna. Persze ezzel nem segített baján. Sőt ez alkalom­ Mende-mondák. Aki olyan lesz, mint Aladár! Aladárról annyit tud a mende-monda, hogy ezelőtt négy évvel, első éves jo­gászkorában meglátott egy ennivalóan bájos kis leányt, megismerte, megszerette s azóta állandóan hű imádója maradt, sőt, mi több, most szorgalmasan készül az államvizsgára, hogy boldogságát egy kis szerény hivatal mellett betölthesse. Egyébb semmit, hanem hát ez untig elég arra, hogy követői akadjanak. Egy csinos, szőke fiatalember egy­szer azon vette magát észre, hogy midőn iskolából haza jövet — mert mellékesen legyen mondva, még matúra előtt állott az ipse — sutba dobta könyveit, órák hosszat eláll az ablak mellett s vár tü­relmetlenül egy angyalkára. Az angyalka rendesen megjelent a láthatáron, bajosan mosolygott bámulójára, sőt mi több, néha­­néha az ismerős szomszédokat is fölke­reste, a­honnét aztán minden lelkifurda­lás nélkül kokelík­ozott az érettségire készülő szőke fiatal emberrel. Több se kellett szerelmes szivének . . . és mégis nem tette hatásossá fejlődni kezdő regényét, de logikusan gondolkozva a szív rithmikus zenéje mellett is hű maradt könyveihez s dicsőséggel tette le a matúrát. S most csodálatos, aki azt hinné, hogy a kis leány sértve érezte magát imádója eme nem várt szerelmi nyilatkozata által, an­nak csalódnia kell, mert­­ a neheztelés helyett még bájosabb mosolylyal jutal­mazta lélek­ölő munkálkodását. Igaz, hogy szebb, regényesebb lett volna, ha az ilyen históriák megszokott rec­eptje szerint el­bukik az ipse az érettségin, de így jobb volt, belátta ő azt mindjárt, mert hát nagyon szellemes kis leány volt ám az angyalka. Az idő ólomszárnyakkal haladt előre. Alig vártak mind a ketten, hogy vége le­gyen a szünidőnek, mely elválasztotta repdeső szívüket egymástól. Természete­sen ez is bekövetkezett. ... Itt kezdődik a második felvonás. A szőke fiatal­ember belevágta ma­gát az állomáson egy fiakerbe s rózsa­színű álmokkal bámult a kék égre, melyet csak pillanatonként fedett el szemei elől — no, nem valami nagy dolog, csupán c­igarettje szürkés füstje. Büszkén in­dult végig az utczákon, mosolyogva nézegette le a törpe emberiséget s bár index még nem piroslott kabátja zsebében, már előre is jogásznak érezte magát. O­thon elrendezgetett, átöltözött s ment ideált keresni. Botjával meg-meg­­zörgette az aszfatot s a sétatér zöld lombjai alatt megpillantotta az imádott kalapját. Befordult a sárgahomoku útra, feléje indult . . . s ekkor jut eszébe, hogy hisz még csak látásból ismeri, be sincs mutatva neki. Ez átkozottul rosszul esett jogász önérzetének, egy diákkal még csak megtörténhetett e furcsa kellemetlenség, de egy jogász, az már nem tűrhet ily érzelem kisebbítést. Hanem hát hiába, a mende­mondá­­nak nem akart tápot nyújtani, fékezte szenvedélyét s igy történt meg, hogy a bekövetkező táncziskolai idényre halaszt­­gatta az ismerkedési jelenetet. És ekkor jött a váratlan katasztrófa. Nagyon hevesvérű volt a fiatal­ember, egy unalmas délután kellemetlen inczi­­denssel tette magát emlékezetessé előtte. Persze vért kívánt s bár pezsgő vérét alaposan megcsapolta a gonosz véletlen, forró szenvedélye nem hagyott alább. A tikkasztó lázas álmok rózsás foly­­tatásaképen egy díszes pécsi levelezőlap jelent meg bágyadt szemei előtt, melyre gyöngén angyal kacsák hintették a gyöngy­­szemű betűket. Büszkén mutatta meg kör­nyezetének, látogatóinak meg földjeinek, hogy nem álom ez, hanem édes, gyö­­ny­örtelj­es valóság. A „Pesti művelt társalgó“ illemsza­bályai, miket, mielőtt a hódítási pályára lépett, szorgalmasan tanulmányozott, azt súgták meg lázas állapotában is, hogy e pá­ratlan figyelmességet meg kellene valami után módon köszönnie. Törte sokáig rajta a fejét. Végre eszébe jutott, hogy van neki egy hóbortos jó barátja, a ki órák hosszat itt ül az atyjánál s ért is effélék­hez s mivel nagyon szereti őt, unalmában akár még verébe is szedné szive vagy tel­jes érzelmeit. Felült ágyában s lassan elkezdett diktálni a pajtásának. Egy-két szót, azután megállt . . . Jó vártatra újra egy pár szót és igy tovább. A hóbortos jó barát meg neki ült, elképzelte, mintha más valakinek írná e levelet s bele öntötte soraiba egész lelkületét. Evvel hamar el­készült volna, de mivel a beteg diktálás mellett elszunnyadt, előkeresett fiókja mé­lyéről egy szelet rózsaszínű kartont, egy vékony tollat s lassan, minden vonásra vi­gyázva megrajzolta a levélkét. Egy teljes órájába került, mire elkészült a rö­vid tizenkét sorral Éppen jókor, a hősszerelmes fölébredt. Izgatottan kérdé, hol hagyta el a diktálást. A pajtás meg­nyugtatta, hogy végig lediktálta s már meg is van írva s ha parancsolja fölol­vassa neki. A szerelmes intett fejével, a jó pajtás odaült ágya széléhez és elolvasta a levelet. Boldogan mosolygott, azután ránézett hóbortos jóbarátjára. — Te hallod! ez szép — szól. — Meglehet — felelt­emet. — De hallod, én mégis csak nagy beteg vagyok, úgy látszik, mint ha nem is így diktáltam volna le neked ! Pedig világos, ugye nem volt itt azóta senki, a­ki segíthetett volna ? És a bolond jó barát megnyugtatta, a párbajhős boldogan mosolyogva fordult a falnak. Emez meg még egyszer megnézte a herczig levelét s beletette egy czifra bo­rítékba a rajzszámba mehető karton­­darabot. Persze szép munkájáért meg volt a jutalom. Harmadnap egy pécsi levél érke­zett a szerelmesnek, melyben áradozó szavakban köszöni meg a kis lány a figyelmét, hogy daczára megvágott kezé­nek, balkézzel is ily szépen megírta a levelét. A bolondos jó barát mosolygott a kis leány fantasiáján, azután tovább ápolta a barátját. A kis leánynak ezalatt szomorúak voltak a táncziskola napjai is. Álmodo­zott arról a napról, midőn megjelenik ott az ajtó szárnyban „0.“ És egy nap — bár még sajgó kar­ral — megjelent az ajtóban. ... Itt kezdődik a harmadik felvonás. A boldogság tetőpontját érte. Együtt voltak mindig, kart karba fűzve álmodoz­tak a boldogságról. A falhoz dűlő nénikék megcsóválták fejüket a határtalan von­zalmon, a csitri lányok megirigyelték ba­rátnőjük boldogságát, súgtak-bugtak egy­más között. Ezek föl sem vették. Ha a Pécsi Napló­ bal ez is kiderült, hogy a múlt héten a mezőőri­ csárdánál ő és nővére Rebhberger Borbála, a­ki szintén hárfás leány, öt fo­rintot loptak el Túri Józsefné dombóvári lakos zsebéből. Mindkettőjüket mint kö­zönséges csavargókat letartózt­atták, mert nem volt játszási engedélyük. A sásdi járásbíróság fogházában várják most sor­sukat s ha a bíróság leszámolt velük, haza tolonczolják őket Morvaországba. 1899. április 1.

Next